Berlin Calling - Titten, Techno, Trompeten

Berlin Calling

német, 2008
rendezte: Hannes Stöhr
IMDb

A műfaji film, akár a Berlin Calling-ban hallható zenék, bejáratott elemekkel dolgozik. A rendezőtől, forgatókönyvírótól függ (zenei téren a DJ-től), hogy végül mit hoz ki a panelekből. A végeredmény pedig vagy nézhetetlen tucatdarab vagy kellemes szórakoztató munka lesz. Szerencsére a Berlin Calling az utóbbi kategóriába tartozik. Annak ellenére, hogy elpuffogtat minden létező klisét, ami csak szóba jöhet, az összkép mégis pozitív marad.
Szokásos elemek kerülnek elő a kalapból: szex, drog, disco, széthulló emberi kapcsolatok. Az egész film szemére vethetnénk, hogy túlságosan sematikus. A (találó nevű) DJ Ickarus elég sikeres helyi DJ, aki menedzser-barátnőjével együtt utazik városról-városra, discoból-discoba. Az egy ideig szórakoztató életvitel lassan felőrli őket testileg és szellemileg. Ickarus túl közel kerül a naphoz, és megállíthatatlannak tűnő zuhanásba kerül: drogfüggő lesz, albumát nem akarják kiadni , barátnője elhagyja, ráadásul szennyezett anyag miatt kórházba is kerül.

Az örökké fanyalgók most mondhatják, hogy nincs új a nap alatt, ráadásul a film tempója is több esetben túlságosan lelassul. Mégis, a film így is működőképes marad. Mindez elsősorban Paul Kalkbrenner személyének köszönhető, mivel ő legitimálja Ickarus figuráját. A DJ-karakter így nem üres, ripacskodó művészfigura marad. Kalkbrenner pedig amellett, hogy mélységet ad az amúgy kétdimenziós DJ-nek, elképesztő filmzenét rakott le az asztalra. A rendező zsenialitása pedig abból fakad, ahogy a zenét úgy tudta belevarrni a film testébe, hogy az sosem válik el tőle, sosem lesz öncélú fitogtatás. Ebben pedig maximálisan partner a gyönyörű operatőri munka.

Így a klisék ellenére képes magával ragadni és szórakoztatni a film. A néző pedig a zene hatása alatt azon morfondírozhat, hogy szeretne-e/tud-e hinni abban, hogy Ickarus a zuhanás után újra visszakaphatja-e a szárnyait... Egy műfaji film kívánhat ennél többet?


A Berlin Calling a legjobb példája annak, hogy miért tud a mai német filmipar (a magyarral ellentétben) egyre jobb és jobb eredményeket felmutatni. Nagy művészi megoldások nélküli, de profin kivitelezett munkákról van itt szó. Valahogy a németek elfogadták, megértették, hogy erre mennek be az emberek. Mi magyarok meg hiába tudunk olyan neveket felmutatni, mint Mundruczó, Fliegauf, Hajdu, ha nincs pénzt termelő magyar műfaji film és sorra zárják be a mozikat.

7/10

HaBzsol