A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politika. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: politika. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. november 9., kedd

Hát ez van srácok - In the Loop

Ahogyan azt, - a most kivételesen jól sikerült - magyar címválasztás előre sugallja, az In the Loop szereplői egy kis gubancba keverednek, de senki ne számítson itt őrületes nagy kavarásra, számtalan váratlan fordulattal. Ennek a gubancnak ugyanis az a neve, hogy politika, vagyis főhőseink csak a szokásos hétköznapjaikat élik. Attól pedig, hogy nagy fordulatokra nem számíthatunk, még nem kell megijedni, ez egy nagyon vicces, jó film, ennyi már az elején leszögezhető.

Tény, hogy a filmet nem a jól kitalált, fordulatos forgatókönyv mozgatja, sokkal inkább a karakterek, akik egytől egyig olyanok, mintha az Office című sorozat, angol eredetiét összeházasították volna a Nemzet színe-java című remek politikai szatírával, és ennek a szerelemnek lennének a gyermekei az In the Loop szereplői. Csak mondjuk kicsit mocskosabb a szájuk a szüleikénél. Itt meg is érkeztünk a film legnagyobb erősségéhez, ami egyszerre rejlik a jól kitalált karakterekben és a zseniális és annál csúnyább dialógusokban. Mindenki egytől egyig hihető. Valahogy így nézhetnek ki az életben is ezek az emberek, persze mindegyik szereplőben ráismerhetünk egy már-már klisés és a hírekből is ismert archetípusra, de ettől még izgalmas látni a feltételezett valódi arcukat. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az emberek életéről születő nagy döntéseket nem ez a beszédstílus kíséri. Amit a híradóban hallunk, – igaz sokszor az is gáz – csupán a tökélyre fejlesztett képmutatás és átverés verbális kifejeződése.


Az sem meglepő, hogy pont az angolok álltak elő egy ilyen igényes és színvonalas politikai szatírával, hiszen nekik köszönhetjük az Office című méltán nagysikerű sorozatot is, - valamint számtalan komolyabb darabot a műfajból - ami ugyan nem a nagybani politikai életbe tekint bele, de tökéletesen csinál viccet a bürokrácia útvesztőjéből és az abban bolyongó emberekből.
Itt sincs lényegében másról szó. A filmnek ugyan nincsen egy jól elmesélhető, kerek, szövevényes sztorija, csak egy alapszituáció és a politika természete. Ugyanis az iraki megszállás előestéjén járunk, amikor is már mindenki sejteni véli, hogy bizony itt háború lesz. A fejesek viszont még csak nagyban gyártják a Cassus Bellit és sajnálkoznak a kialakult helyzet miatt. Valaki (Simon Foster, egy újdonsült, jelentéktelen miniszter) azonban egy nyilatkozatában nem a legszerencsésebben fejezi ki magát és már indulhat is a kavarás, helyezkedés, titkolózás, bizottságozás, aminek a végén talán egy új háború születik, attól függően, hogy melyik politikai csoport tud jobban lobbizni. A főhősünk pedig csak sodródik az árral és szeretné visszakapni eddigi, unalmas, szitkozódásokkal teli életét, mindeközben persze élvezi a fehér ház vendégszeretetét is.


Nem is lehet rendesen érteni, hogy ki kivel van, vagy, hogy ki kinek akar betenni, de nem is kell, elég hátradőlnünk és élvezni a viccesebbnél viccesebb szituációkat, és az arcpirító káromkodásokkal megspékelt párbeszédeket. És mindeközben örülni a tudatnak, hogy valahol mélyen mindig is tudtuk, hogy ez az egész valahogy így zajlik, hogy ők is csak emberek, hogy ők is félnek valakitől, és őket is elküldi valaki a jó édes anyjába, ha már mi nem tehetjük meg. Ez a faktor adja meg a film sava-borsát és ettől lesz végig magával ragadó. Fent tudja tartani az érdeklődést, mert kíváncsiak vagyunk, hogy végül is ki fog a végén a legjobban rába…ni. Tökéletesen reflektál az USA és Nagy-Brittania politikusainak fejetlen politikájára, gúnyos viccet csinálva belőle, még akkor is, ha a történet talán nem eléggé kidolgozott. Az persze szomorú, hogy a nagy politizálásból végül egy rengeteg áldozatot követelő háború születik, de nincs mit tenni egy ilyen világban élünk és másképpen nem is lehet ezt túlélni, csak nevetéssel. Meg persze, ha nem vesszük túl komolyan magunkat. Armando Ianucci nem is teszi ezt filmjével. Csupán görbe tükröt mutat a mai angolszász politika elé, az oly híres angol humor segítségével. Így végül, beleshetünk egy elszólásból született háború kulisszái mögé, amit persze nem is lehet másképp kommentálni, mint, hogy „hát ez van srácok, mehetünk.”



Bajcsináló

2010. október 15., péntek

Vihar (Storm - 2009)



Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

2010. július 26., hétfő

Szellemíró (The Ghost Writer 2010)



Roman Polanski legutóbbi svájci esetével újra előtérbe került régóta tartó száműzetése-bujkálása (kinek hogy tetszik), és ebből kifolyólag új filmje is nagyobb reflektorfényt kapott. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az idős rendező újra a thriller vizére evezett a Szellemíróval, így sokan felkapták a fejüket. Ne hitte senki hogy 2010-ben lehet olyan filmeket forgatni, mint a Rosemary gyermeke vagy A lakó, de azért mindenki titkon reménykedett. Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még ha nem is lett rossz alkotás.

A Szellemíró (aki híres emberek önéletrajzi könyvét írja saját neve feltüntetése nélkül) ígéretes megbízatást kap: az angol exminiszterelnök (Pierce Brosnan) önéletrajzát kell befejeznie, ugyanis az előző író rejtélyes körülmények között meghalt. Az egyszerűnek tűnő munka a megbízó villájában folyik, mely egy vészjósló szigeten játszódik. A szinte állandó eső, köd és borongó idő kedvez az elmélyült írásnak, de hősünk (Ewan McGregor) nem igazán tud koncentrálni: elődje hátrahagyott dokumentumaiból egyre különösebb dolgok derülnek ki a miniszterelnökről és titkos kapcsolatairól, melyek megmagyarázhatják az időközben kitört (az ex-elnököt érintő) politikai botrányt. Az író önkényes nyomozása azonban láthatólag nem mindenkinek tetszik és az élete is veszélybe kerül.


Ígéretesnek hangzik a történet, és minden benne van, mai egy jó politikai thrillerhez kell: sötét múlt, üldözés, zsarolás, gyanús alakok és egyre több titok felfedezése. Az már más kérdés, hogy ezek nagy része csak egy jó órás (lényegi események nélküli) felvezető után következik. Persze nem baj, ha Polanski nem hódol be az eszeveszett tempójú, csavarokkal tűzdelt mai műfajnak. Valahogy azonban mégsem működik az, amit szeretett volna. És ez nem csak a hatalmas vizuális élményekhez és a "minden percben történik valami" típusú filmekhez szokott nézők hibája, hanem a rendezőé is: hiába, több mint 40 éves filmjei még mindig sokkal izgalmasabbak, mint a Szellemíró. Ott működnek az apró kis elcsepegtetett jelek, utalások, és mindezt úgy, hogy látszólag nem sok minden történik.


A Szellemíróban viszont az első óra tényleg a tétlenség jegyében forog, és pár kivételtől eltekintve sem tör fel az izgatottság a nézőből. Ahol mégis, az viszont szinte zseniális (GPS-es rész), de ez sajnos nagyon kevés. A gyönyörűen fényképezett vészjósló hangulatú sziget ugyan ad egy atmoszférát a filmnek, de egyfelől nem újdonság, másfelől  kevés a rosszul felépített történet mellé (mögé). Érzésem szerint már maga az alapanyag sem lehetett túl jó (Robert Harris regénye), és Polanski nem mert túlságosan eltávolodni tőle. Ezért lehet, hogy kevésbé ütnek az utolsó pár percre időzített eldurrogtatott meglepetések.

Bár sokak szerint a Szellemíró azért zseniális, mert utal az iraki háborúra és az amerikai szervek angolokkal való titkos kapcsolatára (és Tony Blairre) nem hiszem, hogy egy politikai thrillerben ez hatalmas újdonság lehet, másfelől ez nem menti meg attól, hogy filmként (pláne thrillerként) nem igazán működik. És hogy a történet egy része maga Polanski száműzetésére reflektál, nekem furcsa egybeesés, de ha mégsem az, attól még nem lesz érdekesebb film. Egy egyszer nézhetős iparosmunka, igazi íz és kézjegy nélkül, ami azért a Roman Polanski név esetében ha nem is megbocsáthatatlan, de mindenképp csalódáskeltő.

verdeleth

2010. március 30., kedd

Éhség (Hunger - 2008)


Steve McQueen (nem az idős színész) számos fesztiválon díjazott bemutatkozó filmje nálunk is látható már. Az Éhség a belfasti Maze fegyházban játszódik. Ha azonban egy újabb börtönfilmre asszociálnánk, el kell mondani, hogy itt tartották fogva az IRA elfogott terroristáit. A tagok politikai fogolynak tekintik magukat, és ennek megfelelő bánásmódot követelnek. Tiltakozásuk jeléül megtagadják a rabruha viselését, nem fürdenek és székletüket a falra kenik. Az őrök veréssel, brutális motozással próbálják őket megtörni, de az IRA-tagok egyre elszántabbak, és szellemi vezérük, Bobby Sands (Michael Fassbender) éhségsztrájkra készül. Erről a katolikus lelkipásztora sem tudja lebeszélni, és úgy tűnik, a rabok önromboló tiltakozása tragédiába torkollik.

A rendező célja egyértelműnek tűnik: az objektív szemszögből megvilágított valós esemény naturalista tálalása. Mindezt állásfoglalás, szentimentalizmus nélkül. Erre egyszerre hívatott a dramaturgia és a stílus.
Előbbi a film elején még tényleg megvalósulni látszik: képet kaphatunk az egyik börtönőr reggeléről, ahogy (a film legzseniálisabb jelenetében) a napi rutinját végzi: megnézi, nincs-e bomba rejtve kocsija alá. Mindezt olyan természetesen teszi, mint ahogy más a kávéját kevergeti. Továbbfűzve az ő történetét, betekinthetünk munkájába, ahogy motoznia, vernie kell az ellenálló, meztelen rabokat. A hóban cigiző jelenetet és a fiatal fegyőr sírását viszont már túl soknak érzem. Mielőtt azonban túlságosan egyoldalúvá válna a történet, átkerülünk a rabok oldalára, ahol egy cellában van egy "veterán" és egy újonc rab, de mindketten töretlenül kenik a szart a falra, kiabálnak és ellenállnak minden őrnek.

Mikor már kezdenénk beleszokni kettejük kis cellájába, egy újabb ugrással (immáron végleg lehorgonyozva) a valódi főszereplő, Bobby cellatársaivá válik a néző. Ő a falkavezér, az ellenállók agya, aki újabb ötletekkel próbálja elérni maguknak a politikai státuszt. Egy jó 20 perces, (közte és a pap közötti) gyors dialógus aztán kizökkent az addigi cselekménytelen folyamból, és kapunk egy erkölcsi-politikai kérdések sorát felvető gondolatsort. Aztán újra belesüppedünk a lassú tempóba, az epizodikus, szaggatott elbeszélésbe és végignézhetjük Bobby testi leépülését. A csontvázzá fogyott, magatehetetlen fiatalember látványa bár tényleg megrázó, mégis pont azt rombolja le, amit (többé-kevesebb) eddig felépített a film: az objektivitásnak már nyoma sincs, lehetetlen nem megszánni azt az emberi roncsot, és radikális módszerei ellenére is hőssé, mártírrá avatjuk. És a film legvége is kimondja: nem volt hiábavaló a sok áldozat.

Bár mindenki tudja, hogy az IRA tagjai nem szemetelés és tilosban parkolás miatt ülnek börtönben, mégis sokak számára nemes cél az, amiért küzdenek. És a film eleji többoldalú megközelítés és állásfoglalás elvetése pont a kényes téma miatt is volt jó cél. Mégsem sikerült, és bár kétséges, lehet-e egy ilyen témában így készíteni a filmet, az elején még megpróbálkozott, de sokáig nem sikerült fenntartani.
Ennek ellenére az Éhség mégsem az a sírós-megrázós, inkább durva-megrázós filmek közé tartozik. A zene, a párbeszédek szinte teljes hiánya nem engedi, hogy a fotelbe süllyedve tátsunk a szánkat, és az azonosulást a már említett lassú ritmus és a nézőpontok gyakori váltogatása sem teszi lehetővé. Mégis a film vége ebben az esetben is kivétel: a ritmus ugyanaz marad, de a fokozatosan elépülő férfi látványa meghatározó a végső állásfoglalásunkban és azonosulásunkban.

Érdekes és nem elvetendő kísérlet az Éhség arra, hogy egy kényes, megosztó témát hogyan lehet sziruposság és hősködés ábrázolása nélkül színre vinni, még ha ez nem is sikerült teljes mértékben. Mert hiába a kizökkentő megoldások tömkelege, az előismeretek, a karakterábrázolás teljes hiánya, a képeknek még mindig nagy az erejük, és ez alól ez a film (különösen) nem tudott kibújni.

verdeleth