2010. április 18., vasárnap

Az alagút (Der Tunnel - 2001)



Bár egyre több német film szól a náci korszakkal való szembenézésről, a világháború utáni keletnémet, Kelet-berlini kommunista éra már kevésbé feldolgozott. A mások élete a téma egyik csúcspontja, de hasonló színvonalú filmért érdemes visszamenni pár évet.

Az alagút a berlini fal építésekor (1961) játszódik. A várost kettéválasztó monstrum célja az egyre több nyugatra szökő lakos feltartóztatása. A fegyveres őrök által védett határon csak a életük kockáztatásával lehetett átjutni, és sok száz ember itt lelte halálát.
Harry Melchior keletnémet úszóbajnok hamis papírokkal átjut a határon, de át akarja hozni húgát is. A korábban átszökött barátai is több családtagért, feleségért, barátért és barátnőért aggódnak, és elhatározzák: egy alagutat ásnak a fal alatt, és azon keresztül szöktetik át szeretteiket.
Az elsőre komolytalannak és lehetetlennek tűnő történet valós eseményeken alapul, és bár valamennyire biztosan ki lett színezve, mégiscsak elképesztő, hogy 10-20 férfi és nő hónapokon keresztül a föld alatt élnek, ásnak, mind egy közös cél érdekében.
A kicsit sem veszélytelen vállalkozás többször is meghiúsulni látszik, és egyre több kockázatot vállalnak mind a nyugaton ásók, mind a keleten ragadt családtagok, akik jól megszervezett titkos üzenetváltások útján kommunikálnak a grandiózus tervről. Eközben a keletnémet rendőrség jól bevált eszközeivel (fenyegetés, megfélemlítés, beszervezés) próbálja a megneszelt tervet felgöngyölíteni.

Amikor tehát nem az alagutat ásók elkeseredett harcát látjuk, megismerkedhetünk a város keleti felével és a Német "Demokratikus" Köztársaság mindennapjaival. Az állandóan rettegésben élő családtagokat folyamatosan zaklatja a rendőrség elszökött szeretteik ügyében. És nem számít, hogy milyen eszközzel, de szóra bírják őket. Nem szent egy anya-gyerek, egy férj-feleség kapcsolat, mert ebben az országban az a jó állampolgár és elvtárs, aki a politikának és az ideológiának hűséges, nem pedig egy másik emberhez.

Ebből a megközelítésből is egyértelmű, ami talán nem mindig olyan nyilvánvaló: ezek az emberek nem a tejjel-mézzel folyó, kóla és rágószagú rózsaszín nyugatra vágynak, mint azt a kommunista propaganda hangoztatta. Jólétre vágynak, de a szó másik értelmében: egy olyan életre, ahol az ember és családja élete nem embertelen pártitkároktól, titkosrendőröktől, ügynököktől függ. Egy olyan országban akarnak élni, ahol nem annyit lép a ranglétrán, ahány barátját vagy szerettét árulta el. Tudják, hogy odaát sem a Paradicsom van, és tudják, hogy addigi házukat, munkájukat is elvesztik, ha átszöknek. De a történelem már sokszor bebizonyította, hogy van, akinek sokkal fontosabb a szabadság és a valóban emberhez méltó élet, mint bármi más.

Az alagút nem lenne ilyen értékes film, ha ezt nem ábrázolná ilyen erősen. És bár igaz, hogy nagy hangsúlyt fektet az izgalmakra, a csavarokra, de ezek nagy része is erősen kapcsolódik a történelmi helyzethez, másrészt sokkal hangsúlyosabb a fal és nem az, ami alatta történik. Mert ez a fal nem olyan, mint bármelyik más. Nemcsak egy szimbólum. Nemcsak egy határ. Ez egy emberi kéz által kreált szörnyeteg, aki családokat, szakít szét, szerelmeket és életeket tesz tönkre. Nem véletlenül időzítették a filmet a fal építésének 40. évfordulójára, és Az alagút méltó emléke ennek a szörnyű korszaknak és csúfos végzetének is.

verdeleth

2010. április 12., hétfő

Az utolsó part (On the Beach - 1959)



Közhely, de igaz, hogy reneszánszukat élik a poszt-apokaliptikus filmek, illetve a különböző katasztrófa-világvége filmek. Hasonló filmeket a régmúltban is találni, amikor a hidegháborús légkör és az atomháborútól való félelem valódi veszélynek tűnt. És bár utóbbi szerencsére nem következett be, tény hogy a kor hangulata rányomta a bélyegét az 1950-es, 60-as évek filmjeire.

Az utolsó part
története a már bekövetkezett atomháború után játszódik, és bár minden földrészről eltűntek az emberek, Ausztráliába még nem ért el a sugárzás. Persze ez is idő kérdése, de a emberiség fennmaradó pár hónapját próbálják még kiélvezni. Egy amerikai tengeralattjáró és fedélzete az egyetlen a nagy kontinensről, akik túlélték. Életük utolsó hónapjait arra szánják, hogy visszahajóznak San Franciscóba, ahonnan egy távíró értelmetlen jelzéseit veszik. Talán túlélte valaki a világégést?


A kétségkívül érdekes alapötlet a film során felvet néhány tudományos kétkedést, de ez talán nem is olyan fontos. Az ilyen filmek esetében a hangulat, az izgalom sokkal többet ér. A nézőnek sajnos egy ideig várni kell, mire történik valami. A film első fele (cirka egy óra) az érzelmekről szól: Lionel Towers (Gregory Peck), a tengeralattjáró kapitánya és egy helyi, kissé rosszhírű, alkoholt sem megvető nő (Moira - Ava Gardner) között kibontakozó szerelem és egy ausztrál tengerésztiszt, Peter Holmes (Anthony Perkins) felesége és kislánya miatti aggódás tölti ki a nem kevés időt. Utóbbival nincs is gond, sőt a film apokaliptikus hangulatát ez erősíti a legjobban: Holmes is elhajózik Amerikába, és megpróbálja feleségét rávenni, ha a sugárzás ideérne, ők vegyenek be egy méreg tartalmú altatót, hogy nyugodt és fájdalommentes halállal kerüljék ki a a sugárzás szörnyű következményeit. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen lelki erő kell ahhoz, hogy valaki saját szeretteinek adjon be mérget, ezzel a kisebb rosszat választva.
Sajnos az a halálváró és elkeseredett légkör, amit Peter Holmes és családjának karaktere épít fel, a többi ausztrál ember viselkedése le is rombolja: mindenki éli egyszerű hétköznapjait, iszogatnak, beszélgetnek, dolgozni járnak, a tengerparton fekszenek vagy vitorláznak. Egyfelől számomra elképzelhetetlen, hogy az emberek ennyire nyugodtan és egyszerűn viselkedjenek egy hasonló helyzetben, mikor már tudják, hogy pár hónap, és mindennek, mindenkinek vége. És ha még el is fogadjuk, túl erős a kontraszt Holmes és a többiek viselkedése között, és ez nem szolgálja a filmet.

Visszatérve Towers kapitány és Moira szerelmére, erről már nem tudnék indulatok nélkül beszélni: természetesen minden témájú és műfajú amerikai filmbe kell egy kis románc (főleg az 50-es években), de ami itt folyik, az a nézők totális arculcsapása: a játékidő fele értelmetlen, zavarodott párbeszédek, bárgyú bókolások és giccses zenével aláfestett csókjelenetek színtere. És ez nemcsak azért zavaró, mert nem romantikus filmet nézünk, de egy világvége(utáni) filmben ez annyira odaillő, mint a Titanicba Freddy Krueger.

Na de ne panaszkodjunk, sok-sok átunott perc után végre elindul az a tengeralattjáró a felperzselt Amerikába, és végre történik is valami. Vagy legalábbis ezt várjuk. Tény, hogy a san franciscó-i kihalt, üres utcák látványa nem mindennapi és kellően vészjósló hangulatú, én azért ennél sokkal többre számítottam. Sehol egy halott az utcán, sehol egy megsérült épület. Természetesen ennek oka is el van magyarázva, kérdés ki hiszi el. Na most már tényleg induljunk el a titokzatos üzenetek küldője felé, aki talán az egyetlen túlélője egy atomháborúnak. És akkor jön a film legnagyobb, legváratlanabb és legütősebb csattanója: egy felborult kólásüveg és egy reluxa szélben való mozgása "küldi" a távíró értelmetlen jeleit. HAHAHA. Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, mindenesetre én nem tudok úgy szívből nevetgélni, mint a meglepett szereplők. Hogy kis túlzással éljek, az agyvérzés kerülget. Tényleg erre vártam másfél órát? Hogy egy romantikus giccsparádé után ez legyen egy atomháborús-világvégés-apokalipszisfilm legnagyobb és legizgalmasabb fordulata?

A legnagyobb hibát azonban akkor követtem el, mikor itt nem nyomtam meg a STOP gombot. Gondoltam, az a kritikus utolsó fél óra majd kárpótolhat mindenért, ahogy szemtanúja leszek az emberiség utolsó óráinak, elkeseredett könnyeinek. De még mielőtt ezt megkapnánk, végignézhetünk egy autóversenyt, melyet egy helyi tudós, a kissé alkoholista Julian (Fred Astaire alakítja) nyer meg. Nem is részletezném a verseny nevetségesen szürreális menetét, mindenesetre újabb időhúzás egy teljesen felesleges és kihagyható karakterrel a középpontban.

A film utolsó percei végre tényleg az adják, amire vártunk, de a csendes pusztulás képei, és egy transzparensről ordító tipikus szájbarágós tanulság (Van még idő testvéreim!) sem tudják feledtetni mindazt, amit az elmúlt két óra nyújtott. Mert bizony nyújtott valamit: tömény giccset, szánalmas történetet, idegesítő bájolgást és nevetséges csattanókat. Hiába a nagy színészek, hiába Stanly Kramer, aki a 60-as évek egyik legnagyobb rendezője. Érthetetlen, hogyan válhatott ebből a szégyenből klasszikus film. Mindenesetre aki valóban az atomháború hangulatát szeretné filmen látni, az NE Az utolsó partot válassza. És aki nem szereti büntetni magát, az is kerülje el messziről.

verdeleth

2010. április 7., szerda

Air Doll (Kûki ningyô - 2009)


Hirokazu Koreeda japán rendező hétköznapi emberek drámáival várt ismertté (Maborosi-Lidércfény, Distance, vagy a nálunk TV-ben is játszott Anyátlanok). Mostanában mintha távolodna eddigi stílusától: legutóbbi filmje egy rendhagyó szamurájfilm volt, most pedig egy elsőre furcsának tűnő történettel állt elő.
Az Air Doll főszereplője egy guminő, ami (aki) egy magányos férfi estéit teszi szebbé. Egy nap a baba életre kel, és elkezdi megismerni az emberek világát, Tokióban bolyongva felfedezi a várost és az embereket, de estére visszatér, és újra élettelen guminőt játszik, egyre nagyobb boldogtalansággal.


Bár az alapötlet ismerős lehet a Próbaba című amerikai filmből, a hasonló szituáción kívül nem köti semmi össze a két filmet, itt ugyanis az Air Doll nem egy romantikus vígjáték hanem egy igen mély emberi dráma. Bár paradoxonnak tűnhet egy guminő és az emberi jelző összekapcsolása, mégsem az.
Nozomi (a baba neve) gazdájának fétis-ruháiban (takarítónő, iskoláslány) a városban bolyongva megpróbál beilleszkedni, kapcsolatokat keresni. Mintha vonzaná magához a hozzá hasonlóan magányos embereket: egy költői vénával megáldott szegény öregúr, egy bolond idős nő és egy középkorú nő, aki képtelen elviselni az évek múlását. És bár Nozomi egyikükkel sem fog mély kapcsolatot kiépíteni, mégis kissé szebbé tudja varázsolni napjaikat. Mégsem érzi úgy, hogy addigi szerepéből ki kellene lépni, és estére visszatér "szeretőjéhez". Egy nap a városban bolyongva betér egy videotékába, és hamarosan munkát vállal, a fiatal eladófiúval pedig új kapcsolata kezdődik.


Nem tagadom, hogy elsőre elég abszurdnak tűnik a cselekmény, ugyanakkor érdemes továbbgondolni a látottakat, így hamar rájöhetünk, hogy inkább egy allegorikus filmmel van dolgunk. Mert bár hiába egy élettelen tárgy a főszereplő, mégis több érzelemmel rendelkezik, mint a város lakói, akik mind megtört, magányos, zárkózott és szomorú emberek. Nozomi pedig olyan, mint egy kisgyermek: fel akarja fedezni az emberek világát, mindent meg akar tudni, és még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is tud örülni, ellentétben a lelki sérült mellékszereplőkkel. Hiába tárgy csak, mégis sokkal több élet szorult bele, mint bárki másba környezetében.

Nozomi a boldogság és a remény szimbóluma, egy olyan ember képe, aki kihalni látszik az egyre modernebb és egyre kényelmesebb, de végletekig üres életünkben, akinek az okoz örömöt, ha egy vízcsepp fut végig testén, ha felismer egy virágot vagy egy csillagot.
Elgondolkodtató és nagyon megható emberi dráma ez a saját életünkről és a nagyvárosi magányról és boldogtalanságról, ami egyre több filmben megjelenik (elég ha az általam bemutatott Castaway on the Moon vagy a Tokyo Sonata c. filmekre gondolunk).
És bár a film vége elsőre a remény elvesztésének tűnik, Nozomi bukása nem hiábavaló, aki utolsó leheletével átad magából egy kis darabot mindenkinek.


Az eddigi gondolatokkal még sok mindent nem mondtam el a filmről, hiszen Nozomi és a fiú közti szürreális szerelmi-testi kapcsolat szinte ugyanolyan erősen van ábrázolva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a guminő (és azt szinte élőnek tekintő gazdája, aki ugyanolyan szánni való, magányos ember, mint az összes többi, talán még jobban is) és Nozomi kapcsolata a nőket tárgynak tekintő "kapcsolat" és szexualitás szimbólumává válik, ez szintén nagyon erősen van reprezentálva.


Talán túlzónak tűnnek a nagy szavak, de a Departures óta nem láttam ilyen megrázó, mélyen emberi filmet, és bár kevésbé direkt és könnyfakasztó, mint az ázsiai drámák egy része, mégis eléri a kívánt célját: akár egy percre is elgondolkozzunk saját életünkön és boldogságunkon. Külön érdem, hogy ezt egy abszurdnak tűnő történettel és karakterrel érte el Koreeda. Tetejébe még az elmúlt évek egyik legjobb alakítása is a filmmé: Nozomit a koreai Doona Bae (A gazdatest, A bosszú ura) alakítja, és olyan természetességgel játssza az életre kelt guminőt, mintha egész életében az lett volna.

verdeleth

2010. április 5., hétfő

Zebra kutatóbázis (1968)


Zebra kutatóbázis - Ice Station Zebra

amerikai, 1968

rendezte: John Sturges

IMDb

A hollywoodi film mint kulturális termék visszatükrözi a kor értékrendjét. Elég, ha csak egy világháború alatti amerikai produkcióra gondolunk, amelyben az oroszok kedves pajtások. Egy évtizeddel később pedig a filmekben őrült, az emberek szabadságára törő kommunisták. Ez így volt, így van és így is lesz, nem is érdemes erre több karaktert pazarolni.

Azonban akármennyire is sztereotipek és gyakran butyuták ezek a filmek, mégis betekintést engednek a rég letűnt korok világképébe. A hidegháború elmúlt, viszont sok-sok film megmaradt mementóként abból a korból azok számára, akik nem élhették át mindezt. Az 1968-as Zebra kutatóbázis pedig egy figyelemre méltó gyöngyszem közülük.

Alistair MacLean története a már megszokott repertoárral dolgozik. Alapszituáció természetesen az orosz amerikai ellentétre épül, ami az atomkorszak, az űrverseny által jelentett értelmetlen hajszában csúcsosodik ki. A Zebra kutatóbázis ebből a szempontból semmi különöset nem mutat fel. A film az űrhajózás, az űrkutatás, a hadsereg és a technológia dicshimnusza, a néző hosszasan szemlélheti az amerikaiak erőfitogtatását. Ebbe ékelődik bele az egyszerű narratíva. A Föld felszínére csapódott egy műhold valahol a sarkkör környékén, amely felbecsülhetetlen hadászati jelentőségű képeket tartalmaz a szovjet atomrakéták helyzetéről. A tét óriási, már csak az a kérdés, hogy ki ér oda hamarabb? Eközben előkerülnek a szokásos karakterek: kémek; titkos ügynökök; bátor, amerikai katonák; kemény, fekete tiszt; megnyerő, sármos kapitány; mókás, kicsit őrült orosz tudós; finom modorú angol kém, stb… És mindez bezárva egy tengeralattjáró zárt gyomrában. A néző pedig csak annyit tud, hogy az egyikőjük az oroszoknak dolgozik, aki megpróbálja szabotálni az amerikai expedíció sikerét.

MacLean története önmagában is megállná a helyét, de emellett a film alapszituációja az egész hidegháborús korszak tömörített ábrázolása. Az teszi olyan különlegessé, hogy az egész hidegháborús helyzetre egy narratívát épít, sőt az angol kém még verbalizálja is a helyzetet: ha ők küldenek még egy embert, akkor mi is, és ez így mehet végtelenségig, mindig tudják, milyen kártyája van a másiknál, de ászainkkal csak akkor ütünk, ha muszáj! Ez kicsiben a hidegháborús patthelyzet.

Emellett pedig jó pár olyan rész van, amelyek önmagában is rendkívül szórakoztatóak. A nukleáris energia végtelenül egyszerű, didaktikus tálalásán jót lehet mosolyogni: az atom-tengeralattjárón egy egyszerű fémlemez felhajtása után meleg sárga fény árad ki, ami végtelenül biztonságos… akár egy mikró. De persze ott lebeg a néző felett a figyelmeztetés, hogy csak ebben a formában hasznos az atomenergia, és ha rossz kezekbe kerül, akkor halálos fegyverré válhat.


Egy másik gyöngyszem a jég alatti, még így bő 40 évvel később is rendkívül izgalmas manőverezés után hangzik el. A veszély elhárultát a kapitány annyival kommentálja, hogy az Istennek és a hajógyárnak köszönhetik, hogy elkerülték a katasztrófát. Azaz az amerikai siker a keresztény hagyományok és a technológia segítségének köszönhető. Kedvcsinálónak legyen ennyi elég, irány az északi sark, fedezze fel mindenki a Zebra kutatóbázist!


HaBzsol

2010. április 3., szombat

Sötét víz (2002)


Aki már találkozott a szánalmas Fekete víz című amerikai filmmel, talán tudja, hogy az eredetije egy 2002-es japán film, és talán mondani sem kell, hogy e remake meg sem közelíti az eredeti színvonalát.
-->
A film rendezője Hideo Nakata, aki A kör című filmmel (és annak folytatásaival) lett híres, és ezzel együtt kialakult az ún. J-horror műfaja, és az ebben alkotók A körhöz hasonló sztorikkal és eszközökkel tucatszám gyártották a horrorfilmeket. Nakata talán próbált kibújni a skatulyákból, és érzésem szerint a Sötét víz c. filmje erre kísérlet.


A film több szinten is olvasható. Az első ilyen a Körhöz és a J-horrorhoz tartozó klisék sorozata: Adott egy anya és 6 éves lánya (Ikuko), akik új lakásba költöznek, ám a plafon beázik, és egyre nagyobb folt. Furcsa dolgok ezután is történnek: a kislány talál egy piros táskát, amit hiába dobnak ki, mindig visszakerül a tetőre, ahol volt. Furcsa lépések zaja a fenti laskásból (ahonnan a víz jön), pedig lakatlan.
A körhöz hasonlóan a sztori kulcsa itt is egy halott kislány szelleme, melyet először csak a lift kamerájában lát a gondnok, majd egyre többször az anya is. Furcsa véletlenek sorozatából (az óvodában az eltűnt kislányról készült rajz bemutatása igencsak szájbarágósan, plakát a kislányról) a nő rájön hogy a lány valószínűleg kísértet és a lakásuk felett élt régen. A kísértet egyre többször jelenik meg, anyának és lányának egyaránt, míg végül rávezeti a nőt, hogy annak idején a víztartályba fulladt. A nézőnek az egész sztori be van mutatva, de olyan, mintha az anya álmodná. Miután a csapból kifolyó vízzel együtt kifolyik a halott lány is, rátámad Ikukora, majd az anyára is, és egy furcsa csavarral ér véget a sztori.


A leírtakból kitűnik, hogy szinte minden megvan a filmben, ami a mai japán horrorfilmhez hozzátartozik: hosszú, fekete hajú szellemkislány, akinek soha nem látszik az arca. Ártatlan, egyszerű emberek rémisztgetése, igazságszolgáltatás céljából (felderítetlen haláleset kitudódása álá Kör). Hangos zenével való szívroham-közeli állapot előidézése a szellem felbukkanásakor.
Egy dologban különbözik csak a hasonszőrű filmektől: senki sem hal meg, egészen a végéig. A Kör, az Egy nem fogadott hívás, és a sok más filmben a szellem sok ember halálának sorozatával tudja elérni a célját, de a Sötét vízben a nyomok szinte véletlenszerűen bukkannak fel a nő előtt, máskor pedig a szellem megjelenési helyei és szétszórt tárgyai vezetnek rá az igazságra. Ettől eltekintve a film ezen olvasata semmi újjal nem szolgál minimum két japán horrorfilmet ismerő néző számára.

A film másik olvasata nemcsak hogy eltérő az elsőtől, de egyenesen egy más műfajba vezet minket: dráma, még pontosabban családi dráma. Az alaphelyzet: a nő elvált férjétől, és most folynak a tárgyalások, hogy kinél lenne jobb helye a kislánynak. A nő helyzetből indul, mert a lány még kicsi, és ilyenkor az anyának szokták ítélni. A nő próbál eleget tenni a bíróság elvárásának, próbál munkát szerezni, elhozni Ikukot az óvodából, intézni a lakás ügyeit (beázás). Mivel e mozzanatok a film nagy hányadában visszatérnek, még időben is többet foglalkozik vele a film, mint a szellem-vonallal, megkérdőjeleződik a film horror-műfajba skatulyázása.


A történet megmutat szinte minden nehézséget, amit egy elvált nő érez. Egyedüllét, bizonytalanság veszi körül. Tetézi ezt a tárgyalási hercehurca, volt férjével való konfliktusok, megfelelni akarás a bizottságnak, a gyerek felügyelete, munkakeresés. A kiindulópontból a nő egyre jobban eltávolodik, egyre képtelenebb felügyelni saját céljait: kislánya mindig sokáig vár, hogy elvigye az óvodából, egyre több agresszív és hisztérikus kitörést produkál a bírák előtt, ezzel is az apa malmára hajtva a vizet. Nem hiszi el senki a kísértetről szóló meséit, a beázó plafont sem javítja meg senki, hiába próbál beszélni mindenkivel. A nő nem a kísérettől retteg, hanem az élettől, a sorstól: hogy elvehetik tőle egyetlen lányát, és akkor végképp egyedül maradna labilis idegeivel. A nő maga is elvált szülők gyermeke, és pontosan tudja, milyen érzés kislányának, ha elkésik az óvodából, ha egyedül kell játszania, és ideges szülőjét néznie. Próbál harcolni ellene, mindent a gyermekért tesz, hogy neki más élete legyen, mint saját magának régen.


A Sötét víz e drámai vonala annyira életszerű, részletes, és az egyedülálló szülő mindennapi gondjai valószerűen bemutató, hogyha a horror/kísértet-vonalat elhagynánk belőle, akkor sem lehetne az embernek hiányérzete, legfeljebb ha nem drámát akarunk látni.
A film hangulata teljesen eltávolodik a horrorfilmekétől, és Nakata valószínűleg a drámai vonallal próbált újat behozni: érzésem szerint nem a megszokott kísértet-témát színezte lélektani és családi drámával, hanem fordítva: egy komoly mondanivalójú, érzékeny és mély témát vette körül a népszerű horror elemeivel, talán pont az eladhatóság kedvéért. De ezzel nem felhígította a filmet, hanem egy olyan egyveleget képezett, mely a két műfaj táborát is figyelemre ösztönzi.

verdeleth