A műfaji film, akár a Berlin Calling-ban hallható zenék, bejáratott elemekkel dolgozik. A rendezőtől, forgatókönyvírótól függ (zenei téren a DJ-től), hogy végül mit hoz ki a panelekből. A végeredmény pedig vagy nézhetetlen tucatdarab vagy kellemes szórakoztató munka lesz. Szerencsére a Berlin Calling az utóbbi kategóriába tartozik. Annak ellenére, hogy elpuffogtat minden létező klisét, ami csak szóba jöhet, az összkép mégis pozitív marad. Szokásos elemek kerülnek elő a kalapból: szex, drog, disco, széthulló emberi kapcsolatok. Az egész film szemére vethetnénk, hogy túlságosan sematikus. A (találó nevű) DJ Ickarus elég sikeres helyi DJ, aki menedzser-barátnőjével együtt utazik városról-városra, discoból-discoba. Az egy ideig szórakoztató életvitel lassan felőrli őket testileg és szellemileg. Ickarus túl közel kerül a naphoz, és megállíthatatlannak tűnő zuhanásba kerül: drogfüggő lesz, albumát nem akarják kiadni , barátnője elhagyja, ráadásul szennyezett anyag miatt kórházba is kerül.
Az örökké fanyalgók most mondhatják, hogy nincs új a nap alatt, ráadásul a film tempója is több esetben túlságosan lelassul. Mégis, a film így is működőképes marad. Mindez elsősorban Paul Kalkbrenner személyének köszönhető, mivel ő legitimálja Ickarus figuráját. A DJ-karakter így nem üres, ripacskodó művészfigura marad. Kalkbrenner pedig amellett, hogy mélységet ad az amúgy kétdimenziós DJ-nek, elképesztő filmzenét rakott le az asztalra. A rendező zsenialitása pedig abból fakad, ahogy a zenét úgy tudta belevarrni a film testébe, hogy az sosem válik el tőle, sosem lesz öncélú fitogtatás. Ebben pedig maximálisan partner a gyönyörű operatőri munka.
Így a klisék ellenére képes magával ragadni és szórakoztatni a film. A néző pedig a zene hatása alatt azon morfondírozhat, hogy szeretne-e/tud-e hinni abban, hogy Ickarus a zuhanás után újra visszakaphatja-e a szárnyait... Egy műfaji film kívánhat ennél többet?
A Berlin Calling a legjobb példája annak, hogy miért tud a mai német filmipar (a magyarral ellentétben) egyre jobb és jobb eredményeket felmutatni. Nagy művészi megoldások nélküli, de profin kivitelezett munkákról van itt szó. Valahogy a németek elfogadták, megértették, hogy erre mennek be az emberek. Mi magyarok meg hiába tudunk olyan neveket felmutatni, mint Mundruczó, Fliegauf, Hajdu, ha nincs pénzt termelő magyar műfaji film és sorra zárják be a mozikat.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma James Cameron Hollywood aduásza. A bevételeket tekintve az Avatar letaszította a trónról a korábbi filmjét, a Titanicot. A Twentieth Century-Fox legnagyobb örömére e téren Cameron gyakorlatilag saját magával versenyez.
Gondolom már mindenki olvasott kritikát az Avatar-ról, amelyek igen szélsőséges álláspontokat képviselnek. Van, ahol 162 perces, üresfejű tech-demoként írnak róla, máshol pedig az új Star Wars-t látják benne. Mindkét oldal elismerően szól a technikai megoldásokról, ezért erről én nem is nagyon értekeznék. Ráadásul felesleges is, hiszen a látványt szavakkal sosem lehet leírni. Az Avatart egyszerűen látni kell IMAX 3D-ben.
Az alapvető választóvonalat a fanyalgók és az istenítők között a történet gyengesége jelenti. Akiket ez nagyon irritál, hatalmas lehúzásokat írnak, akiket kevésbé, azok az egekbe magasztalják a filmet. Én valahogy egyikükkel sem tudok azonosulni.
Tény, hogy rém egyszerű, rendkívül sablonos narratívával van dolgunk. De mégis mit vártak ettől a filmtől? Hogy Hollywood felrúg minden műfaji szabályt, és elfordul a giccstől? Véletlen, hogy a műfaji filmek koronázatlan királya forgatta az Avatart? Az imdb műfaji filmekkel kapcsolatos tévedhetetlennek tűnő értékelése szerint James Cameron az összesített Top 250-es listán immáron négy filmmel is rendelkezik: az Avatar #40, a Terminator II #43, Aliens #54, és a Terminator #159. Ha pedig csak a sci-fi műfajt vesszük alapul, akkor sorrendben a #4, a #7, a #8 és a #20 helyet foglalják el. Ennyire sikeres műfaji filmest keresve sem találhatunk, mégis miért várták egyesek, hogy valami újat fog mutatni történetvezetés terén?
A műfaji követelményeknek megfelelő egyszerű narratívát pedig tovább nyomorította a hatalmas produceri nyomás. A mai világban egyetlen filmgyártó cég sem fog rábólintani egy szokatlan, keveseket megérintő történetre, amikor 300-500 millió dollárról van szó. Az úgy megemelte volna a kockázatot, hogy érthető a biztoshoz megoldáshoz való ragaszkodás. Ha nagy pénzt ölnek egy filmbe, akkor azt viszont is akarják látni. Ez pedig azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb nézőközönséget kell megszólítani, amelyhez az egyszerű történetek szükségesek. Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a film miért lett ilyen, még műfaji mértékkel nézve is csak átlagos.
Összefoglalva az Avatar egy Hollywood által pénzelt, műfaji filmes által rendezett, műfaji film!Nincs értelme Godard-i mélységeket várni tőle. Mindent a maga helyén kell értékelni, nem lehet egy Ferraritól elvárni, hogy 3,5 tonnás teherbírása legyen, és nem lehet egy furgontól elvárni, hogy megfussa a 300-at. A Ferrarit a sportkocsik, a furgont a teherautók kritériumai szerint kell értékelni! Sajnos az egyszerű történetecskének tökéletesen értelmetlen lehúzásán, és a technikai megoldás dicséretén túl egyetlen kritika sem ásott le mélyebbre, pedig nagyon sok érdekességre lelhetünk.
Párhuzamos világok
James Cameron technomán, amit egész pályafutása igazol. A Terminator-ral és az Aliens-szel megmutatta, hogy mit lehet kihozni a bábtechnikából és a speciális trükkökből. A Terminator II-vel, hogy mi mindenre képesek az akkor szárnyait bontogató digitális trükkök. A Titanic-kal, hogy mit tud a kiforrott digitális technika. Most pedig , hogy mit tud az IMAX 3D. Cameron technika iránti elhivatottságát pedig a mérhetetlen perfekcionizmusa színezi tovább. Pandora világa, flórája és faunája, a kolonizáló emberek a különféle gépei mind egészen elképesztő aprólékossággal lettek kidolgozva.
Aki pedig tüzetesebben is ismeri Cameron filmjeit, az még árnyaltabb képet kap az Avatarról és a rendező világképéről. Ugyanis szinte mindegyik korábbi filmjére utal, és ezzel egy rendkívül érdekes szövedéket alkot az életművé terebélyesedő munkássága. Először is az Avatarban találhatunk a korábbi filmjeit idéző jeleneteket. A hibernálásból felébredő katonák, az őrmester katonai zsargonja, a repülővel megközelített, titokzatos ködbe burkolózó épület képe mind-mind az Aliens-t idézi. A gépek is korábbi filmjeiből köszönnek vissza. A már említett repülő, a robot az Aliens-ben és a Terminator II-ben megjelenőknek felturbózott változatai.
A karakterek is ismerősek lehetnek. Erős nő típusa a Terminator (Sarah Connor) és az Aliens (Ripley) után most is fontos szerepet kap a tudósnő szerepében, amelyben Sigourney Weaver brillírozik. Lenyűgöző, ahogy egyszerre tud arrogáns és törődő lenni. A pilótát alakító Michelle Rodriguez-ben pedig az Aliens-ben háttérbe szoruló női pilóta kereszteződik a központi szerepű Vazquez-zel. Rodriguez nem ér fel Weaver teljesíményéhez, de hozza a kötelezőt: a mexikói, harcos nőt, akinek helyén van a szíve. Cameront vonzza az ellentmondásosság, ami ezekben a nőkben megjelenik: miközben gondoskodó anyák, odaadó szeretők, bármelyik pillanatban harcos amazonokká válhatnak. Még sorolhatnánk a további párhuzamokat (Jake Scully=Dwayne Hicks, Selfridge=Burke, profitéhes, erkölcstelen cégek=Skynet, Weyland-Yutani, RDA), de ez szétfeszítené egy egyszerű ajánló kereteit.
Most akkor jó vagy sem?
Aki nem ismeri a rendező munkásságát, azt hihetnénk, hogy neki csak a kötelezően használt moralizáló témák maradnak: az amerikai kolonizálás indiánok ellen elkövetett bűnei, a környezetvédelem, a számítgépes játékok által alkotott virtuális világ veszélye, és még sorolhatnánk.
De mégis sikerült belecsempészni pár apróságot, amik az átlagos, izgalom nélküli történet ellenére is, alig észrevehetően szólnak a figyelmesebb nézőhöz. A „terrorra terrorral válaszolunk” felkiáltáson, amit felfoghatunk apró fricskaként a háborús Egyesül Államok jelenlegi külpolitikájának. Az egyéb apróságon túl, ki kell emelnem a film egyik legértékesebb, önreflexív jelenetét. Mikor a tolószékes Jake Scully először lábra áll avatarja segítségével, az a néző és a film megkapó metaforája. Ahogy a katona, a néző is önfeledten élvezi, hogy visszakapta azt, amit régen elvesztett. Scully lábaujjaival érzi a finom homok érintését, a néző pedig a térlátás semmihez sem fogható érzését élvezi. Itt összeér a film a nézőtérrel, amikor mindenki leveti korábbi fogyatékosságát, és visszakapott egy darabot az emberi percepcióból.
A filmről kijövet pedig csak egy dolog járt az agyamban: nem akarom abbahagyni, még, még, még… Sőt, még napokkal később is eszembe jutottak jelenetek. El is gondolkoztam később, hogy mikor láttam utoljára ilyen filmet, ami ennyire élénken élt tovább bennem? Akárhogy gyötrődtem, nem jutott eszembe semmi. Az Avatar kötelező, filmtörténeti jelentőségű sci-fi, még akkor is, ha elmarad Cameron jópár korábbi filmjétől is.
Berlin Calling
