2010. február 27., szombat

Egy komoly ember (A serious man)


Eddig úgy gondoltam, hogy a Cohen fivérek nem tudnak rossz filmet csinálni. A szikárság, a társadalmi kórkép tévedhetetlensége és a fanyar humor, ami emlékezetessé teszi alkotásaikat, eddig biztos receptnek bizonyult. Most sem készítettek rossz filmet, csak éppen kicsit elfordultak az amerikai társadalomtól, illetve nem is teljesen arról van szó, hogy elfordultak tőle, hanem inkább szűkítettek a perspektíván és egy kisebb rétegével foglalkoznak. Emiatt a film a többiek számára nehezen fogyasztható, de jó film lett. Ez a szűkebb társadalmi réteg pedig az amerikai zsidóság, bár a zsidók tekintetében talán nem is szükséges nemzetiséget megjelölni, ők úgy mond kicsit mindenhol ugyanolyanok. És hát nincsenek kevesen, szóval az is biztos, hogy ez a film is talál magának célközönséget széles e világon, de úgy tűnik, hogy ezek nem, a nem zsidó Cohen rajongók köréből kerülnek majd ki.

A másik ok, - bár ezzel összefügg – ami csökkenti az élvezetet, hogy nincs igazán pörgős vagy legalább eseménydús története a filmnek. A főhős egy bizonyos Larry Gopnik, aki fizika professzor az egyetemen, ahol nap, mint nap, már rutinból leadja az órákat egy csapat diák számára, akik valószínűleg nem sokat értenek az ő érdekfeszítő előadásaiból. Ezek után haza megy, ahol a marakodó gyerekek, és az állandóan elégedetlen felesége várja, plusz Arthur nagybácsi, aki egész nap csak a mirigyeit szívja le, ezzel elfoglalva egy életre a fürdőszobát. Egy nem túl szép napon azonban az asszony közli vele, hogy szeretne elválni, rendes, zsidó vallási szertartással, hogy egybekelhessen Sy Ablemannal a család régi jó barátjával. (Kinek felesége még ki sem hűlt.) De nem csak magánéleti válsággal küzd, a baj mindenhonnan árad. Például a suliból, ahol egy dél-koreai család zsarolja őt, hogy a fiacskájukat átengedje fizikából. És ha ez nem lenne elég, akkor még ott van neki az egyik szomszéd is – aki német! – és apránként elfoglalja a kertjét. A másik szomszéd viszont kellemes perceket és fantáziálgatásokat okoz. Gyakorlatilag ő az egyetlen üde színfolt az életében. Ja és a fiának meg bar mitzvah-ja lesz a jövő héten, ami állítólag nem két fillér…

Na és ezzel el is jutottunk a film számomra legnagyobb problémájához. Nekem, mint semmilyen vallású embernek – a lényeg most az, hogy nem vagyok zsidó – az égvilágon semmit nem mond a bar mitzvah. Nem tudom, hogy ez hogyan zajlik és, hogy mit is jelent pontosan egy zsidó férfi életében. Ugyan így nem vagyok tisztában azzal a tucatnyi másik zsidó vallási szertartással és kifejezéssel sem, amik a film lényegét adják. Valószínűleg nagyon jól ábrázolja egy zsidó közösség életét és lelkületét ez a film. Azok a problémák, amik Larryt a leginkább aggasztják ugyan a világon mindenhol hasonlóak, csak itt olyan zsidó köntöst kapnak, ami egy más vallású néző számára elrejti a lényeget. A filmben elhangzik egy rakás történet és erkölcsi mese, ami a zsidók számára biztosan nagy jelentőséggel bír, és ők azt mondják erre, hogy ez a film aztán mindent tökéletesen bemutat. Egy zsidó férfit, egy zsidó családot, egy egész közösséget. Tessék ők így élnek, ármánykodnak, szeretnek, halnak. Mi is szeretjük ezeket a témákat a saját miliőnkben, ott valószínűleg értjük is őket, viszont itt nem jön át. Persze az is lehet, hogy csak én vagyok túl zárkózott és nem vettem észre a mondanivalót. Nem tudom, lehet.

Mindenesetre azt mondom, hogy ez egy jó film azoknak, akik érdeklődnek más kultúrák iránt, vagy mondjuk a szociológiáért rajonganak. Főleg úgy, hogy ha nem baj számukra, hogy itt nem a sztori a lényeg, hanem az emberi játszmák. Azok meg, akik ismerik a zsidó kultúrát, egyenesen érteni is fogják. A zsidóknak meg biztos tetszik, mert ez egy jó Cohen film lett. Egészen pontosan egy jó, cohenes, zsidó film.



Bajcsináló

2010. február 20., szombat

Free Rainer - A te tévéd is hazudik (2007)



A média butít. Ez a közhelyes kijelentést már sokszor hallottuk. Hogy igazságtartalmával foglalkoznánk, megállapítható, hogy a TV-ből áradó műsorok nagy részét viszolygással fogadjuk, nézettségük miatt mégis a képernyőn maradnak. Ezt a paradox helyzetet tárgyalja ez a német film.
Rainer TV-producer, aki hatalmas vagyonát abból szerzi, hogy tömegében gyártja a színvonaltalan valóság és talkshowkat, leleplező riportnak álcázott hazugságokat. A kokózó aranyifjú élete azonban megváltozik egy baleset következtében. Élet és halál között lebegve rádöbben, hogy műsorai egy növényi szintre lebutított közönséget hozott létre. Ezenfelül megismerkedik egy lánnyal (Pegah), akinek a nagyapját pont egy ilyen hazug riport kergette az öngyilkosságba. Rainer megtér, és társadalmilag hasznos, értékes műsorokat kezd gyártani, de az első adás után nincs meg a kellő nézettség, ezért leveszik a programról. Rainer a lánnyal és egy kis csapattal akcióba lendül, hogy megváltoztassák a nézettségi adatokat, ezáltal ellehetetlenítve a szennyműsorokat, és népszerűvé teszik a művészfilmeket, az igazi dokumentumfilmeket, ismeretterjesztő sorozatokat.


A film alapötlete nagyon jó, és a laikus nézők számára teljesen valósnak tűnhet: a nézettségi adatok úgy születnek, hogy pár ezer háztartás tv-nézési szokásaiból vonnak le a milliós lakosságra következtetéseket. Főhősünk arra gyanakszik, a csatornák, hirdetők manipulálják az adatokat, de egy rövid kísérlettel ennek az ellenkezője bizonyosodik be. Hogy ez valóban így van e, számomra kérdéses, de higgyük el.
Ez után a csapat alaptézise az lesz, hogy ha a nézők nem szemetet kapnának, hanem értelmes műsorokat, akkor az lenne a népszerű. Ezért ha a nézettségi adatokban az értékes műsorok vezetnek, a csatornák olyanokat fognak vetíteni. Ez a következtetés logikailag ugyan helytálló, de a film itt ellentmond önmagának. Az elején még arról volt szó, hogy a lebutított embereket már olyan sok színvonaltalan műsort néznek, hogy már csak ezt akarják. Akkor ez megváltozna, ha jó filmeket, műsorokat látnának? Kérdéses. A film utópikus része inkább ez, ahol a német lakosság Fassbinder-filmekért, dokumentumfilmek tömegéért rajong, vagy kidobja a tévéjét, és együtt olvas a többi emberrel a parkokban. Ez az idilli kép szintén nem logikus, legalábbis nem következik az előbbiekből.



Lehet, hogy kötekedésnek tűnik ez, hiszen ez mégiscsak egy játékfilm, és a média hatásáról, a nézettségről és hasonló dolgokról egész könyvek születnek, és talán senki sem lát bele az egész rendszer mechanizmusába. A film erről egy leegyszerűsített és egyoldalú képet ad, és bár a túlzó optimizmus zavaró lehet, mégis egy élvezhető, sok érdekes kérdést feszegető film ez az Edukators rendezőjétől, még ha annak a filmek nem is éri el a színvonalát.


verdeleth

2010. február 19., péntek

Daybreakers


Amikor a film elején az alkotók neveit láthatjuk, kétszer is felbukkan a The Spierig Brothers felirat, büszkén hirdetve, hogy ez a kedves ikerpár írta és rendezte a filmet. Nos, ők biztosan büszkék emiatt magukra, én viszont a helyükben nem lennék az.

Valószínűleg az történt, hogy ők is felpattantak a közel évszázados múlttal rendelkező és mostanában újra nagyon népszerű vámpíros filmek hullámának a hátára és gondolták, hogy csinálnak valamit, amivel sikerül ebben a műfajban újat mondaniuk, de az is lehet, hogy csak egy kis pénzt akartak keresni, mert a filmjük úgy lett csapnivaló, ahogy van. Pedig nem kellett volna szükségszerűen annak lennie, legalábbis a körülmények részben adottak voltak egy jó filmhez. Ott van például kezdésnek a szereplőgárda. Willem Dafoe, Ethan Hawke és Sam Neill is ugyan túl vannak már a csúcson, de abban azért megegyezhetünk, hogy nem rossz színészek, a többiek meg úgysem számítanak, hiszen csak díszek, vagy ha úgy jobban tetszik, statiszták. A másik, hogy az alapötlet sem lenne olyan rossz, főleg ha kicsit többet is megtudnánk róla.

Egyébként valami olyasmiről van szó, hogy az emberiség nagy része vámpírrá vált, az, hogy ez hogyan sikerült, - hogy előkerült néhány vámpír, akik aztán összeharapdáltak mindenkit vagy ez valamiféle szernek a hatása -, az nem derül ki pontosan, csak homályos utalgatások hangzanak el erről. A lényeg, hogy a lakosság 5%-a maradt ember, akiket a vámpírok hajtanak, mert kell a vérük. A probléma ott van, hogy miközben ők a vérüket adják a vámpír társadalom szomjának oltásáért, addig szépen el is patkolnak krónikus vérszegénységben. Viszont, ha elfogy az ember, akkor a vámpíroknak is annyi lesz. Ezért főhősünk próbál kifejleszteni valamiféle vérhelyettesítőt, de közben kapcsolatba kerül egy ellenálló ember csoporttal, akik megtalálták a vámpírság ellenszerét…


Ezt nagyjából 5 perc alatt sikeresen felvázolja a film, és itt el is fogy belőle a szufla. Gyakorlatilag nem történik semmi komoly, csak néhány akciójelenet jön és a nagy kuszaság. Tényleg van itt minden, ami kell. Izgalomnak például a vérhiánytól szörnnyé korcsosuló vámpírok irtása. A főgonosz vámpírról meg kiderül, hogy a lánya még ember, de őt is elkapják és átváltoztatják, viszont ő nem kér belőle és inkább meghal. (Családi dráma) A tudós főhősünk meg nem akart vámpír lenni – a testvére tette azzá -, így örömmel segít az embereknek, hogy ő is újra az lehessen, sőt még a szerelmet is megtalálja. (Még egy családi dráma) Az újbóli emberré válás folyamata pedig annyira egyszerű, hogy csak röhögni lehet rajta. Aztán mikor rájönnek, hogyan kell, nos, hát akkor nem történik semmi. Háromfős elit osztagunk megmérkőzik gyorsan a gonoszokkal, azok elnyerik méltó büntetésüket, akinek kell, az meghal, aki meg nem halhat meg, az nem is tud. A jók életben maradnak és ellovagolnak a naplementébe. A néző meg csak kapkodja a fejét, hogy mi van, most tényleg vége.


A lényeg tényleg az, hogy az az érzése mindenkinek, itt nem történt semmi, hogy ennek a filmnek nem volt sztorija. Viszont amit látunk, az béna meg klisés, a legszebb pedig, hogy ezek a nagyszerű színészek profin csinálnak hülyét magukból. Willem Dafoe például olyan képpel bámul a kamerába a film utolsó képkockáin, mintha ez egy paródia lett volna. A rendkívül „magas színvonalú” rendezésre pedig itt egy példa. "Váratlanul" kiderül, hogy az újból emberré vált vámpírok vére szintén átváltoztató hatással van a még vámpírokra, ezen felbuzdulva a doki be is vonul diadalittasan a főnökhöz, hogy az megharapja őt, a néző meg persze izgulhat, hogy miért csinál ilyet. Jaaa, mert átváltoztatja!!! Micsoda meglepetés, micsoda fordulat, kár, hogy már 5 perccel korábban, az első jelből rájön mindenki, csak a Spierig testvérek nem.

Szóval nem ez az a film, ami új színt hoz a vámpírfilmek palettájára, sőt inkább valahová az Alkonyat széria szellemi színvonalára helyezném el, ami persze nem dicséret. Azoknak ajánlom, akik este a munkából fáradtan hazaérve már nem vágynak komoly szellemi munkára, inkább szeretnének olyan filmet nézni, amin nem kell gondolkodni, viszont van benne némi akció, vér, meg nevetni is lehet rajta. Ha meg nagyon fáradt vagy és végül elalszol, az sem baj.



Bajcsináló

2010. február 15., hétfő

Vadászpilóták - Les chevaliers du ciel, 2005


Nézzünk szembe a rideg valósággal: a Top Gun óta még mindig nem készült épkézláb repülős film. Valószínűleg a szűk befogadói réteggel magyaráznák a nagy kiadók a szörnyűséges eredményeiket, de ez a repülés szerelmeseit biztos nem nyugtatja meg.
A nagy nélkülözés közepette előálltak a franciák a Vadászpilóták című filmmel, és nem kevesebbet állítva, úgy harangozták be, hogy ez a következő felnövekvő generáció Top Gun-ja. Alapjában véve a marketingesek ezzel a húzással rendkívül jó munkát végeztek, hiszen egy egész réteg gyenge pontjára tapintottak rá. Csak egyetlen hangyányi probléma van, hogy ez a film botrányosan gyenge.
Amit lehet elrontottak, de úgy, hogy még egy hagyományos akciófilmként sem működik az alkotás. A forgatókönyv elképesztően bugyuta, még a tipikus elemeket sem tudják érdemben felhasználni, így pedig feszültség helyett a nézői vérmérséklettől függően visszafogott fintort vagy gúnyos kacajt vált ki a szerencsétlen moziba tévedtekben.
A szexista kirohanások, a repülőgépen végrehajtott sztriptízjelenet is egészen röhejesek, az egyetlen szóval tökéletesen leírható karakterek pedig kétdimenziós papírmasékként hatnak a vásznon. „A zongoratanárnő” című filmben nagyot alakító Benoit Magimel-en látszik, hogy Tom Cruise által megformált tökös Maverick szerepét próbálja hozni, de az egész filmen keresztül csak szánalmas, izzadtságszagú erőlködésnek nevezhetjük teljesítményét.

Még persze lehetne tovább is folytatni a hibákat, de nincs értelme (habár jó tananyag lehet fiatal rendezőpalántáknak: hogy NE csináljunk filmet!). Egyszerűen semmi sem működik ebben a filmben. A repülős jeleneteket leszámítva, amik szépek. Ennyi. Így a repülés szerelmeseit leszámítva senkinek sem tudom ajánlani a filmet.

HaBzsol

An Education (Egy lányról)



Nos, most kivételesen a film illetve a cikk címének a magyarázkodásával kezdeném, mert eddig a magyar címet írtam előre aztán az eredetit zárójelbe, de jelen esetben annyira rossz lett a magyar cím, hogy azt inkább nem is reklámoznám. És itt kapcsolódik be a filmmel kapcsolatos egyik legfontosabb tény, az, hogy a forgatókönyvét Nick Hornby írta, aki szerintem benne van napjaink top 10 legjobb kortárs írója között. (Pop, csajok, satöbbi; Hosszú út lefelé; Egy fiúról) Gondolom ez utóbbi cím azoknak is szemet szúrt, akik nem olvastak még semmit Nick Hornbytól, mert, hogy ebből a könyvéből is készült film a „csodálatos” Hugh Grant főszereplésével. Természetesen a film, - ahogy az a Pop, csajok, satöbbi esetében is történt – csapnivaló lett, de a könyvek zseniálisak. No meg megihlették a magyar címadó emberkéket is, és így kapta magyar keresztségben az Egy lányról című, „fantasztikusan ötletes és a filmet teljesen lefedő címet.”
Nick Hornbyról nem mellesleg elég annyit tudni, hogy talán manapság ő a legszakavatottabb ismerője az angol középosztály életének, és ebből az alapanyagból olyan élettel és nagy adag humorral egybegyúrt, élvezetes és életszagú történeteket képes faragni, amik még akár filmen is megállják a helyüket. Bár tény, hogy elsősorban hangulatuk van. Ez történt most is, annyi különbséggel, hogy nem egy könyvéből készült adaptáció, hanem ő maga írt forgatókönyvet. Nekem pedig ennyi bőven elég ahhoz, hogy beüljek rá. (Bár Magyarországon még nem játszák.) Az eredmény pedig önmagáért beszél.


Az olasz nyelv kezdőknek dán rendezőnőjét nem akarom megsérteni, de azt hiszem, hogy itt most nem rajta van a hangsúly. A történet és a színészek nem mindennapi alakítása elviszi a filmet, de azért ne bagatellizáljuk el Lone Scherfing (Wilbur öngyilkos akar lenni) szerepét, hiszen maradéktalanul felnőtt ahhoz a feladathoz, amit az első osztályú alapanyag biztosított és sikerült jól megcsinálnia egy olyan filmet, amit csak elrontani lehetett volna, valószínűleg nem is olyan nehezen.
Jenny (Carey Mulligan), egy meglehetősen konzervatív, angol, felső-középosztálybéli család sarja, tanulással teli mindennapjait nyüvi egy elit leánygimnázium padsorai között. Oxfordba készül, hogy beteljesítse szülei és tanárai vágyát, miszerint egy erős, diplomás nővé váljon, hogy aztán ő is a következő generációk tanáraként szuperáljon hátralévő hosszú és unalmas életében. Persze mindeközben szeretné megtalálni a szerelmet is, de ez nem is olyan könnyű feladat egy olyan apa (Alfred Molina) mellett, aki csak a külsőségekre hajt és lánya boldogságában is a társadalmi felemelkedéshez vezető utat látja. De aztán egy esős napon a Jennyhez talán kissé idős David (Peter Sarsgaard) személyében váratlanul összefut élete párjával, aki még az apjának is megfelel. Egy darabig minden jól is alakul, Jenny mindent megkap, amire vágyott és az osztályelsőből váratlanul iskolakerülő lesz, aki végül oxford-i terveit is feladja szerelmének hamis biztonságában. Idővel azonban kiderül David néhány titka, amik alapjaiban rengetik meg Jenny eddigi életét…


Nem kell megijedni, nem valami ócska thrillerről van szó, hanem egy érett, minden részletében kidolgozott és igazi angol zamattal rendelkező társadalmi drámáról, amit még némi szerelmi szállal és Nick Hornby féle humorral is megfűszereztek. Szóval csupa jó dolog tárul itt elénk, ami az év (2009) egyik legjobb filmjét eredményezi. A színészekről nem is érdemes sokat fecsegni, mert egyszerűen mindenki tökéletes. Peter Sarsgaardról (Garden State, A hazugsággyáros) vagy Alfred Molinaról (Csokoládé, Frida) eddig is tudtuk, hogy mindig jók, így hát a meglepetést Carey Mulligan okozza, aki hatalmas tehetség, fantasztikus alakítást nyújt, és szerintem ő lesz Anglia új üdvöskéje.

Szóval itt egy nagyon jó filmmel van dolgunk, így nincs más hátra, mint előre. Gyerünk megnézni!



Bajcsináló

2010. február 14., vasárnap

Dorian Gray (2009)




















Gondolom már mindenki hallott a Dorian Gray arcképe című regényről. A szerző Oscar Wilde, aki sokszínű íróként nemcsak gyönyörű és szívszorító meséket (A boldog herceg), és rémregény-paródiákat (A cantervillei kísértet) írt, de filozofikus, ugyanakkor sötét és - a mai embernek már kevésbé - borzongató cselekményű regényt. Aki nem ismerné a történetet: Egy fiatal férfi, Dorian Gray szépsége megihleti Basilt, a festőt, és képet készít róla. Dorian szinte beleszeret a képbe és saját szépségébe, és azt kívánja: bárcsak a kép öregedne és csúnyulna, és ő örökre gyönyörű fiatal férfi maradjon. Teljesül is kívánsága, és (egy idősebb barát, Lord Henry Wotton biztatására) beleveti magát a dekadens ifjak életébe, de titkának nagy ára van: elveszti szerelmét, gyilkosságba keveredik. A festmény (azaz tulajdon lelkének képe) pedig egyre szörnyűbb változásokon megy keresztül, és Dorianben lassan felébred a lelkiismeret, de ő is érzi, hogy már túl késő.


Egy híres, klasszikus (1890-ben íródott) regény megfilmesítésénél persze mindig előjön a kettő összehasonlítása. Aki utálja, ha változtatnak a cselekményen, az nem fog ujjongani a 2009-es Dorian Grayen sem: rengeteg rész kimaradt, de ez próbálták pótolni izgalmasnak tűnő mellékszálakkal, igaz kevés sikerrel. Szereplők tűntek el a regényhez képest, és tűntek fel újak, ami azért egy idő után valóban megpróbálja Wilde könyvének tisztelőit.
De mondhatnánk, ha a regény lényege, mély, többrétű mondanivalója, fontos kérdésfeltevései megmaradtak, akkor nem számít a cselekmény. Csakhogy itt kezdődik a film legnagyobb baja: egyszerűen nem érezni Wilde igazán szépirodalmi, kifinomult ugyanakkor néha groteszk humorú stílusát, a regény filozófiai jellegű kérdéseit és válaszait az emberről, az életről, a fiatalságról és az elmúlásról, a boldogság áráról. Ezeket joggal lehet számon kérni egy ilyen regény adaptációján. Ebben az értelemben sajnos ez nem több egy izgalmas popcorn mozinál.


Tovább tetézve az elégedetlenkedést, aki a trailer alapján egy izgalmas, 19. században játszódó pörgős rémtörténetet várt, sajnos annak is csalatkoznia kell. Bár sok mindent történik a film szűk két órájában, jó pár üresjáratot talál benne, főleg a különböző szex és orgiajelenetek, álarcosbálok, amik pár szép női mellen kívül nem sokat tesznek hozzá a filmhez. Sőt, inkább elvesz, ugyanis sok mellékszál, karakter nincs kellően kibontva, pedig az ő történetük belefért volna.
Bár a film képi világa többnyire szép munka, de a külső tereken nagyon jól látszik, hogy egy stúdióban épített máskor pedig számítógéppel odavarázsolt házak között járunk. ami nem lenne baj, ha jobban lenne megcsinálva, de ezek a részek amatőrizmusra vallanak. A festmény változásai pedig sajnos a nevetséges szintet súrolják: mintha egy B kategóriás J-horror falból előtűnő szelleme lenne, és bizony inkább szánalmas mint ijesztő.


Érzésem szerint a film egy sokkal jobb rendezőt érdemelt vola meg. Oliver Parkertől a közepesnél jobb Othellót és a szóra sem érdemes St. Trinian's - Nem apácazárda című "remekművet" láttam, de filmográfiájából úgy tűnik, a horrorban és a vígjátékban mozog inkább jobban. Sajnos itt sem tudta eldönteni milyen műfajt válasszon: drámának gyenge lett (főleg az eredeti fényében), thrillernek és horrornak szintén. Nem élvezhetetlen mozi, de senki ne várjon nagy dolgokat tőle. Kár érte, mert egy ilyen alapanyagból és a jó színészekből (Colin Firth mint a rosszra bujtó Lord Henry Wotton és Doriant alakító Bern Barnes játéka kiváló) sokkal többet ki lehetett volna hozni.

imdb link
verdeleth

2010. február 12., péntek

City of Life and Death (Nanjing! Nanjing! - 2009)


Kínai háborús történelmi film? Talán megegyezhetünk abban, hogy nem sok jóval kecsegtet az ilyen címke. A hírekből jól tudjuk, hogy a még mindig kommunista államban a cenzúra hatalmas gépezetként működik, és mindenre kiterjed.
A filmek sem kivételek ez alól, sőt: pont ez a műfaj van a legszigorúbban szabályozva, mivel jó exportcikknek számít. Így aztán nem véletlen, hogy híres neves rendezők életpályája szakadt félbe a cenzúra miatt, illetve hogy napjaink jelentős rendezői (például Yimou Zhang) csak jelentős kompromisszumok árán tud dolgozni.

Ezenkívül Kína ontja magából a sztálini időket idéző propagandafilmeket. Persze ezek formája némileg átalakult, és cselekményes, izgalmas, profin megcsinált történelmi filmekbe bújtatják a "dicső" mondanivalót. Legjobb példája ennek The Founding of a Republic című 2009-es film, mely a Kínai Népköztársaság 60 éves fennállására készült, ennek megfelelően Mao Ce-tung hatalomra jutásáról szól, sok akciójelenettel, összeesküvéssel, és persze jó sok pátosszal, ami a "nagy kormányos" Maot körbeveszi. Talán mondanom sem kell, hogy a film nagy része a történelemmel köszönő viszonyban sincs, maximum a kínai történelemkönyvekkel.


Ezek után, mikor hallottam a City of Life and Death-ről, nem sok jóra számítottam: A film a hírhedt nanjingi mészárlásról szól, melyet a japán hadsereg követett el a korábbi kínai főváros lakossága ellen. Bár a tény tagadhatatlan, máig vitatkoznak az áldozatok számáról és a pusztítás jellegéről. Japán szerint sokkal kevesebben haltak meg, mint a kínai beszámolók szerint, és a civil lakosságot megkímélték, csak a katonákkal végeztek. Nem tisztem eldönteni a vitát, az igazság valahol a kettő között lesz, hiszen a japánok híresek háborús bűneikről (ezzel foglalkozik a Men Behind the Sun című gore-horror film), de azért a kínaiak is tudnak nagyot mondani, főleg ha a történelemről van szó. Ezek után egy teljesen egyoldalú, realisztikus mészárlást bemutató, ártatlan gyerekek arcának könnyfacsaró látványára számítottam, akik mind a sátáni japán katonák martalékává válnak. Szerencsére azonban nem erről van szó.


A film egy átlagos háborús filmként kezdődik, ahol a már megszokott emberközeli, imbolygó kamerán keresztül mind a kínai, mind a japán katonák között lavírozhatunk. Már ezzel meglepett a film, hiszen nemcsak a hősiesen, utolsó emberig küzdő helyiek szemszögéből láthatjuk az eseményeket, de a démonizált ellenség soraiba is bepillantást nyerhetünk. Mikor véget érnek a harcok, a film onnantól kezdi kibontani igazán a véres események ábrázolását. Láthatjuk, ahogyan a bujkáló katonákat egybegyűjtik, a helyi nőket a kövér, de nagyon kedves Tang úr (japánoknak dolgozó kínai), és a Harmadik Birodalmat képviselő (ugye a japánok a szövetségeseik) német férfi, Rabe helyezi biztonságba egy zónába, ahol a japán katonák nem bánthatnának senkit.


A város elfoglalása után nem sokkal azonban elszabadul a pokol: kivégzik az összes foglyul ejtett katonát. A legbrutálisabb módszerektől (élve eltemetés) sem ódzkodó japánok nem kímélnek senkit. Nem is vártam mást, ugyanakkor már itt megjelenik a parancsot végrehajtó, de lelkileg sérült, és az áldozatokkal együtt érző japán katona képe. És meg is marad a film végéig: Kadokawa kénytelen végignézni a borzalmakat, de többnyire nem vesz részt bennük.
A film központi témája a nők. A biztonsági zónában élő nőket a katonák kezdetben elhurcolják és megerőszakolják, később pedig egyezséget kötnek: ha önként jelentkezik pár nő, a többiek jobb ellátást kapnak. Kadokawa azonban képtelen megtenni, és inkább egy japán prostituálttal fekszik le.
Bár a nemi erőszak ábrázolása igen brutálisra sikerült, és a passzívan szenvedő és sokszor életükkel fizető nők képe hihetetlenül megrázó, mégis ott lebeg végig egy másik nézőpont: ezek a katonák éretlen fiatalok, érő férfiak, akiket természetes ösztöneik vezetnek, és akik nem érzik tettük súlyát. Csak passzív szereplői egy kegyetlen háborúnak, amit a fejük fölül irányítanak. És ez az ábrázolás már jóval árnyaltabb, mint ahogyan egy kínai háborús filmtől remélhetnénk, és ez is válik a film értékévé.


Természetesen erős a kínai oldal szenvedésének ábrázolása, az önmagát feláldozó egyszerű ember mártíromsága (a már említett Tang úr), a külföldi közvetítők tehetetlensége, és a japán tisztek, vezetők kegyetlen viselkedése, de mégsem azt érzem, hogy itt a jó és a rossz áll szemben egymással. Itt csak áldozatok vannak: a háború és a politika által embertelenné vált fiatalok, és az ő áldozatukká vált ártatlan civilek. És bár ez a megközelítés nem mondható újszerűnek, a film nemzetisége, témája miatt mégiscsak meglepő. De pont ezzel válik jó filmmé, és a szerintem felesleges fekete-fehér jelleg és a néhol túl pátoszosra sikerült jelenetek sem tudják ezt túlságosan meggyengíteni.


A City of Life and Death korunk kétarcú kínai filmgyártásának egy reményt keltő darabja, ami brutális realisztikusságával, árnyalt nézőpontjával és a propaganda jelleg minimálisra redukálásával méltán nyerte el a külföldi sajtó tetszését.

verdeleth