Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) 2006

imdb

Iwo Jima (magyarosan Ivo Dzsima) szigete nemcsak azért híres, mert itt készült a világ egyik leghíresebb fotója, de a második világháborúban a Csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb (36 napos) ütközete is itt zajlott az amerikai és japán csapatok között. A kopár, kietlen sziget birtoklása stratégiai szempontból nagyon fontos volt, és pont emiatt kellett foggal-körömmel védeniük a japánoknak.
A film egy projekt első része, melyben a híres eseményt a japánok szemszögéből mutatja be (a másik amerikai nézőpontból: A dicsőség zászlaja).
Nem volt könnyű dolga Clint Eastwoodnak a film rendezésével, hiszen amerikaiként nem egyszerű hiteles filmet készíteni a japán oldalról, ugyanakkor el is kellett kerülni, hogy bármelyik oldal felé is húzzon. Nem véletlen azonban, hogy Eastwoodot korunk egyik legnagyobb rendezőjeként emlegetik, és sikerült áthidalni ezt a problémát.


A történet Kuribayashi tábornok kinevezésével kezdődik, aki annak idején Amerikában tanult, és nagyon jól ismeri az ellenség mentalitását, ellentétben a korban japánban terjesztett propagandaképpel, miszerint az amerikaiak hitványak és akaratgyengék. A tábornok egy sor merőben új taktikát alkalmaz a sziget védelmében, mivel tudja, hogy nincs esélyük győzni: inkább az ütközet elhúzódására és a minél több amerikai veszteségre rendezkedik be.
A film első része a sziget védelmének előkészületeiről és a tábornok bemutatásáról, a második pedig a Iwo Jima barlangjaiban rejtőző japán katonák lelki világáról szól.

Eastwood szinte minden látványos harcot és akciót mellőz a filmből, amerikai katonát is alig látni a filmben. A cselekmény nagy része a támadások közötti időre koncentrál, ahol megismerhetjük a főbb szereplőket, és hogy hogyan váltak a háborús gépezet részeseivé. Az egyik közkatona pékként dolgozott, terhes felesége mellől vitték el katonának, a másik a rendészetnél kezdte, de nem volt elég kegyetlen a munkához, így kirúgták. Az ő visszaemlékezéseik alapján nemcsak a kor militarista Japánjáról kapunk képet, hanem egy egyszerű katona életéről is. Ők abban különböznek a többiektől, hogy nem lelkesíti őket a háború és nem hisznek az öngyilkosságban. És a legnagyobb bűnük, hogy dezertálásra akarják adni a fejüket.
A legtöbb kritika a filmmel (és annak hitelességével) kapcsolatban ezen részek miatt volt. Azt kell, hogy mondjam, a legtöbben biztosan félreértelmezték a filmet: a Levelek Ivo Dzsimáról nem gyáva és hazafiatlan japán katonákról szól, mert ha ilyen emberekből állt volna a hadseregük, akkor nem húzódik így el a háború. És bizony néhány szereplőn kívül a többi katona olyan, ahogy azt a japánok szerették és szeretik hangoztatni: erősek, önfeláldozók, hűségesek és vakon cselekszenek a parancsra.
Eastwood filmje emiatt nem is japán hadseregnek állít emléket, hanem az ott harcoló embereknek. Azoknak, akik túl akarták élni, hogy viszontlássák a családjukat. És persze azoknak is, aki névtelenül haltak meg az ellenség fegyvereitől vagy saját kezük által.

Nem hinném, hogy ettől lenne rosszabb Levelek Ivo Dzsimáról, mint más háborús filmek, sőt. Ritka az ilyen emberarcú alkotás, főleg ami a japán katonákról szól. És aki kicsit is ismeri az emberi lelket, nem mondhatja, hogy a film hazug képet mutat be. Mert hiába voltak a japánok a legelvakultabb harcosok, attól még sokan megmaradtak embernek. Soha nem volt és nem is lesz teljesen arctalan tömeg.
A film másik főszereplője a tábornok, aki igazi katonaként viselkedik, és visszaemlékezései után érzi csak az néző, hogy nem lehetett könnyű azokat az embereket gyilkolni, akiknek honfitársaival a háború előtt barátságot kötött. Kuribayashi még ellenségként is emberségesen bánik egy megsebesült amerikai katonával, és tudja, hogy talán életében utoljára beszélget angol nyelven. De azt is láthatjuk, hogy mindezek ellenére is igazi japán maradt, és rangjához méltó halát választ.
A film, mely a tábornok megtalált levelei alapján készült, és bár nem forradalmian új, mégis üde színfolt a háborús filmek között, ugyanakkor szinte példa nélküli próbálkozás a másik oldal bemutatására, ami bizony nagyon erősre sikerült.

verdeleth

Koji Wakamatsu portré 1.

1. rész

Koji Wakamatsu a japán újhullám talán egyik leghírhedtebb alakja, és nem is véletlenül. Nemcsak hihetetlenül termékeny (1969-ben 11 filmet készített), de filmjei tocsognak a vérben, az egy percre eső nemi erőszak is igen magas, a bántalmazás, gyilkosság és kínzás is közkedvelt téma nála. Alkotásai ettől még nem lennének szokatlanok a japán film világában, hiszen az ehhez hasonló témák tömkelegével találkozhatunk a 60-as évek felhozatalából, Wakamatsu mégis kitűnik közülük: nyers, már-már amatőr jellegű fekete-fehér filmjeiben látszólag nincsenek szimbólumok, kulturális utalások, az erőszak ábrázolása öncélúnak és provokatívnak tűnik. Bár Wakamatsu fénykora óta jó negyven év eltelt, még mindig nincs egyértelmű helye a filmtörténetben és megítélése azóta is vegyes: egyesek szerint az 1960-as évek óriási gazdasági fellendülésének következményeit, a fiatal generáció érzéseit, a (szélső)baloldali diákmozgalmak világát mutatja be sajátos eszközeivel, míg mások csak öncélúan erőszakos provokatőrnek tartják. A vita tehát nincs eldöntve, de a tény mégis megmarad: a "filmterrorista" (bár már kisebb tempóban, de) készít még filmeket, és a alakja a japán filmtörténetben megkerülhetetlen.

Secrets Behind the Wall (1965)


Wakamatsu első híresebb filmje a rendezőt egy csapásra hírhedté tette: külföldi fesztiválszereplése után Japánban betiltották és Wakamatsut beskatulyázták a erőszak-szex témájú filmek rendezői közé.
A történetben egy fiatal fiú egyetemi felvételi vizsgáira tanul (ami a japánok életében a legnagyobb megmérettetés). A forróság, a szűkös lakás, nővére hangoskodása egyre jobban frusztrálja, és kikapcsolódásként a szemközti szomszéd-ház egyik lakását figyeli távcsővel, ahol egy 40-es nő fogadja szeretőjét minden nap. Közben megismerkedünk a nővel is, aki fiatal korában radikális baloldali eszméket vallott, és egykori lázadó diáktársával Sztálin képe alatt vallottak szerelmet egymásnak, szex közben is csak mozgalmuk győzelmére gondoltak. Azóta mindketten idősebbek lettek, a nőnek már férje van, és egykori nagy szerelme (és jelenlegi szeretője) is kiábrándult a politikából és a tettvágyak is alábbhagytak. A leselkedő fiú és a nő élete csak a film végén kapcsolódik össze: a voyerizmus őrült szexuális vágyakat gerjeszt a fiúban, és elhatározza: meglátogatja a szomszéd nőt. De ahogy az lenni szokott, elfajulnak a dolgok.


Már Wakamatsu ezen korai filmjéből is látszik, hogy többről van szó, mint puszta erőszakról és pornográf képekről. Az exploitation, pink (japán szoftpornó) filmektől eltérően nem a puszta erőszak a fontos a filmben. Bár az utolsó 10 perc rengeteg erőszakot tartalmaz, addig viszont szinte semmit: meztelen testek, sokatmondó pillantások, hosszú, elmélkedések és párbeszédek. Nincs szó szórakoztatásról: aki arra vágyna, bizonyosan kikapcsolná 20-30 perc után. Aki mégis végigüli, az képet kaphat a japán lakásviszonyokról, és az abból eredő frusztráltságról: az akkori társadalom viszonylagos jólétének és a gazdasági fellendülésnek ára volt: minimalitás mindenben. Helyben, gondolkodásban, egyéniségben. Az akkori fiatalok nemcsak az amerikai biztonsági szerződés miatt tüntettek, hanem lázadtak a komfortos panel-élet és a kényelembe fulladás ellen is.
A Secrets Behind the Wall kitűnő képet ad magáról a mozgalomról és annak kudarcairól, hiszen a nő és szeretője párbeszédeiből kiderül, hogy az akkori radikálisok mára ugyanolyan hasznos és arctalan tagjai a társadalomnak, mint akiket annak idején gyűlöltek, a fiatal generáció pedig már nem tudja, mi ellen is lázad, csak a szorongás, az elfojtott majd kiélt agresszió és perverzitás maradt meg.


Wakamatsu igazi szélsőbaloldali (később filmet készített a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorista szervezetről, melynek tagja lett Masao Adachi is, Wakamatsu egykori rendezőtársa, aki a kamerát gépfegyverre cserélte), az egykori mozgalmak résztvevője (jó pár újhullámos rendezővel együtt), aki már első jelentősebb filmben lerakta kézjegyét: olcsón, gyorsan és sok erőszakkal tálalta azt, amit az akkori rendszer gyűlölt: az egyéniséget, a felforgató gondolatokat és a provokációt. És persze még valamit: megmutatta korának igazi arcát, mely kevésbé volt vonzó, mint amit a tokiói olimpiára a turistáknak mutattak.

verdeleth

Air Doll (Kûki ningyô - 2009)

imdb

Hirokazu Koreeda japán rendező hétköznapi emberek drámáival várt ismertté (Maborosi-Lidércfény, Distance, vagy a nálunk TV-ben is játszott Anyátlanok). Mostanában mintha távolodna eddigi stílusától: legutóbbi filmje egy rendhagyó szamurájfilm volt, most pedig egy elsőre furcsának tűnő történettel állt elő.
Az Air Doll főszereplője egy guminő, ami (aki) egy magányos férfi estéit teszi szebbé. Egy nap a baba életre kel, és elkezdi megismerni az emberek világát, Tokióban bolyongva felfedezi a várost és az embereket, de estére visszatér, és újra élettelen guminőt játszik, egyre nagyobb boldogtalansággal.


Bár az alapötlet ismerős lehet a Próbaba című amerikai filmből, a hasonló szituáción kívül nem köti semmi össze a két filmet, itt ugyanis az Air Doll nem egy romantikus vígjáték hanem egy igen mély emberi dráma. Bár paradoxonnak tűnhet egy guminő és az emberi jelző összekapcsolása, mégsem az.
Nozomi (a baba neve) gazdájának fétis-ruháiban (takarítónő, iskoláslány) a városban bolyongva megpróbál beilleszkedni, kapcsolatokat keresni. Mintha vonzaná magához a hozzá hasonlóan magányos embereket: egy költői vénával megáldott szegény öregúr, egy bolond idős nő és egy középkorú nő, aki képtelen elviselni az évek múlását. És bár Nozomi egyikükkel sem fog mély kapcsolatot kiépíteni, mégis kissé szebbé tudja varázsolni napjaikat. Mégsem érzi úgy, hogy addigi szerepéből ki kellene lépni, és estére visszatér "szeretőjéhez". Egy nap a városban bolyongva betér egy videotékába, és hamarosan munkát vállal, a fiatal eladófiúval pedig új kapcsolata kezdődik.


Nem tagadom, hogy elsőre elég abszurdnak tűnik a cselekmény, ugyanakkor érdemes továbbgondolni a látottakat, így hamar rájöhetünk, hogy inkább egy allegorikus filmmel van dolgunk. Mert bár hiába egy élettelen tárgy a főszereplő, mégis több érzelemmel rendelkezik, mint a város lakói, akik mind megtört, magányos, zárkózott és szomorú emberek. Nozomi pedig olyan, mint egy kisgyermek: fel akarja fedezni az emberek világát, mindent meg akar tudni, és még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is tud örülni, ellentétben a lelki sérült mellékszereplőkkel. Hiába tárgy csak, mégis sokkal több élet szorult bele, mint bárki másba környezetében.

Nozomi a boldogság és a remény szimbóluma, egy olyan ember képe, aki kihalni látszik az egyre modernebb és egyre kényelmesebb, de végletekig üres életünkben, akinek az okoz örömöt, ha egy vízcsepp fut végig testén, ha felismer egy virágot vagy egy csillagot.
Elgondolkodtató és nagyon megható emberi dráma ez a saját életünkről és a nagyvárosi magányról és boldogtalanságról, ami egyre több filmben megjelenik (elég ha az általam bemutatott Castaway on the Moon vagy a Tokyo Sonata c. filmekre gondolunk).
És bár a film vége elsőre a remény elvesztésének tűnik, Nozomi bukása nem hiábavaló, aki utolsó leheletével átad magából egy kis darabot mindenkinek.


Az eddigi gondolatokkal még sok mindent nem mondtam el a filmről, hiszen Nozomi és a fiú közti szürreális szerelmi-testi kapcsolat szinte ugyanolyan erősen van ábrázolva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a guminő (és azt szinte élőnek tekintő gazdája, aki ugyanolyan szánni való, magányos ember, mint az összes többi, talán még jobban is) és Nozomi kapcsolata a nőket tárgynak tekintő "kapcsolat" és szexualitás szimbólumává válik, ez szintén nagyon erősen van reprezentálva.


Talán túlzónak tűnnek a nagy szavak, de a Departures óta nem láttam ilyen megrázó, mélyen emberi filmet, és bár kevésbé direkt és könnyfakasztó, mint az ázsiai drámák egy része, mégis eléri a kívánt célját: akár egy percre is elgondolkozzunk saját életünkön és boldogságunkon. Külön érdem, hogy ezt egy abszurdnak tűnő történettel és karakterrel érte el Koreeda. Tetejébe még az elmúlt évek egyik legjobb alakítása is a filmmé: Nozomit a koreai Doona Bae (A gazdatest, A bosszú ura) alakítja, és olyan természetességgel játssza az életre kelt guminőt, mintha egész életében az lett volna.

verdeleth

Sötét víz (2002)

imdb

Aki már találkozott a szánalmas Fekete víz című amerikai filmmel, talán tudja, hogy az eredetije egy 2002-es japán film, és talán mondani sem kell, hogy e remake meg sem közelíti az eredeti színvonalát.
-->

A film rendezője Hideo Nakata, aki A kör című filmmel (és annak folytatásaival) lett híres, és ezzel együtt kialakult az ún. J-horror műfaja, és az ebben alkotók A körhöz hasonló sztorikkal és eszközökkel tucatszám gyártották a horrorfilmeket. Nakata talán próbált kibújni a skatulyákból, és érzésem szerint a Sötét víz c. filmje erre kísérlet.

A film több szinten is olvasható. Az első ilyen a Körhöz és a J-horrorhoz tartozó klisék sorozata: Adott egy anya és 6 éves lánya (Ikuko), akik új lakásba költöznek, ám a plafon beázik, és egyre nagyobb folt. Furcsa dolgok ezután is történnek: a kislány talál egy piros táskát, amit hiába dobnak ki, mindig visszakerül a tetőre, ahol volt. Furcsa lépések zaja a fenti laskásból (ahonnan a víz jön), pedig lakatlan.

A körhöz hasonlóan a sztori kulcsa itt is egy halott kislány szelleme, melyet először csak a lift kamerájában lát a gondnok, majd egyre többször az anya is. Furcsa véletlenek sorozatából (az óvodában az eltűnt kislányról készült rajz bemutatása igencsak szájbarágósan, plakát a kislányról) a nő rájön hogy a lány valószínűleg kísértet és a lakásuk felett élt régen. A kísértet egyre többször jelenik meg, anyának és lányának egyaránt, míg végül rávezeti a nőt, hogy annak idején a víztartályba fulladt. A nézőnek az egész sztori be van mutatva, de olyan, mintha az anya álmodná. Miután a csapból kifolyó vízzel együtt kifolyik a halott lány is, rátámad Ikukora, majd az anyára is, és egy furcsa csavarral ér véget a sztori.

A leírtakból kitűnik, hogy szinte minden megvan a filmben, ami a mai japán horrorfilmhez hozzátartozik: hosszú, fekete hajú szellemkislány, akinek soha nem látszik az arca. Ártatlan, egyszerű emberek rémisztgetése, igazságszolgáltatás céljából (felderítetlen haláleset kitudódása álá Kör). Hangos zenével való szívroham-közeli állapot előidézése a szellem felbukkanásakor.

Egy dologban különbözik csak a hasonszőrű filmektől: senki sem hal meg, egészen a végéig. A Kör, az Egy nem fogadott hívás, és a sok más filmben a szellem sok ember halálának sorozatával tudja elérni a célját, de a Sötét vízben a nyomok szinte véletlenszerűen bukkannak fel a nő előtt, máskor pedig a szellem megjelenési helyei és szétszórt tárgyai vezetnek rá az igazságra. Ettől eltekintve a film ezen olvasata semmi újjal nem szolgál minimum két japán horrorfilmet ismerő néző számára.

A film másik olvasata nemcsak hogy eltérő az elsőtől, de egyenesen egy más műfajba vezet minket: dráma, még pontosabban családi dráma. Az alaphelyzet: a nő elvált férjétől, és most folynak a tárgyalások, hogy kinél lenne jobb helye a kislánynak. A nő helyzetből indul, mert a lány még kicsi, és ilyenkor az anyának szokták ítélni. A nő próbál eleget tenni a bíróság elvárásának, próbál munkát szerezni, elhozni Ikukot az óvodából, intézni a lakás ügyeit (beázás). Mivel e mozzanatok a film nagy hányadában visszatérnek, még időben is többet foglalkozik vele a film, mint a szellem-vonallal, megkérdőjeleződik a film horror-műfajba skatulyázása.

A történet megmutat szinte minden nehézséget, amit egy elvált nő érez. Egyedüllét, bizonytalanság veszi körül. Tetézi ezt a tárgyalási hercehurca, volt férjével való konfliktusok, megfelelni akarás a bizottságnak, a gyerek felügyelete, munkakeresés. A kiindulópontból a nő egyre jobban eltávolodik, egyre képtelenebb felügyelni saját céljait: kislánya mindig sokáig vár, hogy elvigye az óvodából, egyre több agresszív és hisztérikus kitörést produkál a bírák előtt, ezzel is az apa malmára hajtva a vizet. Nem hiszi el senki a kísértetről szóló meséit, a beázó plafont sem javítja meg senki, hiába próbál beszélni mindenkivel. A nő nem a kísérettől retteg, hanem az élettől, a sorstól: hogy elvehetik tőle egyetlen lányát, és akkor végképp egyedül maradna labilis idegeivel. A nő maga is elvált szülők gyermeke, és pontosan tudja, milyen érzés kislányának, ha elkésik az óvodából, ha egyedül kell játszania, és ideges szülőjét néznie. Próbál harcolni ellene, mindent a gyermekért tesz, hogy neki más élete legyen, mint saját magának régen.

A Sötét víz e drámai vonala annyira életszerű, részletes, és az egyedülálló szülő mindennapi gondjai valószerűen bemutató, hogyha a horror/kísértet-vonalat elhagynánk belőle, akkor sem lehetne az embernek hiányérzete, legfeljebb ha nem drámát akarunk látni.

A film hangulata teljesen eltávolodik a horrorfilmekétől, és Nakata valószínűleg a drámai vonallal próbált újat behozni: érzésem szerint nem a megszokott kísértet-témát színezte lélektani és családi drámával, hanem fordítva: egy komoly mondanivalójú, érzékeny és mély témát vette körül a népszerű horror elemeivel, talán pont az eladhatóság kedvéért. De ezzel nem felhígította a filmet, hanem egy olyan egyveleget képezett, mely a két műfaj táborát is figyelemre ösztönzi.

verdeleth

Kikujiro nyara

Kikujiro nyara
japán, 1999
rendező: Takeshi Kitano
IMdb

Takeshi Kitano első filmje, amely szakít a rá eddig annyira jellemző brutális, jakuzával kapcsolatos, rendkívül erőszakos filmjeivel, és teljesen új arcát mutatja meg a nézőnek: a Kikujiro nyara egy bájos mese a barátságról, a magányról és a gyermeki lélekről.
A film elején megismerkedhetünk Masao-val, a magányos kisfiúval, akit szülei helyett a nagymamája nevel. A nyári szünidő kezdetekor viszont a barátai elutaznak, nagymamája egész nap dolgozik, így teljesen egyedül marad. Ezért eltökéli, hogy megkeresi anyukáját, ehhez pedig a sorsnak köszönhetően segítőtársat kap Kikujiro (Kitano) személyében, aki egy agresszív, bűnös életet élő, de annál inkább szerethető figura. Ezzel kezdődik el az ex-jakuza és a magányos fiú csodálatosan fényképezett utazása.

Kitano története a kisfiú szünidei naplója szerint epizódokra bontott, melyek során egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz a két figura a kalandos meseelemek során: nagy szerencsével pénzt nyernek fogadáson (tiszta Nagy Utazás), a kisfiút elrabolja egy gonosz ember(egy pedofil, akivel aztán Takeshi kedélyesen elbeszélget), taxit lopnak, de úgy, hogy egyikőjük sem tud autót vezetni…
A mókás jelenetek (Takeshi magánszámai egészen kitűnőek) azonban hamar átcsapnak a kudarcok sorozatába, melyek az emberek érzéketlenségének, ridegségének köszönhetőek. Kirakják őket ott, ahol a madár se jár, Kikujiro-t többször elütik, megverik, úgy tűnik, hogy próbálkozásaik hasztalanok a végtelenül elidegenedett, japán társadalomban. A kilátástalannak tűnő helyzetből azonban mesei fordulattal kiszabadulnak (még ha rövid ideig is), és létrehoznak egy elszigetelt, társadalmon kívüli közösséget: egy világot járó, hippi regényíró, két báránylelkű-metal-motoros meleg, Kikujiro és a kisfiú együtt gyermeki lelkülettel játszik együtt egy elhagyott tóparton. A magányos lelkek megtaláltak valamit, amit eddig mindenhol hasztalan kerestek, és ott, ahol sosem gondolták volna.
Kitano ebben a filmben eléri azt, ami nagyon kevés rendezőnek sikerül: bájos meséje az öniróniának, a kitűnő humornak és a társadalomkritikus felhangoknak köszönhetően egyetlen percre sem válik giccsessé, komolytalanná. Ezért mindenkinek különösen ajánlott.

Habzsol

Egy falusi orvos (A Country Doctor - 2007)

Japán animációs film. Az ilyen címkétől általában a hideg kiráz, vagy legalábbis messziről kerülöm. Valahogy a maga és az anime nagyon messze áll tőlem. Ennek oka általában maga a rajzolás, a karakterek stílusa, illetve hogy majdnem minden ilyen filmben a szereplők ugyanúgy néznek ki, ami szerintem nem kicsit idegesítő. Az egyéb zavaró tényezőkre ki sem térek, maradjunk annyiban hogy kerülöm a japán animációkat.

Ezt a filmet sem animék szorgos keresgélése közepette találtam. Címe alapján emlékeztem, hogy Kafka talán egyik legbetegebb és legzseniálisabb (pedig van neki egy-kettő, sőt, talán minden műve) írása. Hogy milyen lehet egy majd százéves pár oldalas Kafka novella egy japán animációs rövidfilmben (21 perc), elképzelni sem tudtam.


Magáról a novella történetéről nem szeretnék, de talán nem is tudnék mesélni. Olvassa el inkább mindenki (kb. 4 oldal) itt (lehetőleg a film megnézése előtt) Maradjunk annyiban, hogy talán a legfurcsább, legszürreálisabb, legérthetetlenebb történet amivel valaha találkoztam, olyan rétegei vannak, amit egy olvasásra nem lehet felfogni. Szerintem minden olvasásra más gondolatok, érzések kavarognak az olvasóban.



Aggódtam, hogy a film nem lesz hű a történethez, mert bár az adaptáció lényege legtöbb esetben nem a mű szószerinti visszaadása, ebben az esetben csak így érdemes megcsinálni. Szerencsére nemcsak visszaadja a történet lényegét, de szinte szó szerint ugyanaz. Kafka szinte minden mondatát szóban és képekben is megkapjuk. Ez persze még kevés lenne, ha a film nem adná vissza a novella hangulatát. De ebben sem vall szégyent a film: őrült, japán nyelvű kántáló narrátor, szürreális képekben tobzódó, a fizikai törvényeket semmibe vevő mozgások jellemzik az animációt, és a karakterek, a környezet ábrázolása sem vall épelméjű készítőkre.


Mindezekkel a film nemcsak teljes egészében adaptálja Kafka írását, de az általam eddig látott animációs filmek közül is a legjobb címét mondhatja magáénak.

A filmhez van magyar felirat: itt

verdeleth

Tokyo Sonata (2008)

Kiyoshi Kurosawa (aki nem rokona a híres Akira Kurosawának) az egyik legtehetségesebb japán rendezőnek tartják. Korai filmjei brutális történetükkel és kísérletező kedvükkel tűntek ki a nagy tömegből még az 1990-es évek közepén. Azóta sorra gyártja a horror és a thriller műfajához közelálló, de szimbolikus filmjeit, melyek az egymásrautaltságról, az egyén és a társadalom viszonyáról, a magányról, gyászról és még nagyon sok mindenről szólnak. Sokan úgy látják filmjeit, mintha Tarkovszkij és a horror találkozna, ebben pedig sok igazság van. Könyvet lehetne írni ezekről a filmekről (csak néhány cím: Gyógymód, Karizma, Fényes Jövő, Lüktetés), de most legutóbbi filmjével, a Tokyo Sonataról írnék.


A film meglepő módon eltávolodik Kurosawa kedvelt nyomasztó horror-vonalától. Egy átlagos tokiói családról szól. Az apa középvezető egy cégnél, a feleség otthon van. Egy 10 és egy 18 év körüli fiuk van. A problémák akkor kezdődnek, mikor a férfi elveszti az állását. Hogy pontosabbak legyünk, inkább csak elégedetlenek vele, és ő büszkeségből otthagyja a munkát, gondolja, az ő végzettségével biztos hamar kap munkát. Feleségének azonban nem meri elmondani, és mindenkinek azt a látszatot tartja fenn, hogy semmi nem változott.
A férfi viselkedése viszont teljesen más lesz: kisebbik fiát nem engedi zongorázni tanulni, aki az ebédpénzét költi el, hogy tudjon zenetanárhoz járni. A nagyobbik fiú álláskereső, de nincs sok kilátása, azért be akar lépni az amerikai hadseregbe, amit mélységesen ellenez az apja. A feleség pedig gyanakodni kezd, hogy férje már nem dolgozik. Miközben az apa és a család többi tagja között egyre több a konfliktus, végzettségéhez képest megalázónál megalázóbb állásajánlatokat kap, és szembe kel néznie azzal, hogy régi pozícióját már nem kaphatja vissza.


A film egyik erőssége az, hogy az egyes karaktereken és azok kalandjain keresztül képet kapunk a mai japán emberek anyagi nehézségeiről, a hagyományos családmodell széteséséről és a fiatalok megváltozott látásmódjáról. A másik pozitívum, hogy ezt indirekt formában, epizodikus, életszerű és sok helyen vicces jelenetekben mutatja Kurosawa, aki új filmjével (stílusváltásának ellenére) újabb gyöngyszemet rakott le az asztalra.

verdeleth

Departures (Okuribito - 2008)

A japán (és egyéb távol-keleti) film iránti imádatom néha megcsappan, ha túl sok nem 10 pontos filmet látok egymás után. Így volt ez tavaly, mikor sorra mindegyik vagy túl érzelmes, vagy túl lassú, vagy túl semmitmondó volt. Nem voltak rossz filmek, de valahogy hiányzott, hogy leessen az állam. A legjobb pillanatban jött az Oscar-gála, mikor kiderült, egy japán film nyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat: ez volt az Okuribito. Mint egy kiéheztetett vadállat, vetettem rá magam a filmre, és életem egyik meghatározó élményévé vált.


A film egy csellistáról szól, aki feleségével hazaköltözik szülővárosába, miután feloszlatják a zenekarát. A kisvárosban kevés a munkalehetőség, de azért nem adja fel az álláskeresést. Az első ajánlat azonban nem élete álma: halottmosó lesz. Ez a munka mást jelent Japánban, mint nálunk: a halottat családja körében mosdatják, öltöztetik és sminkelik ki, ősi hagyományok szerint. A férfi kezdetben undorodik a munkától, de szép lassan meglátja ennek a szakmának a szépségét, észreveszi, hogy ő nemcsak széppé teszi a halottat szerettei számára, de ezzel fel is készíti túlvilágra. A különös munkát azonban nem nézik jó szemmel: felesége és régi barátja is ellenzi a szerintük alacsony rendű foglalkozást.
A másik konfliktus a férfi és apja között húzódik, pontosabban kettejük közti kapcsolat hiánya: az apa elhagyta őket gyermekkorában, és azóta sem látta. A film végére találkozni fognak, de nem úgy, ahogy ezt bármelyikük is gondolta volna.


A film egyszerre szól a japán emberek élethez és halálhoz való különös és megindító viszonyáról, az ősi hagyományokról, a család nehézségeiről, szeretetről... Akárhányszor megnézem, mindig találok valami újat benne. A film erőssége, hogy ezekről a komoly dolgokról úgy képes beszélni, hogy nem válik didaktikusság, túlcsordulttá, és meri néhol a humor eszközeit is használni. Pont ezért annyira életszerű a film: többrétű, természetes, izzadtságmentes. Egyedül a japán társadalom viszonya a különös szakmához nincs teljesen kidolgozva (bár lehet, hogy ez magának a japánoknak sem egyértelmű).
A film tökéletességéhez hozzájárul sok rejtett és kevésbé rejtett motívum, a gyönyörű tájképek és a cselló gyönyörű zenéje, mely szerencsére nagyon sokszor felhangzik.
Nem szeretném senkire erőltetni a filmet, de aki ódzkodik a távol-keleti filmektől idétlenségük vagy túlzó érzelmességük miatt, azoknak is érdemes megnézni, mert itt minden tökéletes arányban van.


Egy kis kedvcsináló a zenéjéből: link

verdeleth