2009. november 20., péntek

(500) Days of Summer

Az utóbbi idők romantikus vígjátékainak megtekintése után rendszerint feltettem magamnak azt a két kérdést, hogy: 1. Minek vettem a fáradtságot, h megnézzem az adott filmet? 2. Hogy lehet, hogy ez a műfaj még életben van? Nemrég például a Sandra Bullock nevével fémjelzett Nászajánlatot (The Proposal) szenvedtem végig és (leszámítva a meztelenkedős jelenetet, ami pedig alapvetően nem e zsáner jellegzetessége) egyáltalán nem tudtam élvezni a filmet. Sőt, kínos kiszámíthatósága, elkeserítő ötlettelensége miatt azt hittem végleg kiábrándultam az effajta szórakozásból. Aztán valami isteni csoda folytán szemem ügyébe került a címben említett …Summer, és kimenekített csalódottságomból. Meglepően sok és jó minőségű kreatív energiát fektettek a mozi elkészítésébe, hogy elmondják azt, amit előttük már sokan-sokszor elmondtak (ti., hogy a szerelem igenis létezik). Mégis olyan jól esik újra és újra átérezni a bizonyosságot a vásznon villódzó fények hatására, legalábbis ha így van tálalva.

A világon ugyanis kétfajta ember él: nők és férfiak. Ez a tény pedig gyötrődésre predesztinál minden szerencsétlen romantikus hőst, egészen addig, míg rá nem lel élete szerelmére. Általában a beteljesedés pillanatában van vége a sztorinak, és nem kapunk választ arra, hogy mi van akkor, ha a kiválasztottnak mégsem hősünk a nagy Ő… Nos, itt éppen erről van szó. Esetünkben Tom (Joseph Gordon-Levitt, aki a Brick után itt is nagyot alakít), a jobb sorsra érdemes üdvözlőlap-szövegíró a film (s a sors szenvedő) alanya. Az ő Summer-höz (Zooey Deschanel, aki most is hozza a kicsit fura, de „van benne valami” lányt) fűződő érzéseiből mazsolázgatunk, előre-hátra ugrálva az 500 napos időintervallum különböző pontjai között. Ez a nem-lineáris, epizodikus szerkezet azért zseniális, mert lehetővé teszi, hogy egy-egy érzelmi kulcsjelenethez többször zökkenőmentesen visszatérjünk, és Tom éppen aktuális lelkiállapotának megfelelően értelmezzük újra a látottakat. Ráadásul ez a könnyed felépítés elbír olyan, egyébként széttartó részleteket is, mint a zenés-táncos musical betét, a „kamerába beszélős” monologizálás, vagy a mozivászon macskakörmei közé szorított Bergman-idézet. Mulattatásunkhoz a jól ismert romantikus sablonok kiforgatása is alapot szolgáltat. Viszonylag ritkán találkozunk például olyan jó fej főnökkel, aki alkalmazottai érzelmi állapotához igazítja feladataikat, vagy olyan filmvégi nagymonológgal, ami az égvilágon semmin sem változtat. És lássuk be, az sem túl gyakori, hogy a férfi főhős a film első fél órájában hihetőbbnek tarja a szerelem létezését, mint a Télapóét.

A teljesség kedvéért meg kell még említenem a film zenéjét is. Nehéz lenne elmenni mellette, ugyanis remekbe szabott, hangulathoz illő kis válogatás.

A kötelező elemek persze ebből a filmből sem maradhatnak el, így például a szenvedéstörténet végén menetrend szerint érkező happy end végül rendet tesz a világban, s a rózsaszín köd újból leereszkedik ránk. Ha elpárolog, feladatunk már csak annyi, hogy meghozzuk saját döntésünket a szerelem érzésével kapcsolatban: összeillő részletek által generált tündérmese csupán, vagy a végzet maga. Szavazás indul.

2 megjegyzés:

  1. Egy ideje érdekel ez a film, sok jót hallottam róla, mint nem tipikus és nagyon jó romantikus vígjáték. Igaz, a Csúf igazságról is hasonlókat hallottam, de sajnos ugyanolyan mint a többi (szar) Remélem ez jobb lesz Neked hiszek :)

    VálaszTörlés
  2. Sikerült megnéznem. Nem dobtam hátast, pedig mindenhol nagyon jókat írtak. A film szerkezete ötletes, de nem egyedi, de ezzel máris minőségibb filmet kapunk. Szerencsére nem csak ez emeli ki a dömpingből, hanem a jó sztori, és végre egy élvezhető amerikai romantikus vígjátékot láthatunk. Azért az állam nem esett le.
    10/8

    VálaszTörlés