A szív bajnokai

A szív bajnokai
Blind side
amerikai, 2009
rendezte: John Lee Hancock
IMDb

Misszionárius szerepet felvállalva, és a futball-világbajnokság mindent átitató izzadságszagát ellensúlyozva álljon itt most egy film, ami az Egyesült Államok egyik kedvenc sportágával, az amerikai futballal kapcsolatos. A szív bajnokai (ez esetben a giccses magyar címadás teljesen jogos) egy fiatal útját (Michael Oher) követi végig a gettóból egészen az NFL-ig, azaz borítékolható az álomszerű felemelkedéstörténet.





Nem mellesleg Sandra Bullock Oscar-díjas alakítását is megcsodálhatja a néző, ami alapjában véve mindösszesen 3, azaz három arckifejezésen alapul. Persze a rendkívül egyszerű, sematikus film egészébe Bullock játéka tökéletesen illik. Hozza a kötelezőt a film és a színésznő is: bemutatják, hogy létezik még az amerikai álom még ebben a válsággal megnyomorított korban is.

A csoda jelen esetben pedig az, hogy a család nélkül felnövő gyereket örökbe fogad egy milliomos család, és náluk a hatalmas, de mamlasz gyerekből kikupálnak egy zseniális falember (erről kicsit később). Eközben a film felvázol egy rendkívül felületes, duális szegény-gazdag társadalomképet, ami egészen röhejes, sztereotípiákon alapuló elemekből építkezik (aki az amerikai gettóról akar behatóbb ismereteket szerezni, annak kötelező darab a Drót című HBO-s minisorozat), a család pedig csupán egyetlen szóval jellemezhető: tökéletes. Sandra Bullock játszotta feleség, a férj és a gyerekeik okosak és szépek, nem mellesleg morálisan is helyén van a szívük.

Ezzel kapcsolatosan pedig egy egész érdekes szimbólummal találkozunk, ugyanis a film arra próbál apellálni, hogy ugyanolyan fontos a családi támogatás egy fiatal életében, mint az amerikai futball irányítójának (támadást vezető játékos) a támadófal. A film azt hirdeti, hogy a legnagyobb nehézségek és hátrányok (válság?) is legyőzhetőek családi (nemzeti?) összefogással. A szív bajnokainak egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt a hozzá nem értőknek is fogyaszthatóvá teszi témáját azzal, hogy rövid futball-történelemmel kezd:
Joe Theismann irányító karrierje azzal végződött, hogy az ún. blind side-járól (a film eredeti címe) brutálisan földbe döngölik (azaz sack-elik). A blind side az irányítónak az az oldala, ami ki van takarva a sisak miatt, így fokozottan védtelen az onnan érkező támadásokkal szemben. Ez egy jobbkezes irányító esetében a bal oldala, ezért a left tackle (poszt a fal baloldalán) az irányító életében a legfontosabb személy. Ha az irányítót állandóan nyomás alatt tartják, az nemcsak sérülésveszélyes, hanem a csapat támadójátékát is ellehetetleníti.
A videót látva talán mindez több értelmet nyer. A 40. másodperctől mutatott visszajátszáson jól látszik, hogy Theismann-nak fogalma sem volt a hátulról várható ellenfélről, aki az irányító lábára ráesve, egy karrier végére tesz pontot:

A szív bajnokai bemutatja, ahogy Michael Oher életében a védelmet adó család a left tackle, ami lehetővé teszi, hogy a maximumot hozza ki életéből. A film az egyetemi csapatba jutásával zárul, az azt követő NFL pályafutását csak pár képpel jelzi csak. Ezért újabb adalék, hogy a tavalyi újonc szezonját right tackle-ként (azaz az irányító jobb oldalán) játszotta végig 16 meccsből 16-szor kezdőjátékosként, ami hatalmas szó. A legutóbbi hír szerint pedig idén már left tackle pozícióba kerül, azaz másodévesként az NFL-ben Joe Flacco (Baltimore Ravens irányítója) blind side-jára kerül, ami sok mindent elárul képességeiről. A csapatáról pedig annyit, hogy jelenleg az első számú favoritként van számon tartva. Ha megnyerik a Superbowl-t, még az is lehetséges, hogy lesz Blind side 2 is...

Az "igazi" Michael Oher

Visszatérve a jelenbe A szív bajnokai egy Disney-kompatibilis, családi film, ami azon túl, hogy egy laza délutáni kikapcsolódásként szolgáljon, nem sok mindenre hivatott. Az érdeklődőknek inkább a Péntek esti fények című filmet ajánlom, ahol már profi kiviteleséssel, drámai mélységgel és valószerűbb társadalmi hivatkozásokkal is találkozhat a nagyérdemű. A nem-érdeklődők pedig inkább maradjanak a foci-vb-nél, ami bár nem szolgál több izgalommal, de legalább ismerős elfoglaltság a magyar szemnek.
5/10

HaBzsol

Dorian Gray (2009)

Gondolom már mindenki hallott a Dorian Gray arcképe című regényről. A szerző Oscar Wilde, aki sokszínű íróként nemcsak gyönyörű és szívszorító meséket (A boldog herceg), és rémregény-paródiákat (A cantervillei kísértet) írt, de filozofikus, ugyanakkor sötét és - a mai embernek már kevésbé - borzongató cselekményű regényt. Aki nem ismerné a történetet: Egy fiatal férfi, Dorian Gray szépsége megihleti Basilt, a festőt, és képet készít róla. Dorian szinte beleszeret a képbe és saját szépségébe, és azt kívánja: bárcsak a kép öregedne és csúnyulna, és ő örökre gyönyörű fiatal férfi maradjon. Teljesül is kívánsága, és (egy idősebb barát, Lord Henry Wotton biztatására) beleveti magát a dekadens ifjak életébe, de titkának nagy ára van: elveszti szerelmét, gyilkosságba keveredik. A festmény (azaz tulajdon lelkének képe) pedig egyre szörnyűbb változásokon megy keresztül, és Dorianben lassan felébred a lelkiismeret, de ő is érzi, hogy már túl késő.


Egy híres, klasszikus (1890-ben íródott) regény megfilmesítésénél persze mindig előjön a kettő összehasonlítása. Aki utálja, ha változtatnak a cselekményen, az nem fog ujjongani a 2009-es Dorian Grayen sem: rengeteg rész kimaradt, de ez próbálták pótolni izgalmasnak tűnő mellékszálakkal, igaz kevés sikerrel. Szereplők tűntek el a regényhez képest, és tűntek fel újak, ami azért egy idő után valóban megpróbálja Wilde könyvének tisztelőit.
De mondhatnánk, ha a regény lényege, mély, többrétű mondanivalója, fontos kérdésfeltevései megmaradtak, akkor nem számít a cselekmény. Csakhogy itt kezdődik a film legnagyobb baja: egyszerűen nem érezni Wilde igazán szépirodalmi, kifinomult ugyanakkor néha groteszk humorú stílusát, a regény filozófiai jellegű kérdéseit és válaszait az emberről, az életről, a fiatalságról és az elmúlásról, a boldogság áráról. Ezeket joggal lehet számon kérni egy ilyen regény adaptációján. Ebben az értelemben sajnos ez nem több egy izgalmas popcorn mozinál.


Tovább tetézve az elégedetlenkedést, aki a trailer alapján egy izgalmas, 19. században játszódó pörgős rémtörténetet várt, sajnos annak is csalatkoznia kell. Bár sok mindent történik a film szűk két órájában, jó pár üresjáratot talál benne, főleg a különböző szex és orgiajelenetek, álarcosbálok, amik pár szép női mellen kívül nem sokat tesznek hozzá a filmhez. Sőt, inkább elvesz, ugyanis sok mellékszál, karakter nincs kellően kibontva, pedig az ő történetük belefért volna.
Bár a film képi világa többnyire szép munka, de a külső tereken nagyon jól látszik, hogy egy stúdióban épített máskor pedig számítógéppel odavarázsolt házak között járunk. ami nem lenne baj, ha jobban lenne megcsinálva, de ezek a részek amatőrizmusra vallanak. A festmény változásai pedig sajnos a nevetséges szintet súrolják: mintha egy B kategóriás J-horror falból előtűnő szelleme lenne, és bizony inkább szánalmas mint ijesztő.


Érzésem szerint a film egy sokkal jobb rendezőt érdemelt vola meg. Oliver Parkertől a közepesnél jobb Othellót és a szóra sem érdemes St. Trinian's - Nem apácazárda című "remekművet" láttam, de filmográfiájából úgy tűnik, a horrorban és a vígjátékban mozog inkább jobban. Sajnos itt sem tudta eldönteni milyen műfajt válasszon: drámának gyenge lett (főleg az eredeti fényében), thrillernek és horrornak szintén. Nem élvezhetetlen mozi, de senki ne várjon nagy dolgokat tőle. Kár érte, mert egy ilyen alapanyagból és a jó színészekből (Colin Firth mint a rosszra bujtó Lord Henry Wotton és Doriant alakító Bern Barnes játéka kiváló) sokkal többet ki lehetett volna hozni.

imdb link

verdeleth