2010. augusztus 29., vasárnap

I love you Phillip Morris

Az I love you Phillip Morrist végignézve, az a legdöbbenetesebb, hogy egy igaz történet alapján készült, ez a tény pedig valahogy még érdekesebbé, még élvezetesebbé teszi a filmet, valamint bizonyítja, hogy az igazságszolgáltatás és a világ különböző államai mennyire vakok és hülyék, vagyis nem kell pánikba esni, ha börtönbe kerülnénk, van remény.

Glenn Ficarra és John Requa filmjének sztorija egyébként nem különbözik sokban egy átlagos szerelmi történettől. Adott Steve (Jim Carrey) a példás életet élő kisvárosi zsaru, aki titkon homokos és amennyire kötelességből csinálja az asszonnyal, annyival élvezetesebb a másik életét alkotó férfiakkal. Az, hogy a másik nemhez vonzódik még nem lenne probléma senki számára, jó persze, az asszony kicsit zokon veszi, de szereti annyira mint embert, hogy megmaradjanak barátnak. Viszont, ahogyan arra a film példásan rávilágít, egy buzi pár élete a napfényes Miamiban, igencsak költséges. Steve viszont nem igazán ismeri magát, nem tudja, hogy ki is ő valójában, ezért előszeretettel bújik más emberek bőrébe, ami persze a csalás különböző módjait is nagyban megkönnyíti számára. A szükséges egzisztenciát innentől kezdve illegális úton teremti meg, a baj csak ott van, hogy sosem tudja, hogy mikor kell kiszállni. Így hát börtönbe kerül, ahol hamarosan megismerkedik a szintén pitiáner bűnök miatt rács mögé került Phillip Morrissal (Ewan McGregor), kettejük között pedig azonnal fellángol a szerelem.

Ettől kezdve a film átvált egy minden akadályt legyőző szerelem krónikájává, ami tulajdonképpen ugyanolyan szépen és eredetien van ábrázolva, mint akármelyik másik. A különbség csupán az extrém körülményekben rejlik, abban, hogy az egyik fél mindig börtönben van. Ez a fél többnyire Steve, aki ugyan a szerelemre rátalál, de önmagára nem, így hát újra és újra enged a vérének és sosem saját magát adja a munkavállalásnál. Emiatt élete jó részét bentlakásos intézményben tölti, távol szerelmétől. Steve azonban nem csak a szabad világban, de a rácsok mögött is feltalálja magát, és sorban valósítja meg az elképesztőbbnél elképesztőbb szökéseket, hogy újra karjaiban tarthassa szerelmét. Az utolsó szökésével pedig felteszi a koronát addigi pályafutására, és ezzel együtt csúnyán meg is alázza Michael Scofield 4 évadnyi munkásságát.


Ez utóbbi elemnek köszönhetően a film végig egy komoly romantikus dráma és egy könnyed vígjáték határán egyensúlyoz, megalkotva a kettő tökéletes elegyét. Jim Carreynek újra lehetősége van arra, hogy úgy szórakoztasson, hogy nem kell közben idiótává válnia, - egyébként személy szerint jobban is szeretem, amikor komoly filmekben látom őt, hiszen eddigi munkássága a tökéletes bizonyíték arra, hogy egy jó komikus drámai szerepekben is megállja a helyét (Truman show, Ember a holdon) – meg hát ő is öregszik, a korához pedig már nem illik egy ace venturai karakter. Ewan McGregornak, - mint a kitartott, otthonülő, unatkozó feleség - nem jut sok tér, inkább csak a szerelmét és a vágy tárgyának szerepét adja ebbe a kapcsolatba és a filmbe, de mint mindig most is tökéletes. Szégyenlős kislány mosolyával, a homoszexuális karakterek „Andrássy úti” végét fogta meg, ellenben a férfiasabb és realisztikusabb birkapásztoréval, de ez egy félvígjátéknál talán jobb is.


A film ugyan, egy olyan szerelem történetét meséli el, amiből jó néhány hétköznapjainkban is körül vesz bennünket, de az igazi hangsúly a modern emberen van, aki a jéghátán is megél, és megítélésében, tehetségével tökéletesen ellensúlyozza tevékenységének törvénytelen jellegét. Ő a hangya, aki dacol a vásott kisfiúval, akinek nagyító van a kezében. Ennek ellenére, a film egy pillanatig sem veszi túl komolyan magát, tisztában van vele, hogy Steve alapjában véve egy balek, aki zseniális és egyben szórakoztató mutatványaival (életével) számunkra is utat mutat. Legalábbis a moziba, egy kellemes 2 órás szórakozáshoz.



Bajcsináló

2010. augusztus 21., szombat

A kilencedik légió (Centurion)

Neil Marshall neve eddig egyet jelentett a populáris, könnyen fogyasztható és mondjuk ki, felejthető popcorn mozikkal. (A barlang 1-2., Doomsday) Legújabb filmjével kapcsolatban már az is előrelépés, hogy nem egy horror filmről van szó, de azt is meg kell állapítanunk, hogy az előbb felsorolt jelzők most is érvényesek rá.

Legújabb munkájában a kosztümös kalandfilmek, közönség kedvenc műfajába tett kirándulást, most is gondosan kerülve az egyediségnek még a látszatát is. Gyakorlatilag már, A kilencedik légió főcíme alatt is tisztán látszik, hogy mely filmek voltak rá nagy hatással. A hegyek fölött elhúzó kamera és a főhősök kis csapatának rohanása, egy az egyben megidézi A Gyűrűk ura szellemét. De mivel egy római légió történetéről van szó, természetesen a Gladiátor vagy éppen a 300 hatása mellet sem mehetünk el szó nélkül.


Röviden a történetről, ami egyébként sem túl bonyolult. Egy előretolt helyőrséget támadás ér, felmentésükre kiküldik a York városában állomásozó kilencedik „elit” légiót. A légiót kísérő, pikt felderítő árulása miatt, azonban csapdába kerülnek, és 7 ember kivételével mindenki odaveszik. A nagy hetes vezetője az a Quintus Dias, akit éppen útközben sikerült kiszabadítani a barbárok fogságából. Ez a kis csapat neki vág, hogy kimentse az elhurcolt Virilius parancsnokot, azonban az akció nem sikerül, és egy közben elkövetett túlkapás miatt, hőseinket vérszomjas piktek veszik üldözőbe, ők pedig jobb híján menekülnek és menekülnek és menekülnek…


A film vizualitása mindezek mellett kifejezetten élvezetesre sikerült, a díszletül szolgáló kopár, havas, barátságtalan skót felvidék hegyei alapból egy sajátos atmoszférát teremtenek, erre sikerült ráerősíteni a film kékes, hideg színekben kulmináló fényezésével. A pozitívumokból itt nagyjából ki is fogytunk. A film nagy része, egy road movie szerű meneküléstörténet, ami gondosan követi a megszokott kliséket, vagyis, hogy a főhőseink szépen lassan elfogynak, kivéve persze, - egy kis képzavarral élve - a „final girl” szerepét betöltő Quintus Diast (Michael Fassbender). Ezt a menekülést néha megszakítja egy-egy összecsapás, ahol bántóan előtérbe kerül a piros szín, ráadásul a vér (amiből van bőven), úgy fröccsen, mintha rajzolták volna. Az jól érezhető, hogy Neil Marshall különösen örömét lelte ezekben a harci szcénákban, és, hogy az ő részéről az egész film erről szól, és ezért készült. Ennek megfelelően nem is lehet rájuk panaszunk, jól megkomponáltak és a végletekig brutálisak, más kérdés, hogy ez az öncélúság a film egészének kifejezetten rosszat tesz. Végül is a cselekménybe képtelen volt legalább minimális feszültséget belevinni, és a sztori sem hoz semmi újat, az elkerülhetetlen, végső összecsapás pedig annyira banálisra sikerült, hogy talán nem kockáztatok vele nagyot, ha azt mondom, hogy az egész filmet kiheréli. A mostanában meredeken felfelé ívelő karrierű Michael Fassbenderre egyébként nem lehet panasz, ahogyan például a Drótból ismert Dominic West játékára sem, más kérdés, hogy ez a film nem a színészi játékról szól, esélyük sincs egy „Maximusi” alakításra.

Összességében megállapítható, hogy - e jó iparos Neil Marshall -, erejéből most sem sikerült összehozni semmi emlékezeteset, csupán egy könnyed, jó nyáresti szórakozást nyújtó, látványfilmről van szó, ami meg sem tudja közelíteni, bármelyik, már említett példaképének a színvonalát. De ha fáradt az ember és nem vágyik nagy dolgokra, akkor pont jó választás.



Bajcsináló

THX 1138 (1971)



Még mielőtt a Star Wars trilógiával világhírűvé vált volna, George Lucas kipróbálta magát a sci-fi zsáner egy másik szegletében, a disztópiában (negatív utópiában).
A történet egy termelésre és fogyasztásra degradált világban és társadalomban játszódik, ahol a sorszámokkal jelölt kopasz emberek mindennapi életét a munka, a nyugtatókkal való stimulálás és a fogyasztásra sarkalló propagandaműsorok nézése és hallgatása tölti ki.
THX 1138 csak egy kis csavar a hatalmas gépezetben, mindennapi munkája a robotrendőrök előállítása. Egyszerű életében a változás akkor következik be, mikor női lakótársa (még véletlenül sem felesége) titokban megvonja tőle nyugtatóit, és THX ráébred saját életének sivárságára, és elhatározza: szembemegy a társadalom minden normájával. Tettének azonban következményei vannak és menekülnie kell.


A film semmiképp sem eredeti története ellenére egészen új megközelítése a műfajnak. A Brazil abszurd humorba hajló jeleneteinek vagy az 1984 izgalmas narratívája teljesen hiányzik.
A THX 1138 végtelenül lassú tempójú (legalábbis az első 2/3-a), és csak úgy sorjáznak az elidegenítő és idegpróbáló effektusok: a robotrendőrök gépies hangja, a különböző sorszámokat, munkafázisokat, gépiesített parancsokat soroló "emberek" hangjai, a gépek lassú, monoton zaja.
Ha ez még mindig nem lenne elég, a látványvilág is a minimálisra van csupaszítva: szinte minden helyszín hideg neofényben úszik, a fehér falak között dolgozó fehér ruhás munkások látványából csak a talpig feketébe öltözött rendőrök nyújtanak újdonságot. A film középső része egy olyan börtönben játszódik, ahol minden fehér, és a végtelennek tűnő térnek nem látszanak a határai sem.


George Lucas azonban még ezzel sem elégedett meg: filmjét telepakolta filozófiai és vallási utalásokkal, és persze az utópikus társadalom leírása is igen sűrű. Egy államvallássá (és diktatúrává) szerveződött fogyasztói kultúra a film világa, ahol a kommunizmus Nagy Testvér-effektusa ugyanolyan hangsúlyos, mint a kapitalizmus legszörnyűbb szélsőségei.
Egyik sem újdonság, hiszen a szexualitás, mint bűncselekmény, és az ember gondolatainak ellenőrzése az 1984-ből, míg a gépekkel irányított utódlás és az öntudatra ébredést drogokkal elérő állam a Szép új világból lehet ismerős. Összességében azonban ezeket a motívumokat Lucas olyan újszerű (és igen rémisztő képet festő) dolgokkal vegyíti, hogy a néző már maga szenved tőlük, mintha ő is csak egy darabja lenne ennek a "boldog társadalomnak".



Nem délutáni matinéfilm Lucas bemutatkozása, és még a műfaj amúgy sem könnyed darabjai közül is kimagaslik végtelenül negatív szemléletével, minimalitásával (mind látványban, mind történetében), és talán sokaknak túlzónak is tűnhet. De aki kedveli a műfajt, az most megismerkedhet az egyik legszélsőségesebb darabjával, mely azóta rengeteg filmre volt és van hatással a műfajban.

verdeleth

2010. augusztus 12., csütörtök

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) 2006



Iwo Jima (magyarosan Ivo Dzsima) szigete nemcsak azért híres, mert itt készült a világ egyik leghíresebb fotója, de a második világháborúban a Csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb (36 napos) ütközete is itt zajlott az amerikai és japán csapatok között. A kopár, kietlen sziget birtoklása stratégiai szempontból nagyon fontos volt, és pont emiatt kellett foggal-körömmel védeniük a japánoknak.
A film egy projekt első része, melyben a híres eseményt a japánok szemszögéből mutatja be (a másik amerikai nézőpontból: A dicsőség zászlaja).
Nem volt könnyű dolga Clint Eastwoodnak a film rendezésével, hiszen amerikaiként nem egyszerű hiteles filmet készíteni a japán oldalról, ugyanakkor el is kellett kerülni, hogy bármelyik oldal felé is húzzon. Nem véletlen azonban, hogy Eastwoodot korunk egyik legnagyobb rendezőjeként emlegetik, és sikerült áthidalni ezt a problémát.


A történet Kuribayashi tábornok kinevezésével kezdődik, aki annak idején Amerikában tanult, és nagyon jól ismeri az ellenség mentalitását, ellentétben a korban japánban terjesztett propagandaképpel, miszerint az amerikaiak hitványak és akaratgyengék. A tábornok egy sor merőben új taktikát alkalmaz a sziget védelmében, mivel tudja, hogy nincs esélyük győzni: inkább az ütközet elhúzódására és a minél több amerikai veszteségre rendezkedik be.
A film első része a sziget védelmének előkészületeiről és a tábornok bemutatásáról, a második pedig a Iwo Jima barlangjaiban rejtőző japán katonák lelki világáról szól.

Eastwood szinte minden látványos harcot és akciót mellőz a filmből, amerikai katonát is alig látni a filmben. A cselekmény nagy része a támadások közötti időre koncentrál, ahol megismerhetjük a főbb szereplőket, és hogy hogyan váltak a háborús gépezet részeseivé. Az egyik közkatona pékként dolgozott, terhes felesége mellől vitték el katonának, a másik a rendészetnél kezdte, de nem volt elég kegyetlen a munkához, így kirúgták. Az ő visszaemlékezéseik alapján nemcsak a kor militarista Japánjáról kapunk képet, hanem egy egyszerű katona életéről is. Ők abban különböznek a többiektől, hogy nem lelkesíti őket a háború és nem hisznek az öngyilkosságban. És a legnagyobb bűnük, hogy dezertálásra akarják adni a fejüket.

A legtöbb kritika a filmmel (és annak hitelességével) kapcsolatban ezen részek miatt volt. Azt kell, hogy mondjam, a legtöbben biztosan félreértelmezték a filmet: a Levelek Ivo Dzsimáról nem gyáva és hazafiatlan japán katonákról szól, mert ha ilyen emberekből állt volna a hadseregük, akkor nem húzódik így el a háború. És bizony néhány szereplőn kívül a többi katona olyan, ahogy azt a japánok szerették és szeretik hangoztatni: erősek, önfeláldozók, hűségesek és vakon cselekszenek a parancsra.
Eastwood
filmje emiatt nem is japán hadseregnek állít emléket, hanem az ott harcoló embereknek. Azoknak, akik túl akarták élni, hogy viszontlássák a családjukat. És persze azoknak is, aki névtelenül haltak meg az ellenség fegyvereitől vagy saját kezük által.

Nem hinném, hogy ettől lenne rosszabb Levelek Ivo Dzsimáról, mint más háborús filmek, sőt. Ritka az ilyen emberarcú alkotás, főleg ami a japán katonákról szól. És aki kicsit is ismeri az emberi lelket, nem mondhatja, hogy a film hazug képet mutat be. Mert hiába voltak a japánok a legelvakultabb harcosok, attól még sokan megmaradtak embernek. Soha nem volt és nem is lesz teljesen arctalan tömeg.

A film másik főszereplője a tábornok, aki igazi katonaként viselkedik, és visszaemlékezései után érzi csak az néző, hogy nem lehetett könnyű azokat az embereket gyilkolni, akiknek honfitársaival a háború előtt barátságot kötött. Kuribayashi még ellenségként is emberségesen bánik egy megsebesült amerikai katonával, és tudja, hogy talán életében utoljára beszélget angol nyelven. De azt is láthatjuk, hogy mindezek ellenére is igazi japán maradt, és rangjához méltó halát választ.
A film, mely a tábornok megtalált levelei alapján készült, és bár nem forradalmian új, mégis üde színfolt a háborús filmek között, ugyanakkor szinte példa nélküli próbálkozás a másik oldal bemutatására, ami bizony nagyon erősre sikerült.

verdeleth