A szív bajnokai

A szív bajnokai
Blind side
amerikai, 2009
rendezte: John Lee Hancock
IMDb

Misszionárius szerepet felvállalva, és a futball-világbajnokság mindent átitató izzadságszagát ellensúlyozva álljon itt most egy film, ami az Egyesült Államok egyik kedvenc sportágával, az amerikai futballal kapcsolatos. A szív bajnokai (ez esetben a giccses magyar címadás teljesen jogos) egy fiatal útját (Michael Oher) követi végig a gettóból egészen az NFL-ig, azaz borítékolható az álomszerű felemelkedéstörténet.





Nem mellesleg Sandra Bullock Oscar-díjas alakítását is megcsodálhatja a néző, ami alapjában véve mindösszesen 3, azaz három arckifejezésen alapul. Persze a rendkívül egyszerű, sematikus film egészébe Bullock játéka tökéletesen illik. Hozza a kötelezőt a film és a színésznő is: bemutatják, hogy létezik még az amerikai álom még ebben a válsággal megnyomorított korban is.

A csoda jelen esetben pedig az, hogy a család nélkül felnövő gyereket örökbe fogad egy milliomos család, és náluk a hatalmas, de mamlasz gyerekből kikupálnak egy zseniális falember (erről kicsit később). Eközben a film felvázol egy rendkívül felületes, duális szegény-gazdag társadalomképet, ami egészen röhejes, sztereotípiákon alapuló elemekből építkezik (aki az amerikai gettóról akar behatóbb ismereteket szerezni, annak kötelező darab a Drót című HBO-s minisorozat), a család pedig csupán egyetlen szóval jellemezhető: tökéletes. Sandra Bullock játszotta feleség, a férj és a gyerekeik okosak és szépek, nem mellesleg morálisan is helyén van a szívük.

Ezzel kapcsolatosan pedig egy egész érdekes szimbólummal találkozunk, ugyanis a film arra próbál apellálni, hogy ugyanolyan fontos a családi támogatás egy fiatal életében, mint az amerikai futball irányítójának (támadást vezető játékos) a támadófal. A film azt hirdeti, hogy a legnagyobb nehézségek és hátrányok (válság?) is legyőzhetőek családi (nemzeti?) összefogással. A szív bajnokainak egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt a hozzá nem értőknek is fogyaszthatóvá teszi témáját azzal, hogy rövid futball-történelemmel kezd:
Joe Theismann irányító karrierje azzal végződött, hogy az ún. blind side-járól (a film eredeti címe) brutálisan földbe döngölik (azaz sack-elik). A blind side az irányítónak az az oldala, ami ki van takarva a sisak miatt, így fokozottan védtelen az onnan érkező támadásokkal szemben. Ez egy jobbkezes irányító esetében a bal oldala, ezért a left tackle (poszt a fal baloldalán) az irányító életében a legfontosabb személy. Ha az irányítót állandóan nyomás alatt tartják, az nemcsak sérülésveszélyes, hanem a csapat támadójátékát is ellehetetleníti.
A videót látva talán mindez több értelmet nyer. A 40. másodperctől mutatott visszajátszáson jól látszik, hogy Theismann-nak fogalma sem volt a hátulról várható ellenfélről, aki az irányító lábára ráesve, egy karrier végére tesz pontot:

A szív bajnokai bemutatja, ahogy Michael Oher életében a védelmet adó család a left tackle, ami lehetővé teszi, hogy a maximumot hozza ki életéből. A film az egyetemi csapatba jutásával zárul, az azt követő NFL pályafutását csak pár képpel jelzi csak. Ezért újabb adalék, hogy a tavalyi újonc szezonját right tackle-ként (azaz az irányító jobb oldalán) játszotta végig 16 meccsből 16-szor kezdőjátékosként, ami hatalmas szó. A legutóbbi hír szerint pedig idén már left tackle pozícióba kerül, azaz másodévesként az NFL-ben Joe Flacco (Baltimore Ravens irányítója) blind side-jára kerül, ami sok mindent elárul képességeiről. A csapatáról pedig annyit, hogy jelenleg az első számú favoritként van számon tartva. Ha megnyerik a Superbowl-t, még az is lehetséges, hogy lesz Blind side 2 is...

Az "igazi" Michael Oher

Visszatérve a jelenbe A szív bajnokai egy Disney-kompatibilis, családi film, ami azon túl, hogy egy laza délutáni kikapcsolódásként szolgáljon, nem sok mindenre hivatott. Az érdeklődőknek inkább a Péntek esti fények című filmet ajánlom, ahol már profi kiviteleséssel, drámai mélységgel és valószerűbb társadalmi hivatkozásokkal is találkozhat a nagyérdemű. A nem-érdeklődők pedig inkább maradjanak a foci-vb-nél, ami bár nem szolgál több izgalommal, de legalább ismerős elfoglaltság a magyar szemnek.
5/10

HaBzsol

Departures (Okuribito - 2008)

A japán (és egyéb távol-keleti) film iránti imádatom néha megcsappan, ha túl sok nem 10 pontos filmet látok egymás után. Így volt ez tavaly, mikor sorra mindegyik vagy túl érzelmes, vagy túl lassú, vagy túl semmitmondó volt. Nem voltak rossz filmek, de valahogy hiányzott, hogy leessen az állam. A legjobb pillanatban jött az Oscar-gála, mikor kiderült, egy japán film nyerte a legjobb külföldi filmnek járó díjat: ez volt az Okuribito. Mint egy kiéheztetett vadállat, vetettem rá magam a filmre, és életem egyik meghatározó élményévé vált.


A film egy csellistáról szól, aki feleségével hazaköltözik szülővárosába, miután feloszlatják a zenekarát. A kisvárosban kevés a munkalehetőség, de azért nem adja fel az álláskeresést. Az első ajánlat azonban nem élete álma: halottmosó lesz. Ez a munka mást jelent Japánban, mint nálunk: a halottat családja körében mosdatják, öltöztetik és sminkelik ki, ősi hagyományok szerint. A férfi kezdetben undorodik a munkától, de szép lassan meglátja ennek a szakmának a szépségét, észreveszi, hogy ő nemcsak széppé teszi a halottat szerettei számára, de ezzel fel is készíti túlvilágra. A különös munkát azonban nem nézik jó szemmel: felesége és régi barátja is ellenzi a szerintük alacsony rendű foglalkozást.
A másik konfliktus a férfi és apja között húzódik, pontosabban kettejük közti kapcsolat hiánya: az apa elhagyta őket gyermekkorában, és azóta sem látta. A film végére találkozni fognak, de nem úgy, ahogy ezt bármelyikük is gondolta volna.


A film egyszerre szól a japán emberek élethez és halálhoz való különös és megindító viszonyáról, az ősi hagyományokról, a család nehézségeiről, szeretetről... Akárhányszor megnézem, mindig találok valami újat benne. A film erőssége, hogy ezekről a komoly dolgokról úgy képes beszélni, hogy nem válik didaktikusság, túlcsordulttá, és meri néhol a humor eszközeit is használni. Pont ezért annyira életszerű a film: többrétű, természetes, izzadtságmentes. Egyedül a japán társadalom viszonya a különös szakmához nincs teljesen kidolgozva (bár lehet, hogy ez magának a japánoknak sem egyértelmű).
A film tökéletességéhez hozzájárul sok rejtett és kevésbé rejtett motívum, a gyönyörű tájképek és a cselló gyönyörű zenéje, mely szerencsére nagyon sokszor felhangzik.
Nem szeretném senkire erőltetni a filmet, de aki ódzkodik a távol-keleti filmektől idétlenségük vagy túlzó érzelmességük miatt, azoknak is érdemes megnézni, mert itt minden tökéletes arányban van.


Egy kis kedvcsináló a zenéjéből: link

verdeleth