2011. április 12., kedd

Womb - Anyaméh (2010)

Fliegauf Benedek új filmje pont arról szól, amire a címe is utal, és nem pedig arról, amiről kéne, ami a közönség számára igazán érdekes lehetne, azt óvatosan, de biztosan elkerüli, így viszont sajnos a kimaradt lehetőségek filmje lett a Womb-ból.

Pedig nagyjából minden megvan, ami ahhoz kéne, hogy jó film legyen. Gyönyörű képek, az azt kiszolgáló, lenyűgöző és főleg magyar szemnek szokatlan táj. A Fliegaufosan lassú minden részlet megvizsgálását lehetővé tevő kameramozgások és a lassan hömpölygő cselekmény. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, az arcok és a szemek most is többet árulnak el, mint a minimálisra visszanyírt dialógusok. Maga a történet talán kissé sablonos, de még így is érdekes.

Arról van szó, hogy Rebecca 9 évesen eltölt egy kis időt (nem tudjuk meg mennyit) valahol (nem tudjuk meg hol) egy szigeten az északi-tengeren. Itt ismerkedik meg a szintén 9 éves Thomassal, akivel sok időt töltenek együtt és valamiféle gyerek szerelem alakul ki közöttük. Rebeccanak azonban mennie kell. Édesanyja Japánban kapott állást, így egy egész világ választja el őket a következő 12 évben. Rebecca azonban sosem felejti el Thomast és miután befejezte tanulmányait Tokióban, visszatér eme kis szigetre, hogy újra láthassa Tomot. A régi érzelmek rögvest a felszínre törnek, de az idill nem tarthat sokáig, mert Thomas egy autóbalesetben életét veszti. Rebecca képtelen elfogadni az elvesztését, így úgy dönt, hogy a modern technika segítségével klónoztatja Tomot és ő maga fogja kihordani őt…


Amit az alábbiakban leírtam az csak a történet egyharmada, ebből is látszik, hogy Fliegaufnál mennyire elcsúsztak az arányok a rossz irányba. Ettől kezdve a film csak arra fókuszál, hogy Rebecca beteges, perverz elszántsággal nevelget egy szeretőt magának. Nem veszi észre, hogy a kicsi Tom már nem ugyanaz a Tom, akibe ő szerelmes volt. Anya-fiú kapcsolatnak kéne kialakulnia – és Tom részéről így is van – nem pedig egy beteges szerelemnek. A film erre helyezi a hangsúlyt, hogy kik leszünk a következő életünkben, ha a génjeink ugyan tökéletesen ugyanazok, mint most, de a neveltetésünk, a történetünk más. Nyilvánvaló, hogy én nem én leszek, ahogy Tom sem az a Tom lett. De ez már apró jelekből (a természet kevésbé szeretése, a játék dínó elásása a homokban) hamar kiderül a néző számára, így talán mégsem erről akar szólni a film. Lehet, hogy Fliegaufnak nem is volt más szándéka vele, mint, hogy meghökkentsen, vagy, hogy gyönyörködjünk az északi-tenger látványában. Mindenesetre a film, a közepétől megállíthatatlanul halad egy olyan vég felé, amit a nézők el szeretnének kerülni, de nem sikerül nekik, így az undor mellé marad az értetlenség.


Az értetlenség, még pedig azért, mert nem értjük az okokat, az indíttatást. A szereplők jellemét nem ismerhetjük meg kellőképpen, és legfőképpen az egymáshoz fűződő viszonyukat. Így a néző nem érti, hogy miért vállalkozik Rebecca erre az őrült küldetésre, ami mindenki számára egyértelmű hülyeség. Nem értjük, hogy honnan jött ez a nagy szerelem és, hogy mi történt Rebecca és Thomas között még igazi éltükben. Ezek azok a kérdések, amikre igazán érdekes lett volna válaszolni és amire Fliegauf Benedeknek a filmet ki kellett volna hegyeznie. E helyett ez a rész lett az egyharmad, és a kevésbé érdekes és a jól megalapozott előzmények nélkül némileg érthetetlen másik, pedig a kétharmad. Fordítva kellet volna. Talán ha a lelkivilág kerül az előtérbe a testiség helyett, akkor ez a film is több lehetne valamiféle visszafogott művész sci-finél. Meg mondjuk az is nagy segítség lett volna hozzá, ha Eva Green helyett más játszotta volna a főszerepet, mert a francia szépség itt csak egy egyarcú, kortalan!, papírmasé, aki képtelen átélni bármiféle érzelmi hatást. Különösen kontrasztos az alakítása a gyerek (Tristan Christopher) és a felnőtt Tom (Matt Smith) nagyszerű játéka mellett.

Ettől függetlenül nem arról van szó, hogy a film nézhetetlen időpocsékolás lenne, sőt, még így is vannak kiváló részei, csak maximum kissé csalódottan jön ki a néző a moziból, amiatt, hogy mindenki érzi, hogy ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni. Nem így lett, talán majd a következő nemzetközi próbálkozásnál, kevésbé lesz lámpalázas Fliegauf Benedek.

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=N8Oujip3nJQ

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1216520/

Bajcsináló

2011. április 7., csütörtök

Fokozottan ajánlott frissítés!

TRON: Legacy

amerikai, 2010.
rendezte: Joseph Kosinski

Tron:Legacy - iMDb
Tron - iMDb


Igazán nehéz egy magával ragadó filmi világot létrehozni. Ráadásul minél messzebb kerülünk az úgynevezett valóságunktól, annál nehezebb ezt megoldani. Így ebből a szempontból a sci-fi műfajának igen nehéz dolga van. Nem csoda tehát, hogy kevés is tud olyan világot felmutatni, amely igazán emlékezetes marad. Erre talán a legjobb példa a Star Wars, ami sok más erénye mellett azzal taglózza le nézőjét, hogy minden olyan "élő" benne: gondoljunk csak a Tatooin füstös kis kocsmájára!
Az 1982-es TRON tökéletes időzítéssel tört be a mozikba, a kamaszok ezreinek szívébe férkőzve. A mai szemmel elképesztően gagyi technikai megoldások ellenére legendás film lett belőle.
1982.

Mégpedig azért, mert a technikai esetlensége hűen tükrözte a kor konzolainak, játékgépeinek képességét. így kapcsolódva össze a játéktermek villódzó képernyőinek élményével, egy hihetetlenül izgalmas világot tárt fel az fiatalok számára. 28 évvel az eredeti után pedig itt a TRON: Legacy, ami képes arra, hogy megismételje elődje bravúrját.

2010.

A 8 bites grafikát immár felváltották a csillogó cukormázzal bevont felületek, a villódzó fények, és a Daft Punk (nem mellesleg kiváló) filmzenéje. A film pedig ugyanúgy működik mint az elődje, mivel az updatelt textúrákon kívül nem változtatott a Disney a bevált recepten. Gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint apáink gyerekkorukban: elvágyódás a fizikai valóságunkból, a kötöttségektől való megszabadulás, felhigított hübrisz-motívum jó adag együgyűséggel nyakonöntve. A két film láttán olyan érzése van az embernek, mint amikor összehasonlítja a sárgásfehéres, vibráló képű Apple Lisa-t egy modern, letisztult, szélesvásznú, fényes kijelzős iMac-kel. Mivel a 2010-es TRON hozza ugyanazt az élményt, mint az eredeti, ezért nincs okom fanyalogni. Határozottan ajánlom, kellemes kikapcsolódást nyújt az updatelt TRON.

7/10
HaBzsol