Ahogyan azt, - a most kivételesen jól sikerült - magyar címválasztás előre sugallja, az In the Loop szereplői egy kis gubancba keverednek, de senki ne számítson itt őrületes nagy kavarásra, számtalan váratlan fordulattal. Ennek a gubancnak ugyanis az a neve, hogy politika, vagyis főhőseink csak a szokásos hétköznapjaikat élik. Attól pedig, hogy nagy fordulatokra nem számíthatunk, még nem kell megijedni, ez egy nagyon vicces, jó film, ennyi már az elején leszögezhető.
Tény, hogy a filmet nem a jól kitalált, fordulatos forgatókönyv mozgatja, sokkal inkább a karakterek, akik egytől egyig olyanok, mintha az Office című sorozat, angol eredetiét összeházasították volna a Nemzet színe-java című remek politikai szatírával, és ennek a szerelemnek lennének a gyermekei az In the Loop szereplői. Csak mondjuk kicsit mocskosabb a szájuk a szüleikénél. Itt meg is érkeztünk a film legnagyobb erősségéhez, ami egyszerre rejlik a jól kitalált karakterekben és a zseniális és annál csúnyább dialógusokban. Mindenki egytől egyig hihető. Valahogy így nézhetnek ki az életben is ezek az emberek, persze mindegyik szereplőben ráismerhetünk egy már-már klisés és a hírekből is ismert archetípusra, de ettől még izgalmas látni a feltételezett valódi arcukat. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az emberek életéről születő nagy döntéseket nem ez a beszédstílus kíséri. Amit a híradóban hallunk, – igaz sokszor az is gáz – csupán a tökélyre fejlesztett képmutatás és átverés verbális kifejeződése.
Az sem meglepő, hogy pont az angolok álltak elő egy ilyen igényes és színvonalas politikai szatírával, hiszen nekik köszönhetjük az Office című méltán nagysikerű sorozatot is, - valamint számtalan komolyabb darabot a műfajból - ami ugyan nem a nagybani politikai életbe tekint bele, de tökéletesen csinál viccet a bürokrácia útvesztőjéből és az abban bolyongó emberekből.
Itt sincs lényegében másról szó. A filmnek ugyan nincsen egy jól elmesélhető, kerek, szövevényes sztorija, csak egy alapszituáció és a politika természete. Ugyanis az iraki megszállás előestéjén járunk, amikor is már mindenki sejteni véli, hogy bizony itt háború lesz. A fejesek viszont még csak nagyban gyártják a Cassus Bellit és sajnálkoznak a kialakult helyzet miatt. Valaki (Simon Foster, egy újdonsült, jelentéktelen miniszter) azonban egy nyilatkozatában nem a legszerencsésebben fejezi ki magát és már indulhat is a kavarás, helyezkedés, titkolózás, bizottságozás, aminek a végén talán egy új háború születik, attól függően, hogy melyik politikai csoport tud jobban lobbizni. A főhősünk pedig csak sodródik az árral és szeretné visszakapni eddigi, unalmas, szitkozódásokkal teli életét, mindeközben persze élvezi a fehér ház vendégszeretetét is.
Itt sincs lényegében másról szó. A filmnek ugyan nincsen egy jól elmesélhető, kerek, szövevényes sztorija, csak egy alapszituáció és a politika természete. Ugyanis az iraki megszállás előestéjén járunk, amikor is már mindenki sejteni véli, hogy bizony itt háború lesz. A fejesek viszont még csak nagyban gyártják a Cassus Bellit és sajnálkoznak a kialakult helyzet miatt. Valaki (Simon Foster, egy újdonsült, jelentéktelen miniszter) azonban egy nyilatkozatában nem a legszerencsésebben fejezi ki magát és már indulhat is a kavarás, helyezkedés, titkolózás, bizottságozás, aminek a végén talán egy új háború születik, attól függően, hogy melyik politikai csoport tud jobban lobbizni. A főhősünk pedig csak sodródik az árral és szeretné visszakapni eddigi, unalmas, szitkozódásokkal teli életét, mindeközben persze élvezi a fehér ház vendégszeretetét is.
Nem is lehet rendesen érteni, hogy ki kivel van, vagy, hogy ki kinek akar betenni, de nem is kell, elég hátradőlnünk és élvezni a viccesebbnél viccesebb szituációkat, és az arcpirító káromkodásokkal megspékelt párbeszédeket. És mindeközben örülni a tudatnak, hogy valahol mélyen mindig is tudtuk, hogy ez az egész valahogy így zajlik, hogy ők is csak emberek, hogy ők is félnek valakitől, és őket is elküldi valaki a jó édes anyjába, ha már mi nem tehetjük meg. Ez a faktor adja meg a film sava-borsát és ettől lesz végig magával ragadó. Fent tudja tartani az érdeklődést, mert kíváncsiak vagyunk, hogy végül is ki fog a végén a legjobban rába…ni. Tökéletesen reflektál az USA és Nagy-Brittania politikusainak fejetlen politikájára, gúnyos viccet csinálva belőle, még akkor is, ha a történet talán nem eléggé kidolgozott. Az persze szomorú, hogy a nagy politizálásból végül egy rengeteg áldozatot követelő háború születik, de nincs mit tenni egy ilyen világban élünk és másképpen nem is lehet ezt túlélni, csak nevetéssel. Meg persze, ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Armando Ianucci nem is teszi ezt filmjével. Csupán görbe tükröt mutat a mai angolszász politika elé, az oly híres angol humor segítségével. Így végül, beleshetünk egy elszólásból született háború kulisszái mögé, amit persze nem is lehet másképp kommentálni, mint, hogy „hát ez van srácok, mehetünk.”
Bajcsináló
