Clint Eastwood ugyan szerencsésen elkerülte, hogy a koreai-háborúban kelljen szolgálnia, mégis úgy tűnik, hogy a Távol-Kelet és az azzal vívott háborúk, valamint annak lelki nyomai különösen érdeklik őt. Utolsó színészi munkája alaptémájául is e két kultúra ütközéseit, hasonlóságait és együttélését választotta, mint rendező. Az pedig, hogy, mint színész, még egyszer utoljára nagyszerű alakítást nyújtott, talán senkit sem lep meg.Sokan a faji drámák egyik legújabb és legjobb képviselőjét vélik felfedezni a Gran Torinóban, de szerintem ennél jóval többről van itt szó. Nem egyszerűen egy Amerikai história X remakeről beszélhetünk, ahol a megrögzött rasszista a korpa közé keveredve és azt kicsit jobban megismerve rájön, hogy akit eddig utált ugyanolyan ember, mint ő, sőt neki néha még keményebb is az élete. Kibékülnek, de persze a happy end elmarad, mert ők ugyan változnak, de a világ még le van maradva mögöttük. Első blikkre úgy tűnhet, hogy elmeséltem a sztorit, de ez a történet mégsem ilyen egyszerű, mégpedig Clint Eastwood rendkívül sokrétű karaktere miatt.
Walt Kowalski-nak (Clint Eastwood) már a neve is árulkodó, hisz valójában ő is egy bevándorló, legalábbis bevándorlók leszármazottja, de hát ki nem az, lengyel, koreai vagy afrikai, békésen megfér egymás mellett, különbözőségükből is valami újat építve. Tulajdonképpen ez Amerika lényege. Szóval Walter frissen megözvegyülve, egyedül marad egy zűrös, bevándorlók lakta környéken, nem tágít, mert ez a ház az ő Amerikája, amit senkinek sem ad át. Ha kell, fegyverrel védi meg a gyepét, de oda idegen nem léphet. Walter már nagyon öreg, beteges és mogorva. Magának való, megkeseredett öregember, aki látszólag egy nagyon régi világ gyermeke tele előítéletekkel és nosztalgiával. Úgy tűnhet képtelen a változásra és az új idők és szelek elfogadására. Egyaránt gyűlöl zsidót, feketét, sárgát, de mindez csak a látszat. Ahogy haladunk előre az eseményekkel, Walter rákényszerül, hogy jobban megismerje az új vietnámi szomszédokat és eközben mi is egyre jobban megismerhetjük őt. Kiderül, hogy nem a rasszokkal áll hadilábon, hanem az idővel. Benne társadalmak, generációk, szokások ütköznek és egy régi nagy trauma lepleződik. Rasszizmusa csak egy álca, amivel egy háborús sebet, - vagy talán helyesebb lenne a szégyen szót használni - próbál maga előtt is leplezni. Ennek érdekében kollektíven ellenséget csinál mindenkiből, aki nem amerikai, hogy ezzel legitimálja háborús tetteit, amelyek a mai napig nyomasztják, és amelyek miatt oly rég óta vezekel magában úgy, hogy nem él valódi életet. Miután egyedül marad, akarva-akaratlanul is rászorul más emberek barátságára, legyen az egy fiatal pap, akivel egymást tanítják életről és halálról, vagy egy vietnámi tinédzser (Bee Vang), akinek Walt példakép, ő pedig neki valamiféle fiúpótlék lesz. Ha már az igazi fiainak a neveléséből és megismeréséből nem vette ki a részét, kap még egy esélyt a sorstól, hogy valakiből igazi, a saját értékrendjének megfelelő, amerikai férfit faragjon. Mindeközben pedig mindannyian megtanulják, hogy mi is az elfogadás és milyen érzés megnyílni a másiknak.
A film az alapszituáció és a jellemek felvázolásában néhol kicsit túlzásba viszi az egyértelműséget. Például rögtön az első jelenetben a nagyi temetésére érkező unokák, ennél sztereotipabbak és lesarkítottabbak már nem is lehetnének. Nem is beszélve az utcai bandákról vagy a kultúrák hasonlóságát kifejezni hivatott, zsörtölődő, köpködő vietnámi nagymamáról. Ezt ellensúlyozza Eastwood könyörtelen, szikár, minden ponton tökéletes alakítása, amin érezni, hogy a közönségnek adott egyfajta búcsúajándékként karrierje minden tudását és tapasztalatát beleadta. Walter karaktere végig árnyalt és kiszámíthatatlan. Természetesen mindez kevés lenne, ha a fiatalok nem nőnének fel mellé, és szintén nagyon erős alakításukkal nem adnának mélységet könnyen felismerhető karaktereiknek.
A közel 2 órás játékidőben nem történik sok minden, ennél nagyobb pörgéshez szokhattunk más ehhez hasonló filmekben, de ettől még nem lesz lassú vagy unalmas. Tempója pont tökéletes ahhoz, hogy minden kényelmesen beleférjen és a karakterek ábrázolására is jusson elég idő. Végül is ez utóbbi az, ami a film igazi erőssége. Nem az utcai csatározásokra vagy a nyers erőszakra alapoz, hanem a narratíva lényegét jelentő, végig a háttérben bujkáló, de jelenlétében egyértelműen érezhető dráma és belső feszültség kitörésének az előkészítésére. Ez végül egy végső és némileg váratlan, önfeláldozással elnyert bűnbocsánat formájában meg is történik, csak, hogy minden a helyére kerüljön és, hogy érezzük, hogy van még min dolgoznunk.
Clint Eastwood ezzel a filmjével is rámutatott annak az örökérvényű mondásnak az igazságára, hogy jó az öreg a háznál, ha másra nem hát arra, hogy tanuljunk tőle. Képes volt arra, hogy egy régi, unalomig ismételt műfajból teremtsen valami újat, ami nem csak más, hanem több is elődjeinél. Számtalan filmjével bizonyította már, hogy mind színészként mind rendezőként a legnagyobbak között kell emlegetnünk. Lehet - bár nem valószínű -, hogy a kamera másik oldalán, az igazi nagy dobása még várat magára, de az már biztosnak tűnik, hogy a kamerák előtt, nem alkot többet. Ha pedig ez itt a vég, hát az nagyon derék.
IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1205489/
Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=n3zpdjPcAfc
Bajcsináló
