A harmadik ember mára a krimi/noir klasszikusok között foglalal helyet, és külön érdekessége, hogy mégsem amerikai, hanem angol alkotás. A több díjjal is kitüntetett (Cannes, Oscar) film azonban a nagy nevek (író: Graham Green, rendező: Carol Reed,) és díjak ellenére sem váltotta be számomra a hozzá fűzött reményeket.
A történet a második világháború utáni Bécsben játszódik, amit a szövetséges hatalmak négy közigazgatási zónává alakítottak. A romos városba érkezik Holly Martins, az amerikai ponyvaregény író, mert régi barátja, Harry Lime munkát ígért neki. Megérkezése után azonban kiderül, hogy Lime egy balesetben meghalt. Martins gyilkosságra gyanakszik, és nyomozásba kezd. Sorra tűnnek fel a gyanúsabbnál gyanúsabb barátok, egy színésznő (Lime szeretője), eközben a helyi rendőrfőnök egyre érdekesebb dolgokat mesél Limeról, aki nem is volt olyan ártatlan ember, mint ahogy azt Martins hiszi.
A tipikus filmnoir történet szinte minden kelléke megtalálható a filmben: rosszarcú emberek, akikről szinte semmit nem tudunk, furcsa és titokzatos gyilkosságok, bűnszövetkezetek, üldözés és persze az elmaradhatatlan szerelmi szál. Csakhogy amíg ezek pl. egy Máltai sólyomnál működnek, addig itt szinte semmi. Hiába bukkannak föl a sötét alakok, és hiába tudunk meg egyre többet a "baleset" körülményeiről, mégsincs semmi izgalom a sztoriban. Csak annyi derül ki, hogy nemcsak két barát segített az áldozaton az eset után, hanem volt egy harmadik ember is. És ő lesz a titokzatos valaki, akit meg kel találni. Sajnos már a film megnézése előtt megtudjuk a végső csattanót: Lime személyét Orson Welles alakítja, és ő látható a borítón is, így aztán várható, hogy fel fog bukkanni a filmben. Innentől kezdve a néző tudhatja, hogy mégsem halott. Ezt az óriási baklövést azért egy bűnügyi film nem engedhetné meg magának.
Persze egy ilyen önleleplezés sem lenne végzetes, ha a cselekmény izgalmas lenne, de nem az: végig kiszámítható, és bár tényleg régi film, egy noir esetén még többszöri megnézés után is megkavarodunk. Tetézik a cselekmény céltalan folyását a lapos, semmitmondó párbeszédek, főleg Martins és Anna Schmidt között, ahol a kettejük között bujkáló érzelmek, közeledési szándékok inkább csak nevetséges szerencsétlenkedésnek tűnik.
Persze vannak pozitívumai is a filmnek, de főleg a vizuális oldalát tekintve. A film szinte végig Welles filmjeinek stílusában pereg: ferde beállítások, a baljós terek világításai, a hatalmas árnyékok hihetetlen vészjósló, sötét hangulatot adnak a romos, labirintusszerű város képének, és a film végi csatornás jelenet pedig az egyik legemlékezetesebb üldözés a filmtörténetben. Sajnos ezen kívül nem is sok marad meg a filmből, pedig egy ilyen gárdával illet volna egy Sanghaji asszony-Casablanca szintű remekművet elkészíteni, de csak egy vizuálisan erős noir-melodráma utánérzés sikerült.
verdeleth
