2010. január 29., péntek

Harry Brown (2009)


Akinek esetleg nem volt elég a Gran Torino idős, mogorva főhősének véres leszámolós karaktere, annak vigasztalást nyújthat egy másik (ezúttal angol) öreg: Harry Brown

A Clint Eastwood alakította Kowalski és a Harry (az idősen is fantasztikus Michael Caine) között sok hasonlóság van: mindketten magányos, idős emberek, múltjukban élnek, és addig nem bántanak senkit, amíg őket is békén hagyják. Ha mégsem, hát akkor bizony senki sem szeretne velük szembekerülni. Persze a Gran Torino nemcsak (vagy főleg nem) erről szól, hiszen ott szóbakerül az elfogadás, a barátság, a törődés. És persze jó sok poén is. (Pont ezért Eastwood nélkül nem is lenne ez olyan fantasztikus film. )


Harry Brown-ból azonban nem tartozik a vicceskedő nyugdíjasok közé. Ő egy unatkozó angol öregember, aki felesége halála után csak egy emberrel van kapcsolatban: öreg barátjával és állandó sakkpartnerével, Leonarddal. Nyugalmát csak a környékbeli drogfogyasztó/áruló, lézengő, fegyverekkel felszerelt fiatalok zavarják, akik állandó rettegésben tartják a környéket, az aluljárót (állandó törzshelyüket) senki sem meri megközelíteni. Mikor Brown barátját megölik az aluljáróban, az öreg véres bosszút esküszik.


Eddig a pillanatig a film egy megdöbbentően realista dráma, mely kimért tempóban meséli el az idős emberek magányát, ugyanakkor bemutatja a generációk közötti szakadékot, és a bűnöző, kegyetlen tinédzserek világát, aki nemcsak rettegésben tartják, de folyamatosan bántalmazzák a környék lakóit, nemegyszer gyilkolnak is. A rendőrség tehetetlen, az összetartó fiúk nem köpnek, bizonyíték meg nincs nagyon. És a rendőrök is félnek ezektől az emberektől. Brown ezért választja az önbíráskodást.
Tengerészgyalogos múltja miatt ért a fegyverekhez, de nincs neki. Elindul hát vásárolni magának: és innen egy nagyon véres, igazi leszámolós bosszúfilm kerekedik ki a történetből, ahol a főhőst még a szívroham sem tudja (csak egy pár óráig) leállítani. Persze nem marad ki a történetből egy ügybuzgó nyomozónő sem, aki sejti, mit is csinál Harry és megpróbálja megállítani. És egy végső, meglepő fordulat után már mindketten bajba kerülnek.


Ha az eddig leírtak alapján egy vicces, totyogós vénember szánalmas bosszújának képe jelent meg, akkor bizony nagyot tévedünk: a film ebben az értelemben is realista: Harry nem szuperhős, de nem is túl öreg: megmaradt erejéből kegyetlenül leszámol mindenkivel, és mindezt úgy teszi, hogy a kedves néző is csak asszisztál hozzá, és ha mi kapnánk meg azt a fegyvert, nem kétséges, hogy gondolatban mi is elsütnénk. Nem volt tehát hiábavaló a film első része, ahol Brown bácsival együtt kellőképpen megundorodtunk a leendő áldozatoktól, és együtt telik be az a bizonyos pohár.


Nem hiszem, hogy lelőttem volna sokat a filmből, mert ez nem egy thriller, és szinte végig lehet érezni, mi is fog történni. Ez a film egy igazi dráma (a véresebb fajtából), mely nemcsak korunk problémáiról szól (a szétesett drogfüggő ábrázolása a film egyik csúcspontja), de a régi értékek válságáról, az igazi emberi tulajdonságok eltűnéséről. És hogy egyre nehezebb (ha nem lehetetlen) emberként élni. És még ha a film vége abszolút pozitív hangulatú, mindannyian érezzük, hogy ez még csak utópia. Csak remélhetjük, hogy nem kell odáig eljutnunk, mint Harry Brown.

verdeleth

2010. január 28., csütörtök

Ahol a vadak várnak (Where the wild things are)


Az elmúlt évtized eleje óta különösen reneszánszát éli a mesekönyvek feldolgozása. Talán elsősorban azért, mert ezek mind látványos történetek, amiknek a vászonra adaptálásához erre az időszakra érett be a technika. A nagy hollywood-i stúdiók, főleg a fantasy irodalom termékeit preferálják, és azok közül talán már az összes olyan klasszikust átültették filmre, amik elsősorban gyerekeknek készültek. Most viszont előkerült egy régi már-már elfeledett alkotás, ami rövidségében és egyszerűségében is csodálatos történet.
Maurice Sendak, 1963-as, Where the wild things are (Ahol a vadak várnak), című képeskönyvéről van szó, ami állítólag a világ (úgy tűnik Kelet-Közép Európán kívüli részének) legnépszerűbb mesekönyve. Érdekes, hogy ennek ellenére magyarra még mindig nem fordították le. De talán ez nem is olyan nagy probléma, mert egy mindössze 27 oldalas könyvecskéről van szó, szóval azzal nem lehet vádolni, hogy nehéz lenne tartani olvasás közben, ráadásul alig néhány sor szöveg található benne. Na erre talált rá Spike Jonze és David Eggers, és faragtak (bár talán inkább toldani kellett) belőle egy egészestés filmet.

Spike Jonez számára ez nem lehetett nehéz feladat, hiszen pont az ilyen agymenés az ő területe, a tehetséges videoklip rendező, már bőven bizonyította ezt, mindössze 2 darab! filmjével, amikor is Charlie Kauffman elvont, agyfurkász történeteit rendezte meg, hozzáadva sajátos vizuális látásmódját.
Az Ahol a vadak várnakban is jelentős teret kap a látvány, már csak azért is, mert a történet meglehetősen egyszerű. Max, egy kissé hiperaktív, nehezen kezelhető és agresszív, de annál nagyobb képzelőerővel megáldott gyerek, aki egyik este összeveszik az anyukájával (Catherine Keener), emiatt elrohan otthonról egy közeli tóhoz. Itt talál egy kis csónakot, amivel egy hatalmas és nagyon erős szőrmókokkal teli szigetre hajózik át. Itt e furcsa szerzetek megválasztják királyuknak, akitől azt remélik, hogy uralkodása során sikerül újra összefognia őket és elhozni számukra a boldogságot.
Persze az egész királyság és uralkodósdi csak egy nagy játék, egy csapat kissé túlméretezett és Maxhez hasonlóan agresszív gyerek között, ami viszont jó lehetőség a tapasztalatszerzésre. Mint minden gyerekeknek szóló fantasy és mesekönyv, úgy ez a film és történet is oktatni akar. Arról mesél, hogy az állandó verekedés, rombolás, és engedetlenség, vissza fog ütni ránk. Nem ezek azok az eszközök, amivel bármiféle eredményt el lehetne érni, mondjuk egy közösség összetartásában vagy azért, hogy több figyelmet követeljünk ki magunknak. Viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy játszani kell, abból még sosem lett baj.

A Spike Jonez teremtette „másik” világ lenyűgöző, még úgy is, hogy meglehetősen szikár és nyers a képi világ, valamint tört, fakó színek és fények jellemzik. Teljesen hétköznapi erdő és sivatagos tengerpart keveréke a táj. Nem a megszokott varázslatos, mindenféle csodálatos lényekkel tele tömött, abszolút a képzeletünk szülte világról van itt szó. Sőt nagyban hasonlít egy szimpla mérsékeltövi szigetre, talán csak a szőrmókok által készített, a fizika törvényeit meghazudtoló gömböcök juttatják eszünkbe, hogy ez csak a kissrác képzelete által teremtett föld. Pozitívum, hogy a csekély alapanyagból készült történetet nem méretezték túl, nem húzták el. Gyakorlatilag egyetlen időhúzó, felesleges jelenet sincs a filmben. A tempója teljesen rendben van, elég feszes, a dramaturgia jól adagolt.
Külön kiemelném a főhőst alakító Max Records játékát. A kisrác úgy néz ki, ahogy Johnny Depp nézhetett ki gyerekként, és tehetség is körülbelül annyi szorult belé. Tulajdonképpen ő az egyetlen igazi szereplő, aki ráadásul végig a vásznon van és korához képest rendkívül érett játékával képes elvinni a hátán a filmet. A szőrmókok jelmeze is nagyon jó, legfőképp, azért mert látszik, hogy jelmez, bár az arcjátékukra valószínűleg rásegítettek számítógéppel. Ettől egy kicsit olyan végtelen történetesen „old school” hangulata lett az egész filmnek.

Szóval a lényeg az, hogy a film teljesíti, amit vállalt. Az üzenete nem túl magvas, de amit akar, azt csont nélkül elmeséli. Egy kedves, minden generáció számára szerethető film lett belőle, és nem utolsó sorban bizonyítja, hogy Spike Jonze továbbra is tehetséges rendező, és ha ez azzal jár, hogy hosszú éveket kell várnunk egy-egy filmjére, hát legyen, mert most is megérte várni.



Bajcsináló

2010. január 27., szerda

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (2009)



Terry Gilliam új filmjét, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát nagy várakozás előzte meg. A fiatalon elhunyt Heath Ledger utolsó (fél)szerepe a filmben, a neves színészgárda, és trailer ígérete, hogy újra egy nagyon látványos film lesz, hiszen a Tidelandban sokan csalódtak.

A történet középpontjában Doktor Parnassus (Cristopher Plummer) és társulata áll. Az öreg (1000 éves) férfi lányával (Lily Cole), egy fiatal segéddel és egy törpével rója London utcáit öreg, színpaddal felszerelt szekerén, ósdi látványosságokkal szórakoztatva a közönséget, kevés sikerrel. Az alkoholnak élő férfi szánalmas életét csak egy valami zökkenti ki: lánya hamarosan 16 éves lesz, és az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadás miatt gyermekét oda kell adnia. A Gonosz azonban új fogadást ajánl: aki előbb összegyűjt öt lelket, az nyer.

Pont jókor találnak rá egy akasztott emberre, Tonyra (Heath Ledger), aki fiatalos lendületével nemcsak felrázza és teszi jövedelmezővé a társulat produkcióját, de megnyerő modorával a színpadi tükrön túli, Parnassus elméjének fantáziavilágába vezeti, és maradásra bírja a gyanútlan nézők lelkeit. Mikor mára jóra fordulni látszik minden, az ismeretlen múltú fiatalember és vele együtt a társulat is nagy bajba keveredik.


Nem csodálkoznék azon, hogy ebből a leírásból egy zavaros kép alakult ki azokban, akik még nem látták a filmet. Ez talán nem az én hibám: aki egy kicsit is ismeri Gilliam világát és filmjeit, jól tudja, hogy egy átlagosnak induló történet előbb utóbb hatalmas katyvaszba torkollik, és a volt Monty Pythonos sajátosan szürrealista látványvilága lesz a fontos, anélkül, hogy a történet megmaradna közérthetőnek. Így aki ezt kritizálja a Doktor Parnassusban, az nem ismeri a rendező munkáját.

Ugyanakkor felhozható néhány kifogás a film narratív oldalát tekintve: a második fele igazán gilliames, sorjáznak a szürrealista, furcsa képek, fantáziajelenetek, néha mintha egy Dalí képben sétálnánk. De a történet (és maga a film) első fele, mely a valós világban játszódik, kicsit túl van húzva: több teljesen felesleges (főleg Parnassus múltjáról szóló) jelenet került bele, és jópár viccesnek szánt de inkább erőltetett geg. Sokakat megtévesztett a film trailere, hiszen az alapján szinte végig egy látványos fantáziavilágról szól a film, így megértem azokat, akik felróják a hosszú bevezetést ehhez a részhez. Bár én nem untam, de az említett részek tényleg kihagyhatóak lennének.


Másik negatívum szintén ehhez az első részhez kapcsolódik: a direktor szinte végig Parnassus életével és annak nyomorúságával foglalkozik. Nem lenne ezzel baj, csak egy irreális, meseszerű alakkal (mégiscsak halhatatlan) azért nehezebb együttérezni, mint mondjuk a Tideland hús-vér figuráival.

A film második órájában azonban már elfelejtjük minden addigi rosszallást, hiszen bekerülünk Doktor Parnassus (és persze Terry Gilliam) lenyűgözően látványos világába, melyek tényleg összetéveszthetetlenül a rendező védjegyei. A felpörgetett vizualitással párhuzamosan a történet is magasabb sebességre kapcsol: szerelemmel, hazugsággal, üldözéssel és sok fordulattal. És az eddigi színészek mellett feltűnnek a forgatás alatt elhunyt Ledger helyettesítői: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell fantasztikus (ugyanakkor hálátlanul kevés) játékukkal, kiegészítve a többieket.



Összességében tehát egy igaz Gilliam-agymenés a film, még ha nagyon szép is. Ugyanakkor van bennem egy kis hiányérzet is: sok felesleges üresjárat nehezíti az amúgy sem könnyű befogadást, és bár én sok mindent elnézek egyik kedvenc rendezőmnek, ebből azért többet (vagy talán jobb ha kevesebbet) is ki lehetett volna hozni. Persze tetszett a film, és érdemes is megnézni, de nem mindent feledtet a látvány és a jó színészek, és a film ennek újabb bizonyítéka.

verdeleth

2010. január 26., kedd

A fehér szalag



A fehér szalag - Das weiße Band

rendezte: Michael Haneke

osztrák, 2009


Michael Haneke az európai filmművészet egyik legragyogóbb csillaga. Nehezen emészthető, kritikus, rendkívül önreflexív filmjeivel korábban már szétszedte a nyugati, jóléti társadalmat, annak minden jelentősebb problémájára reagált. Az erre épített munkássága során Cannes-ból jóformán minden díjat elhozott, már csak az Arany Pálma hiányzott, amit végül A fehér szalag című filmje hozott meg neki.

Korábban felmerült bennem a kérdés, hogy folytatja-e vajon a korábbi tematikát, vagy valami egészen más irányba fog elmozdulni. Még gyanúsabb lett a bemutató előtt, olvasva a szinopszist, hogy itt valami újról lesz szó. A fehér szalag jelentősen szakít a rendező korábbi filmjeivel. Haneke most először fordul a múltba illetve egy sokkal tágabb mondanivaló áll a középpontban, mint eddig.

A film egy rendkívül elmaradott német faluba kalauzol minket, ahol a feudalizmust nem sokban meghaladó viszonyok uralkodnak. A parasztok többsége a báró hatalmas birtokán dolgozik, ami nemcsak a megélhetést, hanem kilátástalan függőséget is jelent. Csupán három ember nem függ tőle: A hatalmas befolyással bíró, erőskezű pap, a velejéig romlott orvos és a halk szavú falusi tanító.




A családokon belül sem jobb a helyzet. Hihetetlen elnyomásban élnek a jóformán emberszámba sem vett nők, a gyermekek nevelésében a terrort, erőszakot, fenyítést tartják a legjobb módszernek. Még bőven a női emancipáció és az emberségesebb gyermekkép előtti korszakról van szó. Mindezeket csak a világháborúk során megnőtt női szerepvállalás és a gyermeki élet felértékelődése tud majd évtizedekkel később felbontani. Addig is itt szó sincs bájos, paraszti idillről. Ebben a faluban minden ajtó mögött erőszak lapul: gyerekek fizikai fenyítése/megrontása, vérfertőzés, megszégyenítés, zsarnokság.

Ezt a több száz éve konzerválódott helyzetet Haneke filmjében azonban különös balesetek bolygatják meg. Megjelenik egy korábban nem ismert bűnös erő, amit a velejéig romlott társadalmuk szült meg. Mégis az ilyen környezetben felnövő gyerekekre milyen örökséget hagyhatnak?! A társadalom egy nyomorék, lelkileg sérült nemzedéket hozott a világra. A rideg, érzéketlen világban felnövő gyerekek csak rombolni tanultak meg, szeretetre nem képesek. A felelősségről beszélő pap, a tisztességről beszélő arisztokrata milyen világot hagytak gyermekeikre, akikben a társadalom létrehozza a saját magát elpusztító erőt?

Haneke eszköztára korábbi filmjeihez képest rendkívül konzervatív, klasszicizálódott. A tipikus modernségre jellemző elemek (lényeg eltakarása, hosszú beállítás), a kiemelkedő operatőri munka és a rendkívül hiteles alakítások mellett a rendkívül lineáris - a falusi tanító visszaemlékezésén alapuló - történetvezetésről beszélhetünk csak. Szó sincs a korábbi filmekre oly jellemző bonyolult megoldásokról, A fehér szalag nem provokál, csak mesél.


Mindezeket figyelembe véve a film elüt a rendező korábbi munkásságától. Hagyományosabb az eszköztára, az önreflexió hiánya, az elbeszélési stílusa miatt kevésbé sokkoló, amit látunk. A korábbi arculcsapást felváltotta a lassan növekvő intenzitású érzés, ami jól szolgálja az alulról lassan szétrohadó világ témáját. A nagy tűzijáték elmaradása miatt ugyan nagyobb nézőközönséghez szólhat Haneke, viszont kérdés, hogy megéri-e ezért feláldozni az intelligens megformáltságot. Annak ellenére, hogy egy erős filmről van szó, némileg csalódott vagyok.

Habzsol

A Grönholm-módszer (El método - 2005)


Érdekel, milyen lehet a 12 dühös ember napjainkban, egy multicég csoportos állásinterjúján? A Grönholm-módszer a te filmed, mely újabb ékes darabja a napjaink (szinte minden műfajban virágzó) spanyol filmművészetnek.

Egy multinacionális cég álláshirdetésére (több forduló után) hét embert hívnak vissza. Egy monitorokkal felszerelt irodában várják az interjú kezdetét, de hamar kiderül, hogy a cég a vezetői pozícióra nem hagyományos módszerekkel választja ki a megfelelő embert. A
Grönholm-módszer lényege, hogy a jelentkezőknek közösen kell feladatokat elvégezni.
Néha együttműködésre, csapatmunkára van szükség, máskor a másik ellen kell fordulni. A közös a feladatokban, hogy a végére egy embert ki kell szavazni, hogy a legvégén egy ember maradjon: övé munka.
A jelentkezők mit sem sejtve kezdenek neki a feladatoknak, amit kezdetben egyszerűen rendhagyónak és viccesnek tűnnek, de hamar rádöbben mindenki, hogy ez a verseny nemcsak megalázza az embereket, de a cégnek megfelelni akarás saját személyiségüket is eltorzítja.


Az egyes szituációkban, feladatokban mindenkinek olyan döntést kell hoznia, mely a cég számára előnyös, még ha ez ütközik a jelentkezők személyes véleményével, erkölcsi meggyőződésével, így a kezdetben jó kedélyű és szimpatikus jelentkezők lassan árulókká, kegyetlenekké, érzéketlenné, bunkóvá válnak.
A megalázó feladatok mellett a hét ember teljes bizonytalanságba kerül: lehet, hogy van közöttük egy, aki a cég embere, és ő figyeli minden lépésüket, ő irányítja viselkedésüket. Úrrá lesz mindenkin a teljes bizalmatlanság, még azok között is, akik régebbről ismerik egymást.
Ahogy haladunk az egyes feladatokban, a jelentkezők száma úgy csökken, de a feszültség egyre nő közöttük, egészen addig, míg csak egy, utolsó jelölt marad: de mi volt az ára annak, hogy ő kapta a munkát? Ugyanaz az ember maradt, mint a verseny előtt?


Sok hasonló kérdést tesz föl még a film, melyek válasza sokszor egyértelmű, máskor viszont a néző is bizonytalan. Én mit tettem volna az ő helyében? Elárulok egy ismeretlen által rám bízott titkot, csak hogy megkapjam a munkát? Megsérthetek e egy nőt, csak azért, hogy ellene érveljek? Egy erkölcsileg feddhetetlen embert is kiszavazhatok-e azért, mert túl becsületes egy ilyen cég számára?

Nehéz kérdések ezek, és bár elsőre távolinak tűnnek ezek a öltönyös emberek a csillogó felhőkarcolóban, egy multicég vezetői állásáért folytatott versenyben, nem lehet elfelejteni, hogy akár mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe, hiszen a munkáért folytatott harc mára hatalmas méreteket öltött. Bár a filmben tárgyalt módszer kitalált, mégis teljesen életszerű a pszichológusok bevonásával készült hatékony de kegyetlen rendszer, mely hamarosan talán nemcsak fikció lesz...


A hét ember kálváriájának tere szinte csak az irodára és a mosdóra redukálódik, és a zárt szituációs forma nemcsak okos, feszes felépítést de kitűnő színészi játékot igényel, és ebben a film nem teljesít alul, a híres (
Eduardo Noriega - Nyisd ki a szemed, Ördöggerinc) és kevésbé ismert spanyol színészek pontosan hozzák a karakterüket, bámulatosan hiteles párbeszédekkel.

A film egyetlen negatívumaként a - szinte csak jelzésszerűen tálalt de pont ezért felesleges - politikai szál (globalizáció-ellenes tüntetés) bevonása említhető, de ez eltörpül a film többi erényes mellett.

verdeleth

2010. január 25., hétfő

Egek ura (Up in the air)


Úgy látszik Jason Reitman vonzódik olyan emberek történeteihez, akiknek taszító, ellenszenves munkája van. Előző filmjében (Thank you for smoking) a dohányipar, érvelő zseni szóvivőjének rövid történetét ismerhettük meg, most pedig egy olyan férfiét, akinek az a foglalkozása, hogy embereket rúgjon ki, gyáva főnökeik helyett.

Ehhez nagyszerű partnerre talált George Clooney személyében, aki személyes véleményem szerint, az egyik legtehetségesebb ember ma Hollywoodban. Még sosem csalódtam benne, most sem.

A film pikantériáját az adja, hogy pont olyan időket élünk, amikor az ilyen project nagy üzlet, hiszen a gazdasági válság következtében van melójuk bőven. Ők egy 10 ezres elbocsátás híréhez kissé másképp (pezsgő durrogtatással) állnak hozzá, mint az utca embere. Éppen ezért, sokan, sok helyen, a válság első filmjeként aposztrofálták ezt az alkotást, ami tulajdonképpen helyes is, de nem kell megijedni, mert nem egy unalmas, politikai szatírához van szerencsénk, ami a válság gazdasági és politikai okait elemzi, hanem egy életerős vígjátékkal kevert drámához, amely bíztat és felnyitja a szemed. Éppen ezért én inkább reményfilmnek hívnám a válságfilm kifejezés helyett.

A történet középpontjában Ryan Bingham (George Clooney) áll, aki a szakma legjobbja. Olyan könnyedséggel és profizmussal képes kirúgni bárkit, hogy az illető a végén, már szerencsésnek érzi magát, hogy elhagyhatja a céget. (Furcsa, de mintha Jason Reitmannál, még a képeknél is fontosabbak lennének a szavak. Gyakorlatilag az érvelés képessége áll a történetei középpontjában.) Ryan munkája azonban rengeteg utazással telik (évi 322 nap), így nincs is igazi otthona és igaz élete. A munkájának él és az összegyűjtött mérföldeknek. A cég, azonban egy fiatal üdvöske Natalie (Anna Kendrick), ötlete alapján, át kívánja szervezni a munkát. Mostantól mindenki marad az irodában, és videó beszélgetésen keresztül kell felmondaniuk az embereknek. A rendszert először még ki kell próbálni, így Ryan, - aki ellenzi ezt az egészet -, magával viszi Natalie-t egy túrára, hogy bebizonyítsa neki, hogy ezt a munkát csak személyesen lehet elvégezni. Mindeközben megismerkedik Alex-el (Vera Farmiga), - aki szintén a repülőkön éli az életét -, és talán életében először szerelembe esik, és elgondolkozik azon, hogy a munkán kívül is vannak még fontos dolgok az életben…

Gyakorlatilag életfilozófiájává válik, hogy minden olyan személy, aki hátráltathat minket a munkánkban, csak teher, akitől meg kell szabadulni. (Legyen a hátizsák üres.) Így tehát a szerelmet és egy család fontosságát elvből elveti. Amikor embereket rúg ki és próbál bíztatni, ott is mindig csak a lehetséges karrierre koncentrál, és megpróbálja az egyént előtérbe helyezni. Ennek a filmnek a gazdasági válság okozta tömeges elbocsátások, csak a hátteret szolgáltatják. Valójában egy örökérvényű és sokkal univerzálisabb, urambocsá egyszerűbb mondanivalóval szolgál. A család és a barátok szerepét hangsúlyozza ki, és mindezt képes szórakoztatóan, mindenféle klisé vagy szájbarágósan egyértelmű utalás, és magyarázás nélkül elmondani. Nem érzi a néző tolakodónak vagy jól ismertnek. Tulajdonképpen csak a cselekmény finisbe fordulásával esik le a nézőnek, hogy miről is van itt szó. Érdekes, hogy ez az üzenet párhuzamosan jut el a főhős és a néző számára is, és amíg nekünk talán még jókor jön, addig Ryan számára már késő. Túl öreg ahhoz, hogy felnőjön, hiába ismeri fel maga is az igazságot, az ő otthona már az egekben van.

Ha valakit kirúgnak az állásából, akkor, abban a pillanatban az tűnik a világ legnagyobb problémájának, de valójában nem ez a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, amíg van kihez hazamenni. Ryan is rájön, hogy a visszautasítás a szeretett nő részéről, talán még ennél is rosszabb. Viszont neki nincs más, ami segíthetne átvészelni, csak a munka. Jason Reitman filmje egy rendkívül kiegyensúlyozott és intelligens alkotás, ami nem nézi hülyének a közönségét. Az üzenetét, amit rendkívül puhán juttat keresztül a vásznon, már láthattuk korábban is, csak más megközelítésben. (De szintén zseniális alkotásban.)

Nem a bankszámlád vagy!

IMDB:http://www.imdb.com/find?s=all&q=Up+in+the+Air

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=_m-Da8Tz4_E

Bajcsináló

2010. január 24., vasárnap

Intim fejlövés (2009)

Lehet, hogy a feleségemnek nem vagyok már elég? Vagy csak egyszerűen valami mást szeretnék, és ezért nem is figyelek már oda rá? Talán el se kellett volna vennem. Biztos nem véletlenül nem beszél vele az apja sem… Ha kisebb lenne, talán nem is mertem volna megszólítani, és akkor most nyugodtabban járhatnék sztriptízbárba, meg naplózhatnám a cseteléseim az otthoni gépen is…


Biztosan mindenkinek a fejében megfordultak már ezekhez hasonló gondolatok, vagy meg fognak néhány év múlva. Szajki Péter „nagyon low-budget” filmjében (7 millió Ft-ból forgatta) négy különböző korú férfi egy napját mutatja be. Ami közös bennük, hogy komoly bajok vannak a szexuális életükkel, és estére mindannyian egy sztriptízbárban kötnek ki. Ezen az egy ponton érintkezik csak a négy önálló történet. Négy olyan történet, ami sokakat érdekel, szívesen meglesnének másokat ezekben a helyzetekben, de senki nem szeretne részesük lenni.


Ákos az ötvenes üzletember hónapok óta egy csetszobában csalja a feleségét (Nagy-Kálózy Eszter), és most végre személyesen is találkozik Gabival, akit Szilvinek hívnak. Hamar kiderül, hogy a virtuális világban nem csak a neve más, hanem a személyisége is.

Tomi (Kovács Lehel) most költözött be első lakóként a lakóparkban a szüleitől kapott új lakásába. Egyedül van, csak a laptopja, meztelen lányok fényképei és a komplexusai vannak vele. Romantikusnak nem nevezhető magányát azonban megbolygatja Kati (Gáspár Kata), az új szomszédlány, aki fürdőruhában sétálgat a folyosón a medence fölavatása után. Tomi leissza magát és átcsönget a lányhoz.

Gábor (Szabó Győző) az esküvőjére készül élete szerelmével. Évának azonban van egy nagy titka, amit eddig nem mondott el. Őszintén akarja kezdeni a házas életet, ezért a nagy nap előtti estén úgy érzi, nem hallgathat tovább. Mindezt anyja kérése ellenére teszi.

Balázs rájön, hogy felesége (Botos Éva) megcsalja. Ráadásul a munkatársával és barátjával (Nagy Zsolt) teszi mindezt. Az üzleti út helyett úgy dönt, hogy rajtakapja őket. Az akció során előkerül bilincs, pisztoly és egy lövés is eldördül.

A történetek bevezetésekor még gyorsan ugrálunk egyik helyszínről a másikra, a bonyodalmak kibontakozását azonban már fejezetekre osztva látjuk. A film képi világa nagyon egyszerű, az egészet egy digitális kézikamerával rögzítették. Sok a közeli a szereplőkről és a fontos tárgyakról, amit nem egyszer zoom-olással oldanak meg. Ez a dogmás világ egy darabig érdekes is, de helyenként már zavaró. A tér lényegében négy szűk belső tér, ami csak pillanatokra nyílik ki. Minden a szövegen és a színész játékon múlik. És ezekben nem kell csalódnia a nézőnek. A humorát a rendező-író leginkább a Tomi-Kati szálban mutatja meg, viszont én ezt a részt a színészek részéről kicsit túljátszottnak érzem. Ahogy idősödnek a karakterek, úgy lesz egyre drámaibb a történetük. A filmnek még érdekessége, hogy Szajki Péter sem tudta elkerülni azt, vagy talán nem is akarta, ami az elsőfilmesekre gyakran jellemző: a rengeteg utalást a filmkészítésre, arra hogy ez egy elsőfilm. Szerencsére ezek annyira árnyaltak, hogy nem zavaróak.


Aki szeretne belesni mások hálószobájába, vagy nem fél attól, hogy magára ismer a filmben, vagy csak egyszerűen kíváncsi egy ár-érték arányban kiemelkedően jó magyar filmre, az nézze meg az Intim fejlövést, nem fog csalódni. Ha valakinek az ajánlómtól még nem jött meg a kedve a filmhez, az olvasson bele a hozzá kapcsolódó blogba. Ha ezután sem kapott kedvet, akkor ez a film nem neki szól.

2010. január 23., szombat

Antichrist (2009)


Gondolom már sokan várták Lars von Trier új filmjét. A zseniális Dogville és Manderlay után kis kitérőt tett a trilógiától, és elkészített egy igazi dán vígjátékok, a Főfönököt, most pedig új filmjével sokkolta például a cannesi közönséget. A sokatmondóan Antichrist címmel ellátott új filmje pedig talán pedig azokat is meglepi, akik hozzászoktak von Trier filmjeihez.

A fejezetekre bontott alkotás első része prológus, melyben fényképszerű lassított fekete-fehér felvételeket láthatunk egy pár szeretkezéséről, és közben láthatjuk, hogy a lakás másik szobájában kisbabájuk az ablakba mászik, és kizuhan. A szándékosan túlstilizált, ugyanakkor gyönyörű (Händel zenéjére vágott) képek azonban már nem térnek vissza, hiszen a következő rész már tipikusan a skandináv filmekre jellemző, sötét (kék, szürke, zöld) tónusban meséli tovább a férj és feleség történetét.
A tragédia után a nő terapeuta férje páciense lesz: a férfi megpróbálja felszínre hozni a nő érzéseit, félelmeit, és segíteni feldolgozni gyermekük halálát. Később elmennek egy Éden nevű erdőbe, ahol nyaralójuk van, hogy ott szembesítse a nőt irracionális félelmeitől. De a férj túl mélyre ás, és ezzel felszínre hozza a nő gonosz énjét, tragédiák sorát indítva el.


A film nagy része ebben az Éden nevű erdőben játszódik, és az alapvetően lassú tempót kiegyensúlyozza, hogy szimbólumok sokaságával rakja tele: az asztrológia és a misztikum ugyanúgy megjelenik, mint a feketemágia, a keresztény-bibliai utalások (Éden, a bűnös nő) vagy a természetfeletti materializálódása. Azonban von Trier ezeket nem bontja ki, a legtöbbre csak némi utalást tesz, és mikor már izgalmassá válna egy padláson talált könyv vagy fénykép és a nő kapcsolata, hirtelen elvágja ezt a szálat, és több utalás már nem is történik. Egyedül Ádám és Éva, illetve a Nő, mint maga a bűn keresztény szimbóluma húzódik végig a filmen, de alapvetően ez sem magyaráz meg semmit a film cselekményéből.


Persze fordulatok akadnak azért bőven: a dán mester úgy váltogatja a műfajokat, mint más az a bizonyos ruhadarabot: a kezdeti drámából jónéhányszor kísérleti film lesz rövid ideig, majd hasonló tempóval vált át újra drámába, és kínzós-szenvedős horror-műfajba. Átmenetek nincsenek is, és hogy még érthetetlenebb legyen minden, rendszeresen feltűnnek vérben fetrengő, haldokló, vagy saját testüket marcangoló állatok, amiknek nincs funkciója, de szimbólumnak sem a legkönnyebben érthető.


Az Antichrist ezen kívül még jópár utalást is tartalmaz: a drámai részekben a férfi és nő közti dialógusok sokszor érthetetlen, érzelmeket, érzéseket boncolgató, egymást támadó vagy segítő szándékú jellege szinte Bergman mestert idézi meg, aki szinte minden filmjében beteg, érzelmi fogyatékos vagy megbomlott elméjű életekben szeretett tocsogni, és von Trier is hasonló intenzitással végzi ezt a tevékenységét.
Maga Tarkovszkij szelleme is megjelenik a filmben, hiszen az ő alkotásaiban is (főleg a Stalkerben) a természet, mint élőlény jelent meg, ami hatással van az emberekre, ami egyszerre gyógyít vagy megöl, akitől félni, tartani kell, de segítheti is az embert. Bár Tarkovszkij a természetet Istennel köti össze, a filmben az erdő itt is a természetfelettit képviseli, csak fordított előjellel, a Gonosz megnyilatkozásaként.
Talán nem ilyen egyértelmű, de a férfi és nő egymást testileg-lelkileg bántó kapcsolata, az intim testrészek kínzása és a vérben fürdő erőszakos szex megidézi Kim Ki-duk A sziget című filmjét, ahol hasonló intenzitással folyik a brutális, tortúrába forduló szexualitás, kínzás és önkínzás.


Lehetne még beszélni rengeteget a zseniális színészi játékról (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg), a gyönyörű fényképezésről, a filmben használt szimbólumokról, szexuális perverziókról, vagy a szereplők lélektanáról (pszichoanalitikusoknak az Antichrist többévi elfoglaltság lehet) de fontosabb talán megkérdezni: mi értelme volt ennek a filmnek?
Állítólag Lars von Trier mély depresszióban készítette el a filmet, és ezzel az alkotással űzte ki magából a sötét énjét. Hát a film alapján nem kicsit lehet furcsa ember, de azért érződik egy kis blöff szag is a dolgon, hiszen a rendezőből kinézem, hogy ezzel teszteli a befogadók és saját maga határait, a kritikusok ízlését és sznobságát. Ugyanakkor még ha egészében nem is tökéletes film, mindenképp elgondolkodtató, sokrétű művészfilm (a szó pozitív és negatív értelmében is)

verdeleth

2010. január 21., csütörtök

Avatar


Avatar

amerikai, 2009

rendezte: James Cameron


Az Avatar mint műfaji film

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma James Cameron Hollywood aduásza. A bevételeket tekintve az Avatar letaszította a trónról a korábbi filmjét, a Titanicot. A Twentieth Century-Fox legnagyobb örömére e téren Cameron gyakorlatilag saját magával versenyez.

Gondolom már mindenki olvasott kritikát az Avatar-ról, amelyek igen szélsőséges álláspontokat képviselnek. Van, ahol 162 perces, üresfejű tech-demoként írnak róla, máshol pedig az új Star Wars-t látják benne. Mindkét oldal elismerően szól a technikai megoldásokról, ezért erről én nem is nagyon értekeznék. Ráadásul felesleges is, hiszen a látványt szavakkal sosem lehet leírni. Az Avatart egyszerűen látni kell IMAX 3D-ben.

Az alapvető választóvonalat a fanyalgók és az istenítők között a történet gyengesége jelenti. Akiket ez nagyon irritál, hatalmas lehúzásokat írnak, akiket kevésbé, azok az egekbe magasztalják a filmet. Én valahogy egyikükkel sem tudok azonosulni.


Tény, hogy rém egyszerű, rendkívül sablonos narratívával van dolgunk. De mégis mit vártak ettől a filmtől? Hogy Hollywood felrúg minden műfaji szabályt, és elfordul a giccstől? Véletlen, hogy a műfaji filmek koronázatlan királya forgatta az Avatart? Az imdb műfaji filmekkel kapcsolatos tévedhetetlennek tűnő értékelése szerint James Cameron az összesített Top 250-es listán immáron négy filmmel is rendelkezik: az Avatar #40, a Terminator II #43, Aliens #54, és a Terminator #159. Ha pedig csak a sci-fi műfajt vesszük alapul, akkor sorrendben a #4, a #7, a #8 és a #20 helyet foglalják el. Ennyire sikeres műfaji filmest keresve sem találhatunk, mégis miért várták egyesek, hogy valami újat fog mutatni történetvezetés terén?

A műfaji követelményeknek megfelelő egyszerű narratívát pedig tovább nyomorította a hatalmas produceri nyomás. A mai világban egyetlen filmgyártó cég sem fog rábólintani egy szokatlan, keveseket megérintő történetre, amikor 300-500 millió dollárról van szó. Az úgy megemelte volna a kockázatot, hogy érthető a biztoshoz megoldáshoz való ragaszkodás. Ha nagy pénzt ölnek egy filmbe, akkor azt viszont is akarják látni. Ez pedig azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb nézőközönséget kell megszólítani, amelyhez az egyszerű történetek szükségesek. Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a film miért lett ilyen, még műfaji mértékkel nézve is csak átlagos.

Összefoglalva az Avatar egy Hollywood által pénzelt, műfaji filmes által rendezett, műfaji film! Nincs értelme Godard-i mélységeket várni tőle. Mindent a maga helyén kell értékelni, nem lehet egy Ferraritól elvárni, hogy 3,5 tonnás teherbírása legyen, és nem lehet egy furgontól elvárni, hogy megfussa a 300-at. A Ferrarit a sportkocsik, a furgont a teherautók kritériumai szerint kell értékelni! Sajnos az egyszerű történetecskének tökéletesen értelmetlen lehúzásán, és a technikai megoldás dicséretén túl egyetlen kritika sem ásott le mélyebbre, pedig nagyon sok érdekességre lelhetünk.

Párhuzamos világok

James Cameron technomán, amit egész pályafutása igazol. A Terminator-ral és az Aliens-szel megmutatta, hogy mit lehet kihozni a bábtechnikából és a speciális trükkökből. A Terminator II-vel, hogy mi mindenre képesek az akkor szárnyait bontogató digitális trükkök. A Titanic-kal, hogy mit tud a kiforrott digitális technika. Most pedig , hogy mit tud az IMAX 3D. Cameron technika iránti elhivatottságát pedig a mérhetetlen perfekcionizmusa színezi tovább. Pandora világa, flórája és faunája, a kolonizáló emberek a különféle gépei mind egészen elképesztő aprólékossággal lettek kidolgozva.

Aki pedig tüzetesebben is ismeri Cameron filmjeit, az még árnyaltabb képet kap az Avatarról és a rendező világképéről. Ugyanis szinte mindegyik korábbi filmjére utal, és ezzel egy rendkívül érdekes szövedéket alkot az életművé terebélyesedő munkássága. Először is az Avatarban találhatunk a korábbi filmjeit idéző jeleneteket. A hibernálásból felébredő katonák, az őrmester katonai zsargonja, a repülővel megközelített, titokzatos ködbe burkolózó épület képe mind-mind az Aliens-t idézi. A gépek is korábbi filmjeiből köszönnek vissza. A már említett repülő, a robot az Aliens-ben és a Terminator II-ben megjelenőknek felturbózott változatai.

A karakterek is ismerősek lehetnek. Erős nő típusa a Terminator (Sarah Connor) és az Aliens (Ripley) után most is fontos szerepet kap a tudósnő szerepében, amelyben Sigourney Weaver brillírozik. Lenyűgöző, ahogy egyszerre tud arrogáns és törődő lenni. A pilótát alakító Michelle Rodriguez-ben pedig az Aliens-ben háttérbe szoruló női pilóta kereszteződik a központi szerepű Vazquez-zel. Rodriguez nem ér fel Weaver teljesíményéhez, de hozza a kötelezőt: a mexikói, harcos nőt, akinek helyén van a szíve. Cameront vonzza az ellentmondásosság, ami ezekben a nőkben megjelenik: miközben gondoskodó anyák, odaadó szeretők, bármelyik pillanatban harcos amazonokká válhatnak. Még sorolhatnánk a további párhuzamokat (Jake Scully=Dwayne Hicks, Selfridge=Burke, profitéhes, erkölcstelen cégek=Skynet, Weyland-Yutani, RDA), de ez szétfeszítené egy egyszerű ajánló kereteit.

Most akkor jó vagy sem?

Aki nem ismeri a rendező munkásságát, azt hihetnénk, hogy neki csak a kötelezően használt moralizáló témák maradnak: az amerikai kolonizálás indiánok ellen elkövetett bűnei, a környezetvédelem, a számítgépes játékok által alkotott virtuális világ veszélye, és még sorolhatnánk.

De mégis sikerült belecsempészni pár apróságot, amik az átlagos, izgalom nélküli történet ellenére is, alig észrevehetően szólnak a figyelmesebb nézőhöz. A „terrorra terrorral válaszolunk” felkiáltáson, amit felfoghatunk apró fricskaként a háborús Egyesül Államok jelenlegi külpolitikájának. Az egyéb apróságon túl, ki kell emelnem a film egyik legértékesebb, önreflexív jelenetét. Mikor a tolószékes Jake Scully először lábra áll avatarja segítségével, az a néző és a film megkapó metaforája. Ahogy a katona, a néző is önfeledten élvezi, hogy visszakapta azt, amit régen elvesztett. Scully lábaujjaival érzi a finom homok érintését, a néző pedig a térlátás semmihez sem fogható érzését élvezi. Itt összeér a film a nézőtérrel, amikor mindenki leveti korábbi fogyatékosságát, és visszakapott egy darabot az emberi percepcióból.

A filmről kijövet pedig csak egy dolog járt az agyamban: nem akarom abbahagyni, még, még, még… Sőt, még napokkal később is eszembe jutottak jelenetek. El is gondolkoztam később, hogy mikor láttam utoljára ilyen filmet, ami ennyire élénken élt tovább bennem? Akárhogy gyötrődtem, nem jutott eszembe semmi. Az Avatar kötelező, filmtörténeti jelentőségű sci-fi, még akkor is, ha elmarad Cameron jópár korábbi filmjétől is.

2010. január 20., szerda

Grace nélkül az élet (Grace is gone)


Az amerikai filmgyártás egyelőre nem tud mit kezdeni Amerika jelenlegi háborúival. Egészen pontosan az irakival. Kevés alkotó van, aki megpróbál valamilyen módon állást foglalni, és ezek az állásfoglalások sem egyértelműek, valamint nem koncentrálódnak a háborúsfilm zsánerére. James C. Strouse filmje is ilyen. Tulajdonképpen egy reflekszió az iraki háborúra, egy melodráma köntösébe bújtatva. Az eddig készült filmek nem álltak egyértelműen vagy az egyik (háborúpárti) vagy a másik (háborúellenes) oldalra, hanem inkább csak egy szűkebb részletét ragadták ki annak, és mondjuk a katonák lelki világára helyezték a hangsúlyt.

A Grace is gone sem áll markánsan sehová, de ennek ellenére egy háborúellenes film, viszont nem a vietnámi, kirohanós fajtából, hanem abból, ami hihetetlenül visszafogott, kiegyensúlyozott és mégis hatásosabb, mint a többi hasonló céllal készült film. Ez az alkotás a háború áldozatairól szól, de nem a halottakról, az ártatlan, civil, iraki lakosságról, vagy a lelkileg és testileg megcsonkított veteránokról, hanem azokról a kisgyerekekről, férjekről és feleségekről, akiknek félszülővel kell a továbbiakban beérniük. A film abban is eltér a megszokott képtől, - amely mindannyiunk fejében kialakult - hogy nem az apu a hős, hanem az anyu ment a háborúba, és esett el ott. Ez már csak azért is problémás, mert a gyereknek az anyja mellett a helye, és ezt az örök igazságot főhősünk is megérti és féli.

A történet ott kezdődik, hogy egy szürke hétköznapon, miután az apa Stanley Phillips (John Cusack) elküldte lányait a suliba, és éppen indulna a munkába, kopogtatnak az ajtón. Két katona az, akik közlik, hogy a felesége, Grace elesett. Stanley nem tud mit kezdeni az információval. Sokkolja a hír, és úgy dönt, hogy megpróbál egy kis időt nyerni magának, mielőtt eljön az a halogathatatlan pillanat, hogy a lányaival is közölnie kell azt. Így hát fogja az egy fővel megcsappant kiscsaládját, autóba vágja őket, és elindulnak az elvarázsolt kertbe (Disneyland, Orlando), hogy kicsit jól érezzék magukat…

Ebből a rövid előzetesből is látszik, hogy egy road movieval van dolgunk. (Mostanában kedveltebb, mint valaha.) Ami tulajdonképpen az apa sokkos állapotának a szükséges velejárója, térbeli kivetülése. Furcsán viselkedik, képtelen otthon ülni, megindul, mennie kell, menekülnie kell. Számomra a film legnagyobb erénye amellett, hogy visszafogott - és nem kapálózik hippi módjára, kifordult belek vagy halott iraki gyerekek képét az arcunkba vágva - az, hogy elképesztően természetes. Valóságos és hihető a színészek és a cselekményvezetés mindenegyes rezdülése. John Cusack és a kislányok (Shélan O’Keefe, Gracie Bednarczyk) játéka pedig lenyűgöző. Olyan természetes reakciók egész sorát látjuk, amikben talán szégyenkezve, de magunkra ismerünk. Ez az a motívum, ami miatt a film lebilincsel és elviszi a nézőt az együttérzéstől a háború értelmetlenségének a felismeréséig. Az apuka és a lányai között kibontakozó és egyre bensőségesebb kapcsolat fejlődése során, a néző maga is érzi, hogy innen bizony nagyon hiányzik valaki…és miért is? Ez az a kérdés, ami a film központi témája. Választ is ad rá. Többnyire könnyfakasztó módon, de sosem túl giccsesen. A határon egyensúlyoz, de egy-egy jó poénnal, vagy oda nem illő megnyilvánulással, vissza tud térni a helyes csapásra. Sikerül a filmnek ezt a családi tragédiát úgy bemutatnia, hogy tökéletesen ábrázolja a család tipikus, vidéki, konzervatív, középosztálybeli mivoltát úgy, hogy mégsem válik sztereotippá, és ezzel rámutat, hogy a modern, nyugati társadalmakban is vannak (nem katona) áldozatai, ezeknek az értelmetlen háborúknak. (Értelmetlenségük ebből fakad.)

A Grace nélkül az élet, egy kissé szentimentális, de végig földhözragadt, igazi emberekről szóló történet, amivel mindenki azonosulni tud, és amit megsirat. Mindeközben még aktuál politikai és társadalmi üzenetet is hordoz, amit képes úgy átadni, hogy nem válik didaktikussá. Ha valaki családi drámát akar nézni, akkor inkább ezt, mint sem a The Lovely Bones-t nézze. A különbség, hogy sokkal jobb, meg, hogy itt nem a kislány hal meg, hanem Grace ment el.



Bajcsináló

Belbecs után külcsín!

A szavazás eredményét látva azt hiszem itt az idő egy kicsit feldobni az oldal kinézetét! Ha beírjátok a keresőbe, hogy "blogger templates", akkor rengeteg találatot fog kidobni a google.
Pár oldal:
http://blogger-templates.blogspot.com/
http://btemplates.com/
http://www.finalsense.com/services/blog_templates/1th_templates.htm
http://mashable.com/2007/09/13/blogger-templates/
A lényeg, hogy keresgéljetek, és ha valami tetszik, akkor linkeljétek be egy kommentben!

2010. január 19., kedd

Brazil (1985)



Mivel most játsszák a mozikban Terry Gilliam új filmjét Doctor Parnassus és a képzelet birodalma címmel. A volt Monthy Python tag furcsa, szürrealista filmjeiről híresült el, és ez alól - a beszámolók alapján új filmje sem kivétel. Ugyanakkor az itt következő film tette a direktort kult-státuszba, nem véletlenül: talán az egyik (hanem a legjobb) az általam látott művei közül.


Az 1985-ös Brazil egy fiktív, (anti)utópikus világban játszódik. A modern gépekkel körbevett lakosság nagy része a kényelemtől boldogan éli életét, mindössze a rejtélyes terroristatámadások híre zavarja meg őket, de nyugtatásképpen a Központi Hivatal már közel látja a terroristák felkutatását.
Az említett hivatal látja el tulajdonképpen az állam szerepét, de egyúttal minden mást is. Ő felügyeli lakások javítását, az irtózatos mennyiségű papírmunkát, és az információszerzést is a gyanús, a hivatalnak nem tetsző emberekről. Őket aztán a hivatal félelmetes, maszkos kommandósai el is viszik otthonról, és általában nyomuk is vész örökre. Amelyik családtag mégis kíváncsi, mi lett szerettével, annak a bürokrácia végeláthatatlan akadályán kell átverekednie magát - általában sikertelenül.

Ebben a jól működő, olajozott rendszerben él
Sam Lowrey (Jonathan Pryce), a hivatali papírmunkák szolgája, akinek kényelmes életét felforgatja egy nem a hivatalnak dolgozó fűtésszerelő Tuttle ( Rober De Niro), aki illegális munkájával gyanúba keveri a kisembert. Sam egyik nap megpillantja álmaiban is megjelenő élete szerelmét, és az utána való kutatás újabb bajokba sodorja.


A film 140 perc alatt még rengeteg fordulat következik be. És ezek olyan szövevényes történetű filmet adnak, hogy egy percig sem lehet rajta unatkozni. Azonban érdekesebb filmben bemutatott világ: sokak szerint Orwell: 1984 című mesterművének pofátlan lenyúlása lenne a Brazil. Helytállónak tűnhet ez a meglátás, hiszen filmben és a könyvben is megjelenik a diktatórikus, a polgárokról mindent tudó vagy tudni akaró felsőbb rend, akik a gyanús személyeket kiiktatják, hatásos és kegyetlen módszerekkel. És az 1984-ben is megjelenik a szerelemért (vagy csak egy nőért) a rendszer ellenségé vált egyszerű ember, aki úgy hiszi, kibújhat a rendszer mindenhatósága alól.
Tény az is, hogy egyes jelenetek szinte tükörképei Orwell regényének egyes epizódjainak. Ugyanakkor a Brazil világa sokszor közelebb áll Kafka regényeihez. Sam Lowrey akár Josef K. (vagy más regényben csak "K.") hasonmása lehetne, a bürokrácia szolgája, aki a bajba keveredik, és a hivatal labirintusában keveredve közeledik végzetéhez.


Hogy mégsem tekintem Kafka és Orwell-lopásnak a Brazilt, az a film nem utópikus, sokkal inkább a modern fogyasztói világ kritikájaként értelmezhető részei miatt teszem. Ugyanis, bár jövőbeli, gép-uralta, diktatórikus világ nagyon idegennek tűnhet elsőre, mégis behelyettesíthető sok pontban a mai helyzetre is: ahol az idősödő nő pénzt és akár egészségüket, életüket sem kímélve próbálják ki a fiatalítás minden eszközét (legyen az szike vagy sav). Ahol a más-más nevű ételek kinézetre (és valószínűleg ízre is) ugyanolyanok. Ahol a terrorista robbantások mellett békésen vacsoráznak a gazdagok, mit sem érdekelve őket a mellettük égő testek látványa.
Sorolhatnám még de felesleges: ezek a szimbolikus kis epizódok talán nem olyan ismeretlenek a számunkra (még ha túlzásnak is tűnik persze), és talán közelebb vannak, mint a film korában.


Hogy mégsem egy végletekig pesszimista, lehangoló és durva világot tár elénk a Brazil, az Gilliam furcsa, groteszk és sokszor abszurd humorának és látásmódjának köszönhető, hiszen a film legdrámaibb, legbrutálisabb jeleneteibe is képes poént csempészni, és még ha nem is fogjuk majd a hasunkat fogni a nevetéstől, azért jó pár torz mosolyra fogja telni. A groteszk, vicces, drámai és pörgős akciójelenetek pedig csak váltják egymást, beleolvadva a Gilliamra jellemző fantázia és álomképekbe, a torz és szokatlan beállítások sűrűjébe, hogy a néző szinte csak kapkodja a fejét, levegővétel nélkül.
Ne számítson senki tehát könnyed filmre, és még aki a mester filmjeit szereti, talán neki is megfekszi majd a gyomrát elsőre, de érdemes megnézni, mert ez tényleg egy sokrétű, több nézést igénylő, nehéz de (szó szerint) fantasztikus alkotás.

verdeleth

The Lovely Bones


Vannak olyan rendezők Hollywoodban, akik elsősorban a műfajiság területén alkotnak (nagyot), és különös érzékük van a giccs ízléses elrendezéséhez. Gondolok itt most elsősorban Buz Luhrmanra, aki ebben a legjobb. A nyálas, romantikus ömlengésből, az érzelmek bárdolatlan felszínre töréséből, műalkotást készít. Peter Jackson is egy jó rendező, ő például nagyon ért a CGI trükkök filmbe illesztéséhez, meg a nagy, grandiózus, akciójelenetek komponálásához, úgy, hogy abból valami igényes és tartalmas szórakozás kerekedjen. Buz Luhrman az Ausztráliával megmutatta, hogy ő is tud látványos, kameraröptetéses filmet csinálni, viszont Peter Jackson a The Lovely Bones-zal bizonyította számomra, hogy ő még mindig nem ért az érzelmekhez.

Persze lehet, hogy a baj ott van, hogy túl nagy elvárásokkal ültem le a film elé, de ezeknek az elvárásoknak az indikátora nem is Jackson személye volt, hanem a film alapja, hogy egy gyerekgyilkosos, családi drámával van dolgunk. Úgy gondolom, hogy az ilyen fajsúlyos témák, - noha ismertek már számunkra számos más film kapcsán - mégis mindig magukban rejtik egy jó film ígéretét. A The Lovely Bones (Komfortos mennyország), – a film megtekintése után, egyik címet sem értem - is ilyen volt, de aztán egy jó nagy csalódás kerekedett belőle.

Susie Salmon egy végtelenül szimpatikus kislány, egy ugyanolyan napon, mint a többi, iskolába ment, hogy tanulói kötelességeinek tegyen eleget. Ugyanezen a napon elhívta őt randira Ray (a végzős szépfiú), aki szintén végtelenül szimpatikus. Minden tökéletes. Hazafelé menet Susie levágja az utat, és a suli melletti kukoricaföldön keresztül indul útnak, ahol is összefut a jóöreg Harvey szomszéddal, a zöld házból, aki megmutatja neki az új földalatti bunkerét, és ott megöli a kislányt. Na de ez nem meglepetés, mert Susie a narrációja során, már a második percben, megemlíti, hogy őt bizony meggyilkolták. Ettől kezdve Susie, egy a világok közé szorult váróteremben várja, hogy visszamehessen vagy legalább tovább.

A film, azt hiszem egy szörnyű családi tragédiáról akar szólni, arról, hogy a szülők, mennyire különböző módokon reagálják le azt. Az anya elhagyja a családját, és az isten háta mögött szedi az almát, az apa nem képes belenyugodni, és egy megszállott zombiként keresi a lánya gyilkosát, a húg csendben gyászol, míg a nagymama kábé le sem szarja, számára elfogadott dolog az elmúlás. De valahogy ez nem jön össze, inkább tobzódik a rendező a számítógépes technika fejlődésének a gyümölcseiben. Minden második percben valamilyen kapcsolatot hoz létre a két világ között, különböző képösszemosásokkal. Ezek tény, hogy szépek és látványosak, sőt még a zene is jó, de semmiről sem szólnak, elhúzzák a filmet és még nyálasak is. Mindeközben valahogy az emberek kimaradnak, pedig, pont az lenne a lényeg. A családtagok egymáshoz fűződő (megváltozott) kapcsolata és az, hogy milyen hatással van rá a legidősebb (ergo a legrégebb óta velük élő) gyermek elvesztése. Ebből nem sokat kapunk, csak fellángolásai vannak a filmnek, néhány jó jelenet, de a többi csak kapkodás és időhúzás. A majdnem kétórás játékidő, simán lerövidíthető lenne 30-40 perccel, bár tény, hogy akkor talán a film cselekményvezetése is feszesebb, pörgősebb és izgalmasabb lett volna. Így viszont marad a felületesség és az újra és újra előkerülő hosszú, unalmas percek

Pozitívum a színészi játék. Mark Wahlberg az apa szerepében ismét az érzékenyebb oldalát mutathatja, csak éppen nem jut neki elég tér. Rachel Weisz, mint anya, most is csodálatos, kár, hogy a film felénél elküldik almát szedni. Susan Sarandon, nos ő meg ott van, csak nem tudni minek. Rajta kívül is van egy pár funkciótlan karakter, akik szintén csak a játékidő kitöltéséhez kellenek. A gyilkos és az áldozat (Stanley Tucci és Saoirse Ronan) azonban mindketten lenyűgözők. Nekik van is lehetőségük a játékra, szerencsére éltek is vele.

Sajnos azonban ez is kevés, ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet, ami szerintem a nagy lehetőségek és a kihagyott ziccerek filmje lett. Több érzékenység és kevesebb érzelmesség kellett volna ide. Azért nem nézhetetlen a film, egynek elmegy. Sőt, akik szeretik a végletekig kihegyezett, könnycsorgatóan szentimentális alkotásokat, - vagyis szeretnek sírni – azoknak ez a film kötelező. Akik, meg inkább a kifinomult, igazi drámát pártolják, azoknak még mindig a Gone Baby Gone-t (Hideg nyomon) ajánlom. Én meg is nézem.



U.I.: amilyen jó a trailere, olyan szar a plakátja