2011. január 19., szerda

Mary és Max - Nem minden gyurma, ami annak látszik


Adam Elliot és csapata több mint 5 évig dolgozott ezen a filmen, és szerencsére ez idő alatt nem csak a gyurma animációval pepecseltek, hanem a forgatókönyvre is sok időt fordítottak, olyannyira, hogy azt sikerült tökéletesre csiszolgatniuk. Ennek köszönhetően a Mary és Max az év legkellemesebb meglepetése lett. Egy olyan animációs film, ami komolyabb és szomorúbb, mint bármely más mese. A technikai megvalósítást leszámítva pedig semmiben sem emlékeztet egy klasszikus animációs filmre. Egy igazán komoly és szívbemarkoló dráma lett, gyurma helyett igazi könnyekkel.

Ez a legjobb és egyben a legfurcsább is ebben a filmben, hogy a története és a hangnem, amiben ezt a készítők elmesélik, abszolút műfajidegen. Csupa olyan dolgot kap a néző, amit ettől a műfajtól előzetesen nem várna. Drámai sorsokat, szomorú, reményt vesztet - és néha reményt találó – könnyes szemű karaktereket, akik úgy élnek le egy életet, hogy igazi emberi kapcsolatokat csak a tévében láttak. Egymástól sok ezer kilométerre, évtizedeken keresztül csak papíron, betűkkel tartott kapcsolatban lelnek rá az igazi barátságra, amit aztán majdnem sikerül elszúrniuk.


Egy talán élőszereplős filmben nem túl szokatlan alapszituációt ágyaznak animációs formába. Teljesen emberi történetet láthatunk igazi csodák vagy mesés furcsaságok nélkül. Olyannyira, hogy még a színek is hiányoznak. Mary története – ő Ausztráliában él egy pipogya apuka egy alkoholista anyuka, no meg egy hatalmas fos színű anyajegy társaságába. Barátai nincsenek, az élete nem tart sehová. De egy nap találomra levelet ír valakinek Amerikába és így végre egy barátra lel -, barnás homokszínű, ausztrál színekben pompázik, míg Max világa, - aki New Yorkban lakik, egyedül, magányosan és a csoki iránt érzett szerelemszerű olthatatlan vágy következtében túlsúlyosan, az ő világa szürke, lehangoló, akár csak a szerinte hangos, büdös és koszos város.


Persze azért nem egy érfelvágós drámáról van szó, ami annyira lehangoló, hogy nézni se lehet. Itt is vannak jó poénok, ahogyan azt a műfaj megköveteli, de ezek nem olyan önfeledtek, hanem mindig egy kis keserédes ízt kapnak. Csak arra szolgál, hogy lássuk ezeknek a karaktereknek az esendő, szerethető emberi mivoltukat is, és ne csak szánalmat érezzünk velük kapcsolatban. Sikerül a gyökereinél megragadni a főszereplők jellemét, bemutatni mindegyik arcukat, az életüket, sorsukat egy évtized viszonylatában. Ahogy már említettem a dramaturgiája is tökéletes a filmnek, minden apró rezdülésnek szerepe van és később értelmet nyenekr. Így lehetséges az is, hogy ennyire szép, megható és végtelenül elegáns befejezést sikerült kreálni a filmnek. A már említett műfajidegen elemek halmozása pedig egyáltalán nem zavaró, mert a néző rájön, hogy ezt a filmet teljesen másképp kell befogadnia, mint ahogy azt a keretek előre sejtetik.

Adam Elliot már előző rövidfilmjeivel is magasra tette a mércét, amit most sikerült megugrania és még tovább emelni. Gyakorlatilag ugyanazokat a figurákat viszi sikerre, mint eddig, egy szokatlanul szomorú, őszinte és letisztult animációs filmben, ami elfeledteti a közönséggel, hogy mit is néz, és megkapóbb, mint számtalan élőszereplős társa.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0978762/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM

Bajcsináló

2011. január 12., szerda

Winter's bone - Nem nőnek való vidék

Debra Granik Sundance győztes filmje, Amerika olyan arcát mutatja meg nekünk, ami nem hogy a prospektusokból, de még a filmekből is ki szokott maradni. Pedig ilyen is van, talán „keleteurópaibb” a keleteurópainál, de létezik, és nem virul. Ezt most mi is megláthatjuk, betekinthetünk a kulisszák mögé, mint szerencsés idegenek. Nyersen, könyörtelenül, húsbavágóan, az év egyik legjobb filmjébe csomagolva.

Ree Dollynak nincs könnyű dolga az életben. 17 éves fiatal nőként hirtelen családfővé válik, börtöntöltelék apja helyett neki kell gondoskodnia megkattant anyjáról és két kistestvéréről is. Ebben segítségére van, hogy ő egy igazi Dolly, aki a jéghátán is megél. Na meg, hogy Amerikának egy olyan szegletében nőtt fel, ahol a gazdag ember is csak egy csóró, csak neki még van mit ennie, ahol az emberek még figyelnek egymásra, meg ahol a család és a vér köteléke legalább annyit jelent, mint egy olasz-amerikai maffiacsaládban. Apja most szökésben van és ezzel a házuknak nevezett viskót is eljátszotta a családja feje fölül. Már csak egy dolog segíthet rajtuk, ha kiderül, hogy azért nem jelent meg a bíróságon, mert meghalt. Így hát Reenek muszáj felkerekednie, bízni a legjobbakban, és megtalálnia őt élve vagy halva, de inkább halva.


A Winter’s bone összes karaktere látszólag autentikus, rosszarcú és a végtelenségig egyszerű ember, de a film arra is jó bizonyíték, hogy nem érdemes elsőre ítélni. Ennyire összetett és érdekes jellemeket már régen lehetett látni mozivásznon. Elsőre úgy tűnhet, mintha Debra Granik szereplői csak ijedten csetlenének, botlanának istenháta mögötti közegükben, csak sodródnak az árral, és remélik, hogy minden jól alakul. De a helyzet nem ilyen egyszerű. Valójában minden karakter sokkal több helyismerettel rendelkezik, mint gondolnánk, ezzel is ügyesen árnyalva a narratívát.

A Winter’s bone-t nem a csavaros történet teszi jó filmmé, hanem az a realizmus, autentikus látásmód, ami mindenféle manírtól, dramaturgiai vagy stiláris túlkapástól mentes. A történetvezetés végig finom, visszafogott, de a cselekmény mégis megfelelő tempóban halad, végig élvezhetővé téve a filmet. Bemutat egy közeget, embereket, életeket, úgy ahogyan azok valójában kinéznek, semmit nem színez, és nem tesz hozzá. Mivel egy számunkra eddig ismeretlen világba enged bepillantást, így dokumentarista valójában is végig lebilincselő tud maradni.


Ree egy patriarchális világban nyeri el a helyi férfiak tiszteletét, ami egy minimális segítségnyújtásban mutatkozik meg női közvetítők útján. Ugyan ez egy férfiak uralta világ, de az ellenőrzés a háttérből zajlik, valójában csak a nők látszanak, ők a hétköznapok szereplői, akik ténylegesen irányítják az életet és mindeközben ugyan olyan kemény bőrt növesztettek, mint férjeik.Jól érzékelteti ezt a film közepén lévő marhavásáros jelenet, ahol Ree mintha csak egy álomba csöppent volna, hiába üldözi az embert, aki segíthetne, hangja elvész a zajban, ő maga pedig csak mindig távolabb kerül tőle. Kutatása, - amíg csak egy nő - addig hiábavaló, a férfiak világában mindenhol zárt ajtókra talál. Egyedül nem megy, férfi segítségre van szüksége Minden frusztrációja és tehetetlensége a felszínre tör, de csak a film egészéhez illő árnyalt módon. A film realizmusához nélkülözhetetlen az amatőr színészek szerepeltetése, olyan embereké, akik valószínűleg zsigerileg mindent tudnak erről a világról. A főbb szerepekben ugyan profi színészeket láthatunk, de mind a Ree-t alakító Jennifer Lawrence, mind a már többek között a Deadwoodból is ismerős John Hawkes játéka annyira letisztult és visszafogott, hogy tökéletesen simulnak bele a rendező és szereplőtársaik által megteremtett életszagú világba.

A film az első képkockától az utolsóig bizonyítja egy elrettentő és taszító világ létjogosultságát, ahol még a Sherrifet is megrendszabályozó élet által írt törvények közepette is tanúi lehetünk olyan emberi pillanatoknak, amik egy ehhez hasonló történetet is képesek happy enddé alakítani. A Sundance díj nem véletlen, tényleg az év legjobb amerikai független filmjével van dolgunk. Megalkuvásoktól mentes, erős alakításokkal és őszinte arcokkal színesített, húsbavágó alkotás a vidéki Amerika legsötétebb bugyrából.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1399683/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=bE_X2pDRXyY

Bajcsináló

Gran Torino - Kedves ellenségem

Clint Eastwood ugyan szerencsésen elkerülte, hogy a koreai-háborúban kelljen szolgálnia, mégis úgy tűnik, hogy a Távol-Kelet és az azzal vívott háborúk, valamint annak lelki nyomai különösen érdeklik őt. Utolsó színészi munkája alaptémájául is e két kultúra ütközéseit, hasonlóságait és együttélését választotta, mint rendező. Az pedig, hogy, mint színész, még egyszer utoljára nagyszerű alakítást nyújtott, talán senkit sem lep meg.

Sokan a faji drámák egyik legújabb és legjobb képviselőjét vélik felfedezni a Gran Torinóban, de szerintem ennél jóval többről van itt szó. Nem egyszerűen egy Amerikai história X remakeről beszélhetünk, ahol a megrögzött rasszista a korpa közé keveredve és azt kicsit jobban megismerve rájön, hogy akit eddig utált ugyanolyan ember, mint ő, sőt neki néha még keményebb is az élete. Kibékülnek, de persze a happy end elmarad, mert ők ugyan változnak, de a világ még le van maradva mögöttük. Első blikkre úgy tűnhet, hogy elmeséltem a sztorit, de ez a történet mégsem ilyen egyszerű, mégpedig Clint Eastwood rendkívül sokrétű karaktere miatt.


Walt Kowalski-nak (Clint Eastwood) már a neve is árulkodó, hisz valójában ő is egy bevándorló, legalábbis bevándorlók leszármazottja, de hát ki nem az, lengyel, koreai vagy afrikai, békésen megfér egymás mellett, különbözőségükből is valami újat építve. Tulajdonképpen ez Amerika lényege. Szóval Walter frissen megözvegyülve, egyedül marad egy zűrös, bevándorlók lakta környéken, nem tágít, mert ez a ház az ő Amerikája, amit senkinek sem ad át. Ha kell, fegyverrel védi meg a gyepét, de oda idegen nem léphet. Walter már nagyon öreg, beteges és mogorva. Magának való, megkeseredett öregember, aki látszólag egy nagyon régi világ gyermeke tele előítéletekkel és nosztalgiával. Úgy tűnhet képtelen a változásra és az új idők és szelek elfogadására. Egyaránt gyűlöl zsidót, feketét, sárgát, de mindez csak a látszat. Ahogy haladunk előre az eseményekkel, Walter rákényszerül, hogy jobban megismerje az új vietnámi szomszédokat és eközben mi is egyre jobban megismerhetjük őt. Kiderül, hogy nem a rasszokkal áll hadilábon, hanem az idővel. Benne társadalmak, generációk, szokások ütköznek és egy régi nagy trauma lepleződik. Rasszizmusa csak egy álca, amivel egy háborús sebet, - vagy talán helyesebb lenne a szégyen szót használni - próbál maga előtt is leplezni. Ennek érdekében kollektíven ellenséget csinál mindenkiből, aki nem amerikai, hogy ezzel legitimálja háborús tetteit, amelyek a mai napig nyomasztják, és amelyek miatt oly rég óta vezekel magában úgy, hogy nem él valódi életet. Miután egyedül marad, akarva-akaratlanul is rászorul más emberek barátságára, legyen az egy fiatal pap, akivel egymást tanítják életről és halálról, vagy egy vietnámi tinédzser (Bee Vang), akinek Walt példakép, ő pedig neki valamiféle fiúpótlék lesz. Ha már az igazi fiainak a neveléséből és megismeréséből nem vette ki a részét, kap még egy esélyt a sorstól, hogy valakiből igazi, a saját értékrendjének megfelelő, amerikai férfit faragjon. Mindeközben pedig mindannyian megtanulják, hogy mi is az elfogadás és milyen érzés megnyílni a másiknak.

A film az alapszituáció és a jellemek felvázolásában néhol kicsit túlzásba viszi az egyértelműséget. Például rögtön az első jelenetben a nagyi temetésére érkező unokák, ennél sztereotipabbak és lesarkítottabbak már nem is lehetnének. Nem is beszélve az utcai bandákról vagy a kultúrák hasonlóságát kifejezni hivatott, zsörtölődő, köpködő vietnámi nagymamáról. Ezt ellensúlyozza Eastwood könyörtelen, szikár, minden ponton tökéletes alakítása, amin érezni, hogy a közönségnek adott egyfajta búcsúajándékként karrierje minden tudását és tapasztalatát beleadta. Walter karaktere végig árnyalt és kiszámíthatatlan. Természetesen mindez kevés lenne, ha a fiatalok nem nőnének fel mellé, és szintén nagyon erős alakításukkal nem adnának mélységet könnyen felismerhető karaktereiknek.


A közel 2 órás játékidőben nem történik sok minden, ennél nagyobb pörgéshez szokhattunk más ehhez hasonló filmekben, de ettől még nem lesz lassú vagy unalmas. Tempója pont tökéletes ahhoz, hogy minden kényelmesen beleférjen és a karakterek ábrázolására is jusson elég idő. Végül is ez utóbbi az, ami a film igazi erőssége. Nem az utcai csatározásokra vagy a nyers erőszakra alapoz, hanem a narratíva lényegét jelentő, végig a háttérben bujkáló, de jelenlétében egyértelműen érezhető dráma és belső feszültség kitörésének az előkészítésére. Ez végül egy végső és némileg váratlan, önfeláldozással elnyert bűnbocsánat formájában meg is történik, csak, hogy minden a helyére kerüljön és, hogy érezzük, hogy van még min dolgoznunk.

Clint Eastwood ezzel a filmjével is rámutatott annak az örökérvényű mondásnak az igazságára, hogy jó az öreg a háznál, ha másra nem hát arra, hogy tanuljunk tőle. Képes volt arra, hogy egy régi, unalomig ismételt műfajból teremtsen valami újat, ami nem csak más, hanem több is elődjeinél. Számtalan filmjével bizonyította már, hogy mind színészként mind rendezőként a legnagyobbak között kell emlegetnünk. Lehet - bár nem valószínű -, hogy a kamera másik oldalán, az igazi nagy dobása még várat magára, de az már biztosnak tűnik, hogy a kamerák előtt, nem alkot többet. Ha pedig ez itt a vég, hát az nagyon derék.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1205489/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=n3zpdjPcAfc

Bajcsináló

M.A.S.H. - Mindenhol otthon

Robert Altman 1970-es klasszikusa közel két évtizeddel később néz vissza a Koreai-félsziget elfelejtett háborújára, és ha már így tesz, gyorsan lép is hátra kettőt, hogy jobban lássa azt, ezzel pedig máris olyan távolságba kerül, hogy még a vietnámi háborút is látja. Ráadásul sokkal élesebben, mint a kor bármely más alkotása. Azt egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy minden képkocka a háború valóságát mutatja, vagy legalább a háborúval foglalkozna, sőt, inkább csak arról van szó, hogy megpróbálja úgy bemutatni, hogy ép ésszel túl lehessen élni azt, bár az az igazság, hogy ezeket a fickókat elnézve, az ép ész már rég messze jár.

A legegyszerűbb az lesz, ha már itt az elején leszögezzük, hogy aki „vérbeli” háborús filmet akar nézni az ne a MASH-t vegye elő. Szó sincs itt harcokról, hősökről vagy áldozatokról. Helyette viszont a fekete komédiák egyik legjobbjával van dolgunk. Nevetni többet lehet rajta, mint szörnyülködni a háború poklán. Tulajdonképpen a háború csak a szavakban és az időnként tömegesen a kórháztáborba szállított sebesültek képében jelenik meg. De, hogy akkor miről szól a film, nos, hát ezt nehéz lenne megfogalmazni. Valami olyasmiről van itt szó, hogy Robert Altman bemutatja, mi történik akkor, ha valaki, mindig minden helyzetben csak a saját boldogságával foglalkozik. Vicces és egyben nagyon szomorú is.


Hőseink egy M.A.S.H. - alakulat, azaz amerikai mobil sebészeti kórház, rendkívüli orvosi képességekkel bíró tagjai. Nap, mint nap katonák tucatjait próbálják életben tartani 12 órás műszakokban, plusz a túlóra. De ez csak a felszín, valójában egy csapat idióta, akik megpróbálják magukat mindenhol jól érezni, ebben az sem zavarja őket, hogy a front mindössze 3 mérföldre húzódik tőlük és, hogy sok körülöttük a vér meg a halott. Maga a történet lényegében itt véget is ér. Nincs a filmnek klasszikus, filmszerű narratívája, egyszerűen csak háborúidegen és felettébb vicces események epizodikus sora. Az igazi laza, jég hátán is megélő, és mindenhol „otthoni” körülményeket teremtő (már-már globalizáló) amerikai honpolgárok története, akik semmit sem vesznek túl komolyan, hogy aztán le is maradjanak a lényegről. Nem csoda, hogy egy hatalmas sikernek örvendő sorozat is készült belőle, mert ez a szerkezet ordít e tévés műfaj után. (A film zárójelenetében, a hadsereg rádiójában az esti filmként a MASH-t reklámozzák, ami nem csak alternatív stáblistának jó, hanem már előre vetíti annak a lehetőségét, hogy később is lesz mit nézni.)


Szóval egy egész estés sorozattal van dolgunk, ami azonban a vicces felszín alatt néhány jól elhelyezett poénnal vagy csak úgy véletlenszerűen elejtett félmondatokkal, komoly kritikát is fogalmaz meg a koreai és egyben minden háború értelmetlenségével és félig-meddig vesztes mivoltával kapcsolatban. A számtalan humoros jelenetet és vicces karaktert, - itt kell megjegyezni, hogy a színészek egytől egyig zseniálisak, a lehető legnagyobb könnyedséggel csillogtatják komikusi énjüket - átitatja az a sok vér is, ami szinte csak úgy mellékesen van oda vetve, de még a vészhelyzet készítőinek is a becsületére vált volna. Ezek a valósághű elemek, időről időre visszarántják a nézőt a történelem szilárd mezsgyéjére, tökéletesen egyensúlyozva a fekete komédia, a minőségi humor és a háborúkritika határán. Annak ellenére, hogy a film cselekménye meglehetősen esetleges, végig érdekes és sodró tempójú tud maradni. Donald Sutherland pedig kisfiús bájával és remek alakításával a hátán viszi a filmet.

A MASH főhősei egytől egyig az orvosokra jellemző hűvösséggel és hidegvérrel tekintenek a háborúra. Ők igazi profik, akiknek mindegy, hogy földrajzilag hol is van a kórház, a munkájukat végzik, és az életüket élik, úgy ahogy otthon is tennék. Nem foglalkoznak a harcokkal és ez azért veszélyes, mert így nem is tanulnak belőle, ami aztán évtizedekkel később újabb értelmetlen háborúk (Vietnám, Irak) kirobbanásához vezethet.


A filmmel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a MASH ugyan a koreai háború díszletei között játszódik, de korántsem erről a konfliktusról vagy legalábbis nem csak erről szól. Ahogyan azt már említettem, 1970-ben, vagyis a vietnámi háború kellős közepén készült, pont akkor, amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni, viszont a vásznon még mindig a zöldsapkások és a háborús pátosz hódított. A trendváltás és a háború értelmének (már ha van neki) a feldolgozása még messze járt, - közel egy évtizedet kell még várni rá - de Robert Altman, még ha bújtatottan is, de már a háború ellen ágált, filmje pedig első fecskeként lassan, de biztosan nyarat csinált.

Nem láttam még olyan mozgóképes alkotást, amely ennyire elegánsan, eredeti módon tudott volna rávilágítani bármilyen háború lényegére. Robert Altman rendezői nagyságát, a filmben elhelyezett apró gegek, filmes, és a művészet egyéb területeiről származó utalások garmadája jelzi, amiket úgy épített be filmjébe, hogy azoktól minden poén ütősebb és minden kritikai felhang élesebb lett. Minőségi humor, minőségi film, minőségi szórakozás, miközben nem csak szórakoztat!

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0066026/

Trailer:http://www.youtube.com/watch?v=4UeYGS0UU6E

Bajcsináló