A pimasz barátnőm (2003)

imdb

Egyre jobban hiszem, hogy az emberek megcsömörlöttek az amerikai romantikus vígjátékoktól. Én soha sem voltam híve nagyon a műfajnak, tengerentúli művelőiknek meg főleg nem, de azért egy rajongó is elismeri, hogy egy tű keresése a kazalban mégiscsak könnyebb, mint jó filmet találni a műfajban. A legnagyobb baj ezekkel a filmekkel, hogy egyszerre romantikus és vicces is akar lenni, de sajnos egyik sem sikerül és a bárgyú, ostoba és százszor elcsattant poénokból észrevétlenül olyan nyáltengerbe futunk, aminek nem sok köze van a valódi érzelmekhez. Üdítő kivétel volt az (500) Days of Summer, de ez még mindig nagyon kevés. Vigyázó szemeinket tehát érdemes más országok filmjei felé vetnünk, és máris megtalálhatjuk azt, amire vágyunk: színvonalas, humoros és megható filmet egyszerre.


A pimasz barátnőm 2003-ban hatalmas siker volt, amit Koreában azóta is csak kevés filmnek sikerült felülmúlni, rendezőjét pedig máig a műfaj ikonjaként tartjuk számon, bár ezt a színvonalat csak egy filmjében tudta tartania (Windstruck-A szerelem kísértete, mely A pimasz barátnőm előzményének is tekinthető)
A film egy fiatal srác blogja alapján készült könyvből lett adaptálva. Gyeon-woo kétbalkezes fiatal egyetemista, aki egy este a metrón összeakad egy részeg fiatal lánnyal, megpróbálja egy hotelbe vinni, amiből hatalmas botrány kerekedik. A két fiatal kapcsolata ezután sem lesz zökkenőmentes: a nagyhangú, veszekedős, verekedős lány rengeteg kínos helyzetbe hozza Gyeon-woo-t, aki egyre nehezebben viseli a lány különcködését.
Ugyanakkor a sok próbatétel alatt mégiscsak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az ambivalens kapcsolat végig megmarad kettejük között, és a fiú soha nem lehet biztos abban, hogy valóban együtt vannak.


Nem is lenne koreai film, ha nem vegyítené a humort és a drámát egyszerre: a film első fele inkább a helyzetkomikumra épülő abszurd jelenetekből áll, míg a második fele egy gyönyörű szimbólumokkal telepakolt vérbeli romantikus dráma. Mégsem homogén ennyire, mindkettő részben megtalálunk valamit a másikból, így soha nem megy el túlságosan egyik irányba sem. A rendezői változat tartalmat néhány fölösleges jelenetet, de a röpke 130 perc nagyon hamar elrepül. Ehhez asszisztál a nagyon eltalált filmzene és a színészek is (főleg a szemet gyönyörködtető Gianna Jun).


Jae-young Kwak filmje nem véletlenül lett etalon az ottani romkomok világában: értelmes, szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket bemutató film A pimasz barátnőm, ami bátran ajánlható az izzadságszag nélküli, ostoba, idegesítő, elcsépelt és nyálas filmekbtől megcsömörlött nézőknek. Persze ha még nem késő, hiszen Szeszélyes szerelem címmel már ez is újra lett forgatva Amerikában, amiben Elisabeth Cuthbert-en kívül nem sok pozitívumot lehet felfedezni.

verdeleth

Az utolsó part (On the Beach - 1959)

imdb

Közhely, de igaz, hogy reneszánszukat élik a poszt-apokaliptikus filmek, illetve a különböző katasztrófa-világvége filmek. Hasonló filmeket a régmúltban is találni, amikor a hidegháborús légkör és az atomháborútól való félelem valódi veszélynek tűnt. És bár utóbbi szerencsére nem következett be, tény hogy a kor hangulata rányomta a bélyegét az 1950-es, 60-as évek filmjeire.

Az utolsó part története a már bekövetkezett atomháború után játszódik, és bár minden földrészről eltűntek az emberek, Ausztráliába még nem ért el a sugárzás. Persze ez is idő kérdése, de a emberiség fennmaradó pár hónapját próbálják még kiélvezni. Egy amerikai tengeralattjáró és fedélzete az egyetlen a nagy kontinensről, akik túlélték. Életük utolsó hónapjait arra szánják, hogy visszahajóznak San Franciscóba, ahonnan egy távíró értelmetlen jelzéseit veszik. Talán túlélte valaki a világégést?


A kétségkívül érdekes alapötlet a film során felvet néhány tudományos kétkedést, de ez talán nem is olyan fontos. Az ilyen filmek esetében a hangulat, az izgalom sokkal többet ér. A nézőnek sajnos egy ideig várni kell, mire történik valami. A film első fele (cirka egy óra) az érzelmekről szól: Lionel Towers (Gregory Peck), a tengeralattjáró kapitánya és egy helyi, kissé rosszhírű, alkoholt sem megvető nő (Moira - Ava Gardner) között kibontakozó szerelem és egy ausztrál tengerésztiszt, Peter Holmes (Anthony Perkins) felesége és kislánya miatti aggódás tölti ki a nem kevés időt. Utóbbival nincs is gond, sőt a film apokaliptikus hangulatát ez erősíti a legjobban: Holmes is elhajózik Amerikába, és megpróbálja feleségét rávenni, ha a sugárzás ideérne, ők vegyenek be egy méreg tartalmú altatót, hogy nyugodt és fájdalommentes halállal kerüljék ki a a sugárzás szörnyű következményeit. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen lelki erő kell ahhoz, hogy valaki saját szeretteinek adjon be mérget, ezzel a kisebb rosszat választva.
Sajnos az a halálváró és elkeseredett légkör, amit Peter Holmes és családjának karaktere épít fel, a többi ausztrál ember viselkedése le is rombolja: mindenki éli egyszerű hétköznapjait, iszogatnak, beszélgetnek, dolgozni járnak, a tengerparton fekszenek vagy vitorláznak. Egyfelől számomra elképzelhetetlen, hogy az emberek ennyire nyugodtan és egyszerűn viselkedjenek egy hasonló helyzetben, mikor már tudják, hogy pár hónap, és mindennek, mindenkinek vége. És ha még el is fogadjuk, túl erős a kontraszt Holmes és a többiek viselkedése között, és ez nem szolgálja a filmet.
Visszatérve Towers kapitány és Moira szerelmére, erről már nem tudnék indulatok nélkül beszélni: természetesen minden témájú és műfajú amerikai filmbe kell egy kis románc (főleg az 50-es években), de ami itt folyik, az a nézők totális arculcsapása: a játékidő fele értelmetlen, zavarodott párbeszédek, bárgyú bókolások és giccses zenével aláfestett csókjelenetek színtere. És ez nemcsak azért zavaró, mert nem romantikus filmet nézünk, de egy világvége(utáni) filmben ez annyira odaillő, mint a Titanicba Freddy Krueger.

Na de ne panaszkodjunk, sok-sok átunott perc után végre elindul az a tengeralattjáró a felperzselt Amerikába, és végre történik is valami. Vagy legalábbis ezt várjuk. Tény, hogy a san franciscó-i kihalt, üres utcák látványa nem mindennapi és kellően vészjósló hangulatú, én azért ennél sokkal többre számítottam. Sehol egy halott az utcán, sehol egy megsérült épület. Természetesen ennek oka is el van magyarázva, kérdés ki hiszi el. Na most már tényleg induljunk el a titokzatos üzenetek küldője felé, aki talán az egyetlen túlélője egy atomháborúnak. És akkor jön a film legnagyobb, legváratlanabb és legütősebb csattanója: egy felborult kólásüveg és egy reluxa szélben való mozgása "küldi" a távíró értelmetlen jeleit. HAHAHA. Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, mindenesetre én nem tudok úgy szívből nevetgélni, mint a meglepett szereplők. Hogy kis túlzással éljek, az agyvérzés kerülget. Tényleg erre vártam másfél órát? Hogy egy romantikus giccsparádé után ez legyen egy atomháborús-világvégés-apokalipszisfilm legnagyobb és legizgalmasabb fordulata?
A legnagyobb hibát azonban akkor követtem el, mikor itt nem nyomtam meg a STOP gombot. Gondoltam, az a kritikus utolsó fél óra majd kárpótolhat mindenért, ahogy szemtanúja leszek az emberiség utolsó óráinak, elkeseredett könnyeinek. De még mielőtt ezt megkapnánk, végignézhetünk egy autóversenyt, melyet egy helyi tudós, a kissé alkoholista Julian (Fred Astaire alakítja) nyer meg. Nem is részletezném a verseny nevetségesen szürreális menetét, mindenesetre újabb időhúzás egy teljesen felesleges és kihagyható karakterrel a középpontban.
A film utolsó percei végre tényleg az adják, amire vártunk, de a csendes pusztulás képei, és egy transzparensről ordító tipikus szájbarágós tanulság (Van még idő testvéreim!) sem tudják feledtetni mindazt, amit az elmúlt két óra nyújtott. Mert bizony nyújtott valamit: tömény giccset, szánalmas történetet, idegesítő bájolgást és nevetséges csattanókat. Hiába a nagy színészek, hiába Stanly Kramer, aki a 60-as évek egyik legnagyobb rendezője. Érthetetlen, hogyan válhatott ebből a szégyenből klasszikus film. Mindenesetre aki valóban az atomháború hangulatát szeretné filmen látni, az NE Az utolsó partot válassza. És aki nem szereti büntetni magát, az is kerülje el messziről.

verdeleth

Poligamy (2009)

Orosz Dénes nagyjátékfilmes bemutatkozása 2009 legjobban várt magyar vígjátéka volt. Ennek alapja elsősorban az író-rendező Melletted című, méltán dicsért rövidfilmje, ami előtanulmánynak is tekinthető a Poligamy-hoz, illetve az a reklámfogás, hogy a film plakátján szerepel: a Valami Amerika alkotóitól. Szerencsére ez utóbbi csak annyiban igaz, hogy Herendi Gábor producerként működött közre és Tompos Kátya játssza a női főszerepet.

A film egy harminc év körüli párról szól, akik már évek óta együtt vannak, most költöztek új lakásba és kapcsolatukban már megjelentek az ennyi együtt eltöltött idő utáni szokásos problémák. Lilla (Tompos Kátya) már gyereket szeretne, András (Csányi Sándor) viszont még nem készült föl rá. Ahogyan ez lenni szokott, a nő akarata érvénysül, a férfi pedig megijed. András, aki nem túl sikeres forgatókönyvíró, egyik délután hazaérve a közös lakásukba, egy idegen nőt talál otthon, aki Lillának adja ki magát. Kétségbeesetten rohan rendező barátjához, Kornélhoz, aki a fénykép alapján megerősíti, hogy az a nő bizony Lilla. Itt kezdődik a bonyodalom. És akárcsak András, a néző sem érti a helyzetet. A Lillák pedig elkezdenek folyamatosan változni, amit csak a szerencsétlen főhős (és mi, a nézők) talál furcsának, a környezete semmilyen változást nem vesz észre. András hamar rájön a szabályra, és amíg az nem változik, addig élvezi a helyzetet, hogy minden este más nővel fekhet le, de ő sem bírja ezt a végtelenségig, és lassú összeomlásba kezd. Talán megindult benne valamiféle változás? Hogy ez fejlődés-e, az kiderül a film végén.

A nagy elvárásaim miatt az első megtekintés után kissé csalódott voltam, és másodszor sem jöttem ki jobb érzésekkel a moziból. A történet egy idő után leül kicsit, és a Lillákkal sem lehet maradéktalanul elégedett a néző, mert több közülük nem eléggé kidolgozott és még unalmas is. Természetesen ez nem igaz mindegyikre, mert Lilla "2"-vel (a képen balra), vagy a Tenki Réka által megformált Lilla "6"-tal szemben nem lehet kifogásunk.

A film „így jöttem” jellegét nem csak a főhős foglalkozása, hanem más filmes utalások is erősítik. Az egyik legviccesebb jelenet is ehhez kapcsolódik, amiben szerepet kap a Liliomfi egy jelenete is. A dialógusok általában jók, és vannak kifejezetten szellemesre sikerültek is, ebből a szempontból nem érheti kritika a filmet. Legalább ekkora erőssége a képi világ, nagyon szép fényekkel és kompozíciókkal dolgoznak végig, Budapest tényleg olyan néha, mintha New York vagy London lenne, a legjobb romantikus vígjátékok városai. A film zenéje is üde színfoltja a mai magyar vígjátékoknak, bár a hangsávot néha kicsit üresnek éreztem, de mégsem az a sablonosság, amit megszoktunk.
A negatívumok ellenére is úgy gondolom, hogy ez egy jó magyar romantikus vígjáték, ami külföldi társai között is megállja a helyét, még ha nem is az élmezőnyben. Aki szereti ezt a műfajt, vagy a magyar filmeket, az bátran nézze meg.

Castaway on the Moon (Kimssi pyoryugi - 2009)

2009-ben sem lehet panasza azoknak, akik oda vannak a koreai vígjátékokért. A Speedy Scandal (és még sok más komédia) tartalmazott mindent, amiért ezeket a filmeket szeretjük: romantika, komikus jellemek, egy kis szomorúság és persze sok nevetés. Aki ezek mellé még egy komolyabb tartalommal rendelkező filmet szeretne, annak az év meglepetése lehet a Castaway on the Moon.

Kim (a magyar Kovács koreai megfelelője) élete romokban hever: adósságban úszik, és barátnője is elhagyta. Az öltönyös nyakkendős kisember más utat nem látva a Han folyóba veti magát. De reggelre sem jön a megváltás: a folyó közepén lévő (és valóban létező) lakatlan szigetre vetődik. Úszni nem tud, és az arra sétahajó utasai sem veszik komolyan segélykiáltását. Szép lassan hozzászokik a nomád robinsoni életmódhoz, és rádöbben, hogy a hajótörött remete életmód jobb kiút a nagyvárosi életből, mint első terve volt.

A történet másik szereplője egy fiatal lány, aki már 3 éve nem mozdult ki szobájából (ez a Hikikomori-szindróma, mely főleg fiatalokra jellemző a fejlett társadalmakban). Senkivel nem beszél, SMS-ben tartja kapcsolatot a családjával, és a Holdról készít fényképeket. Ezen a szokásán is csak évente kétszer változtat: mikor légiriadó-gyakorlat van a városban (köszönhetően az Észak-Koreától való jogos félelemnek) a lány a kihalt, üres várost nézi. Távcsöves fényképezőjével ekkor látja meg a sziget vademberét. Életét folyamatosan figyeli, és úgy érzi, a különös férfi az egyetlen, aki megértené az ő önkéntes magányát, és elhatározza jelet küld magáról…

A romantikus vígjáték szinte tökéletes meghatározás a filmre: jókat derülhetünk Kim túlélésért folytatott harcában (ami azért kevésbé drámai, és hiteles, mint mondjuk a Számkivetettben, hiszen mégiscsak egy nagyváros kellős közepén él), de a folyóból kikerülő szemét kreatív felhasználása akár egy Discovery műsorra is elég lenne. A másik szereplő, a hihetetlenül aranyos monológokat előadó lány furcsa képzelgései (hogy a férfi biztos az űrből jött), gyermeki viselkedése is sok nevetésre ad majd okot. És persze nem is lenne koreai film, ha a film közepétől a történet nem váltana át nagyon drámaiba, hogy a végén majd könnyek között nevessünk. De a két remete életének bemutatása nemcsak ilyen egyszerű célokat szolgál.

Kezdve ott, hogy egy nagyon ötletes és kerek szimbólummal dolgozik (a Hold és a sziget lakatlansága, melyet a film címe kapcsol össze), illetve hogy a két életen keresztül, önkéntes elzárkózásuk a világtól tökéletesen megvilágítja a modern nagyvárosi ember üres életét, ahol szinte senkinek nem tűnik fel, ha nem vagyunk ott. De még talán az sem, ha ott vagyunk. Ezenkívül a film szinte dokumentarista módon mutatja be a szobájában élő, senkivel nem kommunikáló és az interneten mások fényképeiből magának virtuális személyisége(ke)t létrehozó fiatal életét. Így a film nemcsak egy megszokott romantikus, sírós-nevetős komédia, hanem egy reakció és segélykiáltás napjainkban eltűnni látszó normális emberi életért.

verdeleth

Rekonstrukció (2003)

Nagyon nehéz erről a filmről írni. Mondjam el a történetét? Ez talán a legnehezebb. Annyira kusza, töredező, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hol is tartunk?
Megpróbálom azért: egy fiatal fényképész Koppenhágában él barátnőjével, Simonéval. Egyik este meglát egy gyönyörű nőt, és Simonét otthagyva utánaered. Felszedi egy bárban, és a nő hotelszobájában lefekszenek. Másnap Alex élete gyökerestül felfordul, (szó szerint) elveszik addigi világa. (Ezt az ötletet és a hosszú jelent kivitelezését még maga Kafka is megirigyelte volna.)
Eközben megismerkedünk Aimee-vel. Ő regényíró férjével utazott a dán fővárosba, ahol a férfi (egyébként ő maga a narrátor is) elfoglalt, így felesége napközben és esténként a városban sétál. Egy bárban megismerkedik egy fiatal fényképésszel, és lefekszenek. Igen, ő ugyanaz, mint akiről az előbb írtam.
A film nagyjából ennyi támpontot ad. Minden más esetben a néző figyelme együtt kavarog a cselekménnyel: ugrálunk időben, valóság és fikció között (bár ez sem biztos), a végén már abban sem vagyunk biztosak ki-kicsoda valójában.


Ha ez még nem lett volna elég, a kedves narrátor időről időre belebeszél a cselekménybe, elmondja, hogy mi csak egy filmet látunk, és ne vegyük túl komolyan. De ezzel sajnos lehetetlen kiegyezi, hiszen szeretnénk értelmet keresni a látottakban, reménytelenül próbáljuk szétbogozni az egyre sűrűbben és bonyolultabban fonott szálakat, alig törődve az egyre önreflexívebb felépítéssel, az ötletes megoldásokkal és a gyönyörű képekkel. Hogy fáradozásunk végül sikerrel jár-e? Én úgy érzem, igen. Leírhatnám, szerintem mi-mit jelent a filmben, mi is történt valójában, milyen, elsőre rejtett dolgokra kellene figyelnünk ahhoz, hogy magunkévá tegyük a négy ember sorsának történetét, de nem teszem. Talán nem véletlenül Rekonstrukció a film címe.


A film rendezője, Cristoffer Boe, aki ezzel az alkotásával kívánt kiutat mutatni a Dogma-filmek világából, történetében, képeiben is a szépségre, tökéletességre törekedve nyers realizmus helyett. Hogy sikerült-e? Szerintem igen. De döntse el mindenki maga.

verdeleth