2010. március 31., szerda

A hírnök (The Messenger)



A jelenleg is zajló afganisztáni és iraki háborúval, Hollywood nem igazán tud mit kezdeni, ezért sorra születnek azok az egyébként színvonalas alkotások, amik ugyan a háború témáját használják fel, de nem konkrétan ezekkel a háborúkkal foglalkoznak, hanem olyan jelenségekkel, amik minden modern háborúnak a velejárói. A The Messenger is ezek közé a filmek közé tartozik.

Főszereplői, olyan katonák, akiknek a munkájával együtt jár a díszegyenruha is, hogy ezzel is megadják a kellő tiszteletet elesett bajtársaiknak. Mert, hogy ők azok a hírnökök, akik már oly sok filmben felbukkantak pár perc vagy csak pillanat erejéig, hogy közöljék a hozzátartozókkal, hogy a rokonuk harc közben meghalt. Most kaptak közel két órát, amit szerintem sikeresen ki is használtak. Természetesen a film nem csak arról szól, hogy jön a két főszereplő és közli a rossz híreket, az emberek meg vagy így vagy úgy reagálnak rá. Van benne ilyen is, ezek sok esetben eléggé megindító jelenetek, bár szerintem a többsége inkább döbbenetes. Nem tudom, hogy ezzel átlag reakciókat mutatnak be vagy csupa extrém esetet, mindenesetre meglepő, hogy az emberek milyen durván reagálják le a hírt és, hogy a mondás miszerint ne a hírnököt gyűlöld, komoly alappal bír. A film első felében ezeken a kiszállásokon van a hangsúly.

Will Montgomery őrmester (Ben foster), pár hónapon belül leszerel. Ő egy igazi hős, aki a hőstette közben súlyos sérüléseket szenvedet, emiatt nem kell visszatérnie a frontra. Addig azonban beosztják a hírnökök közé, mert erre a pozícióra kemény, szikár, szinte érzéketlen emberekre van szükség, pont olyanokra, mint ő. Természetesen itt is vannak fontos szabályok, amiket be kell gyakorolni, ebben segíti őt Tony Stone kapitány (Woody Harrelson). Párban járják a körzetüket egymásról szinte mit sem tudva, már-már rutinszerűen közölve a híreket. A film első fele, a betanításról és a különböző esetek bemutatásáról szól, a főszereplők szinte teljes kizárásával. Mindkét katonáról csak nagyon kevés információt tudunk meg. A film felénél viszont jön egy fordulat. Stone és Will kezdenek összebarátkozni, eljárnak együtt sörözni, dumálnak egymással telefonon, magánéleti tanácsokat adnak a másiknak. Végül egy „jól” sikerült közös hétvégén végképp kitárulkoznak egymás előtt, és a néző is rájön, hogy nem csak azok a katonák a háború áldozatai, akik koporsóban tértek haza…

A Messenger egy végletekig jól kiegyensúlyozott, intelligens alkotás. Képes arra, hogy egyszerre legyen távolságtartó és érzelmes, anélkül, hogy bármelyik irányba elbillenne a mérleg nyelve. Egyszerre több dologra is fókuszál, bekerül a képbe egy morálisan megkérdőjelezhető szerelmi szál is, amit végül nagyon elegánsan varr el a rendező. Az áldozatoknak megadja a kellő tiszteletet, de valahogy minden alkalommal, amikor a rossz hírt közlik, a tragédia és a gyász mögül átsejlik a választás felelőssége is. Mindeközben mégis két lelkileg sérült katona megtörésének a történetét meséli el. Ebből is látszik, hogy nagyon kemény terepre tévedt a film, amin azonban nem vérzik el. Ebben nagy szerepe van a színészeknek is. Woody Harrelson újfent bizonyítja, hogy nagyszerű karakter színész, most is tökéletesen hozza a szeretetre és a lőtt sérülés általi tiszteletre vágyó, marcona katonát, akinek az élete egy felfelé buktatással jutott zátonyra. Ben Foster pedig annak ellenére, hogy a szerepválasztások során sokszor nyúl mellé, most igazán tündököl, végig kiegyensúlyozott a játéka és abszolút hihető.

A The Messenger azon filmek táborát gazdagítja, amelyek a háború borzalmait, nem csak a fronton, kifordult belsők közt, térdig a vérben gázolva képes bemutatni. Hanem azok közé, amelyek meglátják, és be is tudják mutatni a borzalmas felszín mögött az igazi veszteséget. Mindezt úgy, hogy a film utolsó jelenetében elhangzó verbális csatajelenet húsbavágóbb, mint a Ryan közlegény partraszállós jelenete, pedig az se semmi. Ha jó filmet akartok nézni, akkor ezt nézzétek, de ha mégsem tetszett, ne a hírmondód büntessétek!



Bajcsináló

2010. március 30., kedd

Éhség (Hunger - 2008)


Steve McQueen (nem az idős színész) számos fesztiválon díjazott bemutatkozó filmje nálunk is látható már. Az Éhség a belfasti Maze fegyházban játszódik. Ha azonban egy újabb börtönfilmre asszociálnánk, el kell mondani, hogy itt tartották fogva az IRA elfogott terroristáit. A tagok politikai fogolynak tekintik magukat, és ennek megfelelő bánásmódot követelnek. Tiltakozásuk jeléül megtagadják a rabruha viselését, nem fürdenek és székletüket a falra kenik. Az őrök veréssel, brutális motozással próbálják őket megtörni, de az IRA-tagok egyre elszántabbak, és szellemi vezérük, Bobby Sands (Michael Fassbender) éhségsztrájkra készül. Erről a katolikus lelkipásztora sem tudja lebeszélni, és úgy tűnik, a rabok önromboló tiltakozása tragédiába torkollik.

A rendező célja egyértelműnek tűnik: az objektív szemszögből megvilágított valós esemény naturalista tálalása. Mindezt állásfoglalás, szentimentalizmus nélkül. Erre egyszerre hívatott a dramaturgia és a stílus.
Előbbi a film elején még tényleg megvalósulni látszik: képet kaphatunk az egyik börtönőr reggeléről, ahogy (a film legzseniálisabb jelenetében) a napi rutinját végzi: megnézi, nincs-e bomba rejtve kocsija alá. Mindezt olyan természetesen teszi, mint ahogy más a kávéját kevergeti. Továbbfűzve az ő történetét, betekinthetünk munkájába, ahogy motoznia, vernie kell az ellenálló, meztelen rabokat. A hóban cigiző jelenetet és a fiatal fegyőr sírását viszont már túl soknak érzem. Mielőtt azonban túlságosan egyoldalúvá válna a történet, átkerülünk a rabok oldalára, ahol egy cellában van egy "veterán" és egy újonc rab, de mindketten töretlenül kenik a szart a falra, kiabálnak és ellenállnak minden őrnek.

Mikor már kezdenénk beleszokni kettejük kis cellájába, egy újabb ugrással (immáron végleg lehorgonyozva) a valódi főszereplő, Bobby cellatársaivá válik a néző. Ő a falkavezér, az ellenállók agya, aki újabb ötletekkel próbálja elérni maguknak a politikai státuszt. Egy jó 20 perces, (közte és a pap közötti) gyors dialógus aztán kizökkent az addigi cselekménytelen folyamból, és kapunk egy erkölcsi-politikai kérdések sorát felvető gondolatsort. Aztán újra belesüppedünk a lassú tempóba, az epizodikus, szaggatott elbeszélésbe és végignézhetjük Bobby testi leépülését. A csontvázzá fogyott, magatehetetlen fiatalember látványa bár tényleg megrázó, mégis pont azt rombolja le, amit (többé-kevesebb) eddig felépített a film: az objektivitásnak már nyoma sincs, lehetetlen nem megszánni azt az emberi roncsot, és radikális módszerei ellenére is hőssé, mártírrá avatjuk. És a film legvége is kimondja: nem volt hiábavaló a sok áldozat.

Bár mindenki tudja, hogy az IRA tagjai nem szemetelés és tilosban parkolás miatt ülnek börtönben, mégis sokak számára nemes cél az, amiért küzdenek. És a film eleji többoldalú megközelítés és állásfoglalás elvetése pont a kényes téma miatt is volt jó cél. Mégsem sikerült, és bár kétséges, lehet-e egy ilyen témában így készíteni a filmet, az elején még megpróbálkozott, de sokáig nem sikerült fenntartani.
Ennek ellenére az Éhség mégsem az a sírós-megrázós, inkább durva-megrázós filmek közé tartozik. A zene, a párbeszédek szinte teljes hiánya nem engedi, hogy a fotelbe süllyedve tátsunk a szánkat, és az azonosulást a már említett lassú ritmus és a nézőpontok gyakori váltogatása sem teszi lehetővé. Mégis a film vége ebben az esetben is kivétel: a ritmus ugyanaz marad, de a fokozatosan elépülő férfi látványa meghatározó a végső állásfoglalásunkban és azonosulásunkban.

Érdekes és nem elvetendő kísérlet az Éhség arra, hogy egy kényes, megosztó témát hogyan lehet sziruposság és hősködés ábrázolása nélkül színre vinni, még ha ez nem is sikerült teljes mértékben. Mert hiába a kizökkentő megoldások tömkelege, az előismeretek, a karakterábrázolás teljes hiánya, a képeknek még mindig nagy az erejük, és ez alól ez a film (különösen) nem tudott kibújni.

verdeleth

2010. március 22., hétfő

Viharsziget (Shutter Island - 2010)


Martin Scorsese utolsó "normális" nagyjátékfilmje A tégla volt 2006-ban, ami bár jó film, sajnos nem tudtam elvonatkoztatni, hogy mégiscsak a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek remake-je. A Viharsziget története viszont csak könyvben létezik (Dennis Lehane - A titokzatos folyó, Hideg nyomon), így itt volt az alkalom, hogy a megmaradt rendező és főszereplő (Leonardo DiCaprio) valami eredetit rakjanak le az asztalra. És ha hozzávesszük, hogy pszichothriller, akkor a Scorsese fanok elégedetten indulhatnak a moziba.


A történet 1954-ben, egy Alcatrazhoz hasonló sziklás szigeten játszódik, ahol a legveszélyesebb, őrült bűnözőket kezelik az erődszerű elmegyógyintézetben, a legszigorúbb biztonsági előírások közepette. Azonban még így is sikerül megszöknie az egyik női betegnek. Kutatásához segítségül hívják Teddy Danielst, a háborút megjárt rendőrbírót, és újdonsült társát, Chuckot (Mark Ruffalo). Ahogy elkezdenek nyomozni az nyomtalanul eltűnt nő után, úgy ereszkedünk együtt a pszichiátriai intézet sötét mélységébe a két rendőrrel együtt: megismerkedhetünk pár lakó "kedves" élettörténetével, sorra bukkannak fel az egyre kevésbé szimpatikus kezelőorvosok (Ben Kingsley és Max von Sydow, utóbbi fájdalmasan kevés szerepet kap), az egyre különösebben viselkedő személyzet, és szép lassan egy hatalmas összeesküvés-elmélet is megfordul hőseink fejében.

Letérve egy kicsit az eredeti történetről szót kell ejteni a film történelmi kereteiről: az időpont nem véletlen. Az 50-es 60-as évek környékén az akkori "jól bevált" klinikai módszereket (elektrosokk, lobotómia) egyre több kritika érte, és az embertelen pszichiátriai kezeléseket lassan be is szüntették. Persze ez egy hosszú folyamat volt, de a film időpontjában kezdődnek viták a régi és új módszerekről és kísérletek más, humánusabb megoldásokkal (gyógyszeres kezelés). A film műfajába és játékidejébe szerencsére belefér ez a kis történeti háttér. Persze felfoghatók ezek a részek egy kis borzongatásnak is, hiszen kit nem rázna meg a sötét rácsok mögött emberi lényekre nem hasonlító betegek ordítása és velőtrázó nevetése, főleg ha tudjuk, milyen borzalmakon mehettek át vagy várnak még rájuk.


Sajnos a történelmi háttér még nem merül ki ennyiben, és az 50-es évek helyett egy sokkal kényelmetlenebb, ugyanakkor teljesen felesleges és hatásvadász téma is belekerül: Dachau koncentrációs tábora, aminek látványa óriási sokk volt az akkor katona Teddynek, és még mindig rémálmai vannak az akkori eseményektől. A fantázia és álomképek a hóban heverő hallottak tömegéről, vízbe fulladt gyermekekről, a halott feleséggel való hallucinált beszélgetés vizuálisan ugyan a film legerősebb és legmaradandóbb részei, és az egyes kuszának és értelmetlennek tűnő képek halmaza később értelmet nyer, mégis néha túl soknak és feleslegesnek érzem. A koncentrációs tábor őreit lemészároló amerikai katonák jelenete meg egyszerűen nevetséges: mindenki egyszerre lő, de a golyók csak akkor érnek célba és akkor dőlnek el holtan a németek, mikor a lassan kocsizó kamera odaért.


Szerencsére a film vizuális oldala a jelenben és a valóságban játszódó jelenetei sem maradnak el az álomképektől: a hatalmas vihar előtt közben és után is a sziget, az intézet látványa kellőképpen fojtó és vészjósló hangulattal aláhúzva (sajnos a tolakodó és néhol roppantul idegesítő zene ront az összképen).
Visszakanyarodva a történethez, tény hogy a feszültséget egyre fokozó történet néha már túlságosan bonyolulttá válik, és csavarok egymásutánja miatt csak kapkodjuk a fejünket, ugyanakkor máshol kissé sok az üresjárat. De nincs ok panaszra, mert az adrenalinszintet magasan tartjuk egésze a film végéig, még ha tudjuk (vagy csak sejtjük), mi is lesz a végkifejlet.

És sajnos itt el is érkezünk a legtöbb kritika által (nem véletlenül) támadott megoldásra: ha 2003-at írnánk, bizony az állkapcsunk is a padlón lenne, és a film vége után is csak csavargatnánk a fejünket, halkan nyögve hogy: anyád!. Csak sajnos 2010-ben vagyunk, és bizony aki látott már pár pszichothrillert, az már felkészült mindenre. Persze nehéz feltalálni újra a spanyolviaszt, és nem is biztos, hogy a Viharszigetnek kell erre vállalkoznia, de lehetett volna egy kicsit bátrabb is. Mert bár a jó hosszúra elnyújtott végkifejlet és epilógus tartalmaz előre nem kitalálható elemeket, de még ezek sem tudják azt a bizonyos hatást elérni.


Várat még tehát magára a műfaj megújító filmje, de aki nem várt ilyet Scorsese új filmjétől, és csak egy egyszerű, ugyanakkor szépen megkomponált, izgalmas, hangulatos thrillerre vágyik, az nem fog csalódni. Azért ne feledjük, hogy egy ilyen névtől méltán várhatna többet az ember.

verdeleth

2010. március 21., vasárnap

Brothers


Jim Sheridan életműve meglett kora ellenére nem túl vaskos, tulajdonképpen jó, ha 5 évente rávetemedik a filmkészítésre. Ha ennyi ideig érlelődik valami, akkor gondolhatnánk, hogy biztosan jó is lesz. Persze e teória ellen is felhozhatnánk jó sok példát, de Jim Sheridannél eddig igazolódott a feltevés. Az apám nevében (1993) vagy a még régebbi A bal lábam (1989), ma már igazi klasszikusoknak számítanak, a végzet azonban most őt is utolérte. A legutóbbi filmje óta eltelt 4 év csak arra volt elég, hogy egy nem is olyan régi, európai remeknek elkészítse az amerikai újráját, ami aztán olyan is lett amilyen.

A dán Sussane Bier, Testvéred feleségét című jól sikerült drámájáról van szó. Az eredeti nagyon jó, de ennek amerikai változatot készíteni már annál kevésbé jó ötlet. Gyakorlatilag ugyanarról a kultúrkörről beszélünk, jó, persze az egyik európai a másik meg amerikai és azért van némi különbség, főleg ha a kultúra kifejezést is használjuk, de azért nem akkora, hogy az igazán érdekes legyen vagy nagyon más. A távol-keleti vagy esetleg az afrikai filmeket újraértelmezni a mi közegünkben, sokkal életszerűbb vállalkozás, mint egy olyan történetet vászonra vinni Amerikában, ami egyébként ott is simán megtörténhetett volna (vagy talán meg is történt), annyi különbséggel, hogy nem dánul beszélnek közben. Szóval szerintem ezzel a filmmel már ott van a legnagyobb baj, hogy a létrejöttét semmi sem indokolta igazán. Azt a pénzt, időt és energiát, amit ebbe a filmbe fektettek, sokkal hasznosabb dolgokra is fel lehetett volna használni. No de, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor még mindig mondhatjuk, hogy ettől még lehetett volna ebből egy jó film, de nem lett az.


A történet maga nagyon egyszerű. Sam Cahill (Tobey Maguire), mint talpraesett tengerészgyalogos és igazi hazafi, az afgán frontra kerül szolgálatra. Azonban nem sok ideje marad gyönyörködni a kietlen, köves afgán vidékben, mert a helikopterét egy őrjárat során lelövik, ő maga és egy társa pedig fogságba esik. Mindeközben otthon a szerettei és a barátai azt hiszik, hogy meghalt és jelképesen el is temetik. Családja gondozását Sam testvére, Tommy (Jake Gyllenhaal) vállalja magára, aki Sam átdobása előtt pár nappal jött ki a börtönből. Tommy és Sam felesége, Grace (Natalie Portman) között pedig egyre forróbbá válik a hangulat. Az idő mindeközben telik és egyszer csak jön az örömhír, hogy megtalálták Samet, aki mégis csak életben van. Ennek viszont nem egyformán örül mindenki…

A film legerősebb benyomása számomra az, hogy olyan lett mintha igazából senki sem akarta volna elkészíteni, leszámítva talán Tobey Maguire-t. Egy olyan témáról van szó, ami rengeteg szentimentális drámaiságot hordoz magában, de ha ez sem lenne elég, akkor még lehet belőle szerelmi történetet vagy háborúellenes ódát is faragni. Végül egyik sem lett, illetve mindenből egy kicsi. Egyszerűen nem adják meg a filmben egyik szálnak sem a kellő időt. Minden fölött elsiklik a rendező, egy kicsit ez, egy kicsit az, de nem merülünk bele egyik témába sem. Erre a legjobb példa, hogy a szerelmi szál nem, hogy elvarratlan, de lényegében ki sem bomlik. Jön a semmiből egy csók és aztán semmi. A film minden drámainak szánt momentumával így van ez. Sikerül ezzel kiiktatni belőle a tragédiát, a fájdalmat, a szereplőkkel való együttérzést vagy a helyzetükbe való beleérzést, így a film teljesen súlytalan és hatástalan lesz a néző számára. Az, hogy Sam háborúba megy, hogy meghal vagy, hogy poraiból feltámadva visszatér, mind csak egy jelenete a filmnek, ami kell ahhoz, hogy haladjon a történet, de egyik sem egy lelki folyamat, vagy olyan momentum, ami Jim Sheridan szerint figyelmet érdemelne. Érzésem szerint ő Sam, mint a katona szenvedéséről és megpróbáltatásairól akart filmet csinálni, csak éppen arra már nem jutott idő. Ezért mondtam azt is, hogy talán csak Tobey Maguire akarta ezt a filmet a szereplőgárdából, mert ő az egyetlen színész a filmben, aki oda is teszi magát és az alkotás valószínűleg „katartikusnak” szánt csúcspontján jól is játszik, csak kár, hogy addigra már mindenkinek elmegy a kedve az egésztől. A többiek Natalie vagy Jake meg olyanok, mintha gondolatban már a következő forgatáson járnának, de ezért meg jól fizetnek, szóval a film végéig azért maradnak.


A Brothers egy olyan családi, háborús drámára sikerült, amiből pont a drámaiság hiányzik. Ez a próbálkozás gyenge, meg sem közelíti az eredetijének a színvonalát. Valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha a Testvéred feleségét amerikai forgalmazását kezdték volna újra, meg ha Jim Sheridan várt volna még egy-két évet az alkotással, hátha akkor lett volna mondanivalója és igazi alkalma is hozzá.

IMDB: http: //www.imdb.com/title/tt0765010/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=rLlpabVRnyc

Bajcsináló

2010. március 16., kedd

Központi pályaudvar (1998)


Nem kell a brazil filmművészetben jártasnak lenni, hogy összefussunk Walter Salles nevével összefussunk. Che Guevara-A motoros naplója, Senkiföldjén a híresebb filmjei, de részt vett szkeccsfilmekben is (To Each His Cinema, Párizs, szeretlek!). Egyetlen tévedése talán a Fekete víz, a japán Sötét víz szánalmas remake-je.

A Központi pályaudvar című filmje vérbeli szociodrámaként indul: a Riói pályaudvaron kavargó tömeg igazi képet nyújt a nyüzsgő és színes országról: mindeféle korú, nemű, bőrszínű és nemzetiségű ember megfordul itt. Itt dolgozik egy kis standnál Dora, a nyugdíjas tanárnő, aki pénzért leveleket ír az átutazó írástudatlanoknak. A személyes hangvételű levelek diktálása a film talán legszebb része: a csalódott feleség, a magányos öregúr és a szívtipró szenvedélyes vallomása tovább mélyíti a film eleji társadalomábrázolást.

Sajnos a levelek mégsem kerülnek soha címzettjeikhez. Dora a munka után szomszédnőjével elolvassa az összeset és azután vagy a fiók mélyére vagy a kukába kerül. Egy nap Josué és anyja diktál levelet egy férfinak, aki évekkel ezelőtt elhagyta őket, és a nő fiával újra kapcsolatba akar lépni vele. A megható történet azonban Dora áldásos tevékenységének hála itt meg is szakadna. Azonban az anyát végzetes baleset éri, és a pályaudvaron egyedül tengődő fiút Dora megsajnálja, magához veszi, majd nevelőszülőket keres. A közvetítők azonban szervkereskedők, és Dora egy akciófilmbe illő jelenettel kiszabadítja Josuét, és elindulnak, hogy a levél címzettje alapján megtalálják Josué apját.


A film eddig a pontig egy átlagos dráma árva gyermekkel, magányos nővel, aki megsajnálja és a szárnyai alá veszi. Innentől a film egy csendes road movievá válik, végigvezetve minket Brazília kietlen tájain. A szociológiai pontosságú ábrázolás továbbra is megmarad: képet kapunk az apró, kietlen falvak szegénységéről, az egyszerű emberek életmódjáról, a vallási ünnepek, körmenetek hipnotizáló világáról, és az út során rövid ideig új szereplő is bekapcsolódik: a mélyen vallásos kamionsofőr, aki egyszerre vetíti elénk az apa és férfiszerepet is. Jól kijön a fiúval, Dora és közte pedig vibrál a levegő. Ám egy gyors vágással ő is kikerül a képből és a történetből, és a két főszereplő újra magára marad. Az út közbeni kisebb-nagyobb szerencsétlenségek, csavarok kettejük hűvös viszonyát lassan igazi barátsággá változtatja, és mikor már az apa végleg megtalálhatatlannak tűnik, és kettejük jövője végleg összekapcsolódna, mintegy mesebeli csodás elemként vagy isteni beavatkozásként a véletlen mégis közbeszól.


Aztán következik az utolsó végső csavar is, ami szinte ellentmond minden addiginak, és bebizonyosodik, hogy Dora minden mély érzelme ellenére is egy gyenge nő, aki fél a felelősségtől és a változástól. Vagy csak Josuénak akart jót?
Miközben a néző ezen rágódik, és a könnyáztatta arcok lassan a stáblistába merülnek, felvetődik az a kis gonosz kérdés: Jó ez a film? És erre bizony nem lehetne egy mondatban válaszolni. Bátor film és mégsem: kísérletező stílusában, műfajában és narratívában is. Ugyanakkor a sok fordulat, váltás, véletlenek sora és megmagyarázhatatlan cselekedetek mögött is ott lapul a kiszámítható cél: meghatni a nézőt. És ez a nemes cél sajnos sokszor csak a giccs árán valósul meg. De aki kevésbé érzékeny erre, azt más fogja zavarni: a lassú tempó, a töredezett elbeszélés és a túlságosan nyakatekert cselekmények.


Mindezek ellenére a film mégiscsak megtalálta a közönségét, de jól kimutatható erényein kívül azért hibái sem maradnak senki számára rejtve.

verdeleth

2010. március 14., vasárnap

Secret Sunshine (Milyang - 2007)


Chang-dong Lee, Dél-Korea egyik legismertebb művészfilmese (Oasis, Peppermint Candy) által készített film az utóbbi évek legjobb korai drámájaként emlegetik, nem véletlenül. Ugyanakkor a kitűnő színészgárdával készült film (Kang-ho Song - A gazdatest, Thirst, Memories of Murder, JSA... és Do-yeon Jeon - Happy End) azonban nem könnyű darab, és még a sokat látott, művészfilmeken edződött közönség idegeit is megtornáztatja.


Egy 30-as éveiben járó anya kisfiával egy koreai kisvárosba, Milyangba, meghalt férje szülővárosába költözik. Hamar összebarátkozik a helybeliekkel, kiváltképp egy autószerelővel, Jong-al, aki mindenben segít neki és érzelmeket is táplál a nő iránt.
Zongoraiskolát nyit, telket vásárol, de életét egy szörnyű tragédia borítja fel. Miközben újdonsült barátnőivel egy görbe estét csap, fiát elrabolják és váltságdíjat követelnek. Miután Shin-ae ezt teljesíti, fia előkerül: holttestét a folyóban találják meg. A megtört anya szótlanságba burkolózik. Elkeveredik egy keresztény gyülekezetbe, ahol kitör belőle minden fájdalom, és az isteni szeretet feledtetni látszik minden kínját. Mikor azonban meglátogatja fia gyilkosát, hogy megbocsásson neki, újabb lelki megpróbáltatások várnak rá...


Akinek kedvét szegné, hogy az itt leírtak alapján minden érdekes fordulat fel lett fedve, annak nem árt tudni, hogy a Secret Sunshine nem a történettel próbál meggyőzni. Hagyományos narratíváról jelen esetben nem is beszélhetünk: egymást váltják az epizodikus, eseménytelen (vagy csak elsőre annak tűnő) jelenetek, lassabbnál lassabb kis változások, melyek olykor egy csúcspontban törnek ki.
Pont emiatt is nehéz ez a film. Távol áll a divatos műfaji filmektől, de még koreai romantikus és drámai filmektől, ahol sokszor a túlzott érzelmek és szirupos jelenetek dominálnak. Itt viszont egy végletekig lecsupaszított, minden dísztől megfosztott történettel állunk szemben, amiből hiányoznak az alapvető narratív jellemzők: a szereplők múltját homály fedi, a motivációkat szintén (hogy a kedvesnek látszó férfi miért rabolta és ölte meg a fiút, az nem fog kiderülni), és a szereplők közötti érzelmek, kapcsolatok sincsenek kidolgozva.


És ebben rejlik a film zsenialitása: mindenről csak annyit tudunk, mint a főszereplő nő, vagy még kevesebbet. Nem kapunk semmilyen kapaszkodót, és így együtt sodródunk Shin-ae-val a boldogság, a kétségbeesés, a gyász, a vallási révület, a remény és a teljes őrület örvényébe. És a film vége sem hoz feloldozást, sem a nézőnek, sem a nőnek. Nagyon kevés film tudja egy ilyen cselekménytelen történettel és lassú tempóval a néző figyelmét fenntartani, itt mégis sikerül, és közben teljesen azonosulunk az anyával.
Persze ehhez kell egy olyan zseniális színésznő is, Do-yeon Jeon, aki a szerető és gyászoló anyát, a magányos szinglit, a vallási fanatikust és az őrült nőt ugyanolyan mély érzelmekkel és átéléssel tudja alakítani, minden felesleges megjátszás és túlzás nélkül. (Nem véletlen, hogy Cannesban ezért megkapta a legjobb női színésznőnek járó díjat).


Mostanság távol-keleten láthattunk jó pár női karakter-központú drámai filmet (Mother, Failan, A bosszú asszonya, Beautiful, Cyborg vagyok...), de ez mind közül az egyik legerősebb és legnehezebb is.
Figyelmet kívánó dráma a Secret Sunshine, de mindenképp maradandó és mély nyomokat hagy az emberben, ha nyitott rá, és még nem felejtette el, hogy nemcsak az a film, ami rád erőszakolja az érzelmeket, hanem ami rejtetten adja oda magát.

verdeleth

2010. március 13., szombat

A légió (Legion)

Mostanában ki vagyok éhezve egy jó akciófilmre. Valamire, ami pörög, robban, vérzik, de mégis hihető és némi agymunkát is követel. De ha nem is a magvas gondolatokról marad emlékezetes az sem baj, csak ragadjon magával és érezzem, hogy ettől a filmtől aztán kemény lettem én is. E fajta vágyaktól vezérelve ültem le, hogy megnézzem soron következő áldozatomat, mégpedig a Légió című angyalos, poszt-apokaliptikus akciófilmet, amiről előzőleg ugyan nem sok mindent tudtam, (már mint a sztoriról) de a trailere elég ütős volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet. Sajnos azonban most is kiderült, hogy az előzetes gyártás egy külön iparág, amit egyesek nagyon jól űznek.

Előzetesen az is egy jó pont volt nálam, hogy Paul Bettany a film főszereplője, már pedig őt egy jó színésznek tartom, csak kár, hogy szörnyen rossz filmekre pazarolja a tehetségét, hogy aztán egy nap eljusson arra a pontra, ahol a film többi színésze tart most.

Kezdjük egy kis történetmeséléssel. Ez azért is jó, mert nem tart sokáig, ugyan is e remeknek nem sok esélyt adtak a forgatókönyvírók. Az isten háta mögött vagyunk valahol a sivatagban egy útszéli kávézónál. A hely nem túl népszerű, a vendégköre azokból az emberekből kerül ki, akik eltévedtek, szándékosan nem jön ide senki. A tulaj és a személyzet is csupa kiüresedett, életunt, elveszett (az életben) egyénből áll. Váratlanul megjelenik egy öreg mama (a lehető legklisésebb módon) és hirtelen bevadul. Kiharapja az egyik vendég nyakából a húst és úgy általában elég gyanús dolgokra képes. Nagy nehezen sikerül őt likvidálni, a TV is elhallgat, a rádió is zizeg. Valami történik odakint. Ekkor megérkezik Michael (Paul Bettany), aki közli, hogy egy bukott angyal és, hogy odakint más angyaloktól megszállt emberek garázdálkodnak és nyírják egymást, mert Isten megharagudott ránk és most kiírt minket. De ne aggódjunk, mert van remény, a terhes pultos csaj gyereke majd mindent megváltoztat. Michael hisz benne és úgy általában az emberiségben, ezért az életét is hajlandó feláldozni. A zombiszerűségek meg csak jönnek, a film meg csak telik, de milyen lassan…

A sztori hihetetlenül gyenge, mint ha az íróknak csak arra futotta volna, hogy nagyvonalakban kitaláljanak dolgokat, amiket azonban nem tudtak kibontani vagy megmagyarázni, így hát hagyták az egészet a francba. Például nem derül ki, hogy isten pontosan min is rágott be, meg azt sem részletezik, hogy az a bizonyos kisgyerek mitől is olyan fontos. De ez nem is számít, mert tulajdonképpen nem hat. Miután megszületik, nem történik semmi, ugyan úgy menekülni kell, és mindenki furcsa marad. No de sebaj még ott vannak nekünk az akciók, majd az kárpótol, gondolhatnánk. Ez viszont csak. 3 lövöldözést és két gyenge bunyót jelent, amik egymás tükörképei. Azt is mondhatnánk, hogy nagyon gyengék és unalmasak. Egyszerűen minden karakter, jelenet, akció egy hatalmas klisé. Semmi eredeti gondolatot, hangulatot vagy legalább egy tökös látványvilágot nem sikerült belevinniük a készítőknek. A színészek csapnivalóak, és simán be lehet mondani előre a sorrendet, hogy hogyan fognak meghalni. De ha mindez nem elég az elrettentéshez, akkor jön Dennis Quaid, aki önfeláldozóan (bár hasztalanul) felrobbantja magát, hogy utolsó leheletével még azt mondhassa Gabriel arkangyal, a mennyei seregek tábornokának az arcába, hogy fuck you.

Nagyon kemény, nagyon klisés és nagyon buta. Ahogyan az egész film. Semmi történetbe, unalmas és százszor látott jelenetek lettek beleerőszakolva, hogy aztán a film és a néző se jusson sehova. Viszont elmondhatjuk, hogy sikerült elpazarolnunk újabb másfél órát az életünkből, egy, még az átlagnál is rosszabb hollywood-i iparos munkára.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1038686/


Bajcsináló

2010. március 7., vasárnap

A harmadik ember (The Third Man - 1949)


A harmadik ember mára a krimi/noir klasszikusok között foglalal helyet, és külön érdekessége, hogy mégsem amerikai, hanem angol alkotás. A több díjjal is kitüntetett (Cannes, Oscar) film azonban a nagy nevek (író: Graham Green, rendező: Carol Reed,) és díjak ellenére sem váltotta be számomra a hozzá fűzött reményeket.

A történet a második világháború utáni Bécsben játszódik, amit a szövetséges hatalmak négy közigazgatási zónává alakítottak. A romos városba érkezik Holly Martins, az amerikai ponyvaregény író, mert régi barátja, Harry Lime munkát ígért neki. Megérkezése után azonban kiderül, hogy Lime egy balesetben meghalt. Martins gyilkosságra gyanakszik, és nyomozásba kezd. Sorra tűnnek fel a gyanúsabbnál gyanúsabb barátok, egy színésznő (Lime szeretője), eközben a helyi rendőrfőnök egyre érdekesebb dolgokat mesél Limeról, aki nem is volt olyan ártatlan ember, mint ahogy azt Martins hiszi.


A tipikus filmnoir történet szinte minden kelléke megtalálható a filmben: rosszarcú emberek, akikről szinte semmit nem tudunk, furcsa és titokzatos gyilkosságok, bűnszövetkezetek, üldözés és persze az elmaradhatatlan szerelmi szál. Csakhogy amíg ezek pl. egy Máltai sólyomnál működnek, addig itt szinte semmi. Hiába bukkannak föl a sötét alakok, és hiába tudunk meg egyre többet a "baleset" körülményeiről, mégsincs semmi izgalom a sztoriban. Csak annyi derül ki, hogy nemcsak két barát segített az áldozaton az eset után, hanem volt egy harmadik ember is. És ő lesz a titokzatos valaki, akit meg kel találni. Sajnos már a film megnézése előtt megtudjuk a végső csattanót: Lime személyét Orson Welles alakítja, és ő látható a borítón is, így aztán várható, hogy fel fog bukkanni a filmben. Innentől kezdve a néző tudhatja, hogy mégsem halott. Ezt az óriási baklövést azért egy bűnügyi film nem engedhetné meg magának.


Persze egy ilyen önleleplezés sem lenne végzetes, ha a cselekmény izgalmas lenne, de nem az: végig kiszámítható, és bár tényleg régi film, egy noir esetén még többszöri megnézés után is megkavarodunk. Tetézik a cselekmény céltalan folyását a lapos, semmitmondó párbeszédek, főleg Martins és Anna Schmidt között, ahol a kettejük között bujkáló érzelmek, közeledési szándékok inkább csak nevetséges szerencsétlenkedésnek tűnik.


Persze vannak pozitívumai is a filmnek, de főleg a vizuális oldalát tekintve. A film szinte végig Welles filmjeinek stílusában pereg: ferde beállítások, a baljós terek világításai, a hatalmas árnyékok hihetetlen vészjósló, sötét hangulatot adnak a romos, labirintusszerű város képének, és a film végi csatornás jelenet pedig az egyik legemlékezetesebb üldözés a filmtörténetben. Sajnos ezen kívül nem is sok marad meg a filmből, pedig egy ilyen gárdával illet volna egy Sanghaji asszony-Casablanca szintű remekművet elkészíteni, de csak egy vizuálisan erős noir-melodráma utánérzés sikerült.

verdeleth

2010. március 5., péntek

Varga Katalin balladája (Katalin Varga - 2009)


A román-magyar koprodukcióban készülő Varga Katalin balladája (Tarkovszkij-hatású) metafizikus, természetközeli női bosszúfilmként harangozták be, és a Székelyföldön forgatott produkcióhoz nagy reményeket fűztek.
Egy ilyen címmel biztosan egy Arany János ballada jutna mindenkinek az eszébe, és ha még elolvassa a szinopszist, akár párhuzamot is vonhatna Ágnes asszonnyal is. Ugyanakkor a 21. századi Erdélyben a női lélek már máshogyan működik.
Varga Katalin egy erdélyi faluban él férjével és tíz éves fiával. Egy nap a férjnek elmondja valaki, hogy Orbán nem is az ő fia. A nő hiába magyarázza el, hogy 10 évvel ezelőtt megerőszakolták, a férj kipenderíti őket. A nő fiával elindul, hogy bosszút álljon egykori erőszaktevőin, és még csak nem is sejti, hogy milyen változásokat fog előidézni.



Az hosszú út során képet kaphatunk a mai Erdély állapotáról, ahol a lovaskocsi és a mobiltelefon egymás mellett létezik, és a falvakon át vezető göröngyös utakon halad egy nő és gyermeke végzete felé. Eközben gyönyörű képeket láthatunk a Kárpátokról, a végtelen erdőkről és mezőkről, állatokról, a lejtőn békésen sétáló birkákról és pásztorokról.
Egy idő után azonban már teljesen öncélúvá és üressé válik a sok táj mutogatása, felesleges minden jelenet közé bevágni egy ilyet. Mintha a történet nem lenne erős, amiről lehetne eleget mesélni. Pedig lenne mit. Azonban a lassú tempót csak ritkán szakítják meg fordulatok, legalábbis a film végéig. Mikor egy faluban megtalálja egyik erőszaktevőjét, és beteljesíti bosszúját, az valahogy mégsem működik úgy, mint kellene. Egyszerűen nem hat a nézőre, és sem a nővel sem a már megtért férfival nem tudunk azonosulni.


És valahol itt kezdődik a film legnagyobb baja: egy bosszúfilm lényege, hogy együtt érezzünk azzal, aki megtorolja sérelmeit, itt viszont a nő játéka valahol az idegesítő és a tenyérbemászó között helyezkedik el. Nem egy megtört de vérszomjas nőt látunk, inkább egy beképzelt és gonosz hárpiát. Nem tudom, hogy ez lett volna a cél, de kétlem. Aztán a film végére egy olyan csavar következik, ami szinte minden ilyen film sablonja: a bosszúkedv elhalványul, és a lelkiismeret felszínre törik, mikor kiderül, hogy az üldözött gonosz már csak egy ártatlan, jó útra tért férfi. Bár kiszámítható, mégis ez a rész és a film legvége a legerősebb, ahol az érzelmek végre egy kicsit kitörnek a hallgatag erdélyiekből, de azért a katarzis itt is elmarad.


A film sokak által dicsért balladai formája válik szerintem a legnagyobb hibájává: a motivációk hiánya, az érezelmek elrejtése, az anya-gyerek, férfi-nő kapcsolat bemutatásának nullára redukálása vezet oda, hogy a film elfolyik mellettünk, és hiába próbálja fenntartani a figyelmet ékes erdélyi tájszólással, gyönyörű tájképekkel, apró kis falvak bemutatásával, alig képes érzelmet kiváltani a nézőkből, hozzákötni minket a szereplőkhöz, és így a film csak egy érdekes téma kevésbé jól sikerült megvalósítása. Ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de úgy érzem, mint sok magyar film esetében: annyira egyedi és művészi akart lenni, hogy a saját csapdájába esett. A kevesebb (és az egyszerűbb) néha több

verdeleth