Air Doll (Kûki ningyô - 2009)

imdb

Hirokazu Koreeda japán rendező hétköznapi emberek drámáival várt ismertté (Maborosi-Lidércfény, Distance, vagy a nálunk TV-ben is játszott Anyátlanok). Mostanában mintha távolodna eddigi stílusától: legutóbbi filmje egy rendhagyó szamurájfilm volt, most pedig egy elsőre furcsának tűnő történettel állt elő.
Az Air Doll főszereplője egy guminő, ami (aki) egy magányos férfi estéit teszi szebbé. Egy nap a baba életre kel, és elkezdi megismerni az emberek világát, Tokióban bolyongva felfedezi a várost és az embereket, de estére visszatér, és újra élettelen guminőt játszik, egyre nagyobb boldogtalansággal.


Bár az alapötlet ismerős lehet a Próbaba című amerikai filmből, a hasonló szituáción kívül nem köti semmi össze a két filmet, itt ugyanis az Air Doll nem egy romantikus vígjáték hanem egy igen mély emberi dráma. Bár paradoxonnak tűnhet egy guminő és az emberi jelző összekapcsolása, mégsem az.
Nozomi (a baba neve) gazdájának fétis-ruháiban (takarítónő, iskoláslány) a városban bolyongva megpróbál beilleszkedni, kapcsolatokat keresni. Mintha vonzaná magához a hozzá hasonlóan magányos embereket: egy költői vénával megáldott szegény öregúr, egy bolond idős nő és egy középkorú nő, aki képtelen elviselni az évek múlását. És bár Nozomi egyikükkel sem fog mély kapcsolatot kiépíteni, mégis kissé szebbé tudja varázsolni napjaikat. Mégsem érzi úgy, hogy addigi szerepéből ki kellene lépni, és estére visszatér "szeretőjéhez". Egy nap a városban bolyongva betér egy videotékába, és hamarosan munkát vállal, a fiatal eladófiúval pedig új kapcsolata kezdődik.


Nem tagadom, hogy elsőre elég abszurdnak tűnik a cselekmény, ugyanakkor érdemes továbbgondolni a látottakat, így hamar rájöhetünk, hogy inkább egy allegorikus filmmel van dolgunk. Mert bár hiába egy élettelen tárgy a főszereplő, mégis több érzelemmel rendelkezik, mint a város lakói, akik mind megtört, magányos, zárkózott és szomorú emberek. Nozomi pedig olyan, mint egy kisgyermek: fel akarja fedezni az emberek világát, mindent meg akar tudni, és még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is tud örülni, ellentétben a lelki sérült mellékszereplőkkel. Hiába tárgy csak, mégis sokkal több élet szorult bele, mint bárki másba környezetében.

Nozomi a boldogság és a remény szimbóluma, egy olyan ember képe, aki kihalni látszik az egyre modernebb és egyre kényelmesebb, de végletekig üres életünkben, akinek az okoz örömöt, ha egy vízcsepp fut végig testén, ha felismer egy virágot vagy egy csillagot.
Elgondolkodtató és nagyon megható emberi dráma ez a saját életünkről és a nagyvárosi magányról és boldogtalanságról, ami egyre több filmben megjelenik (elég ha az általam bemutatott Castaway on the Moon vagy a Tokyo Sonata c. filmekre gondolunk).
És bár a film vége elsőre a remény elvesztésének tűnik, Nozomi bukása nem hiábavaló, aki utolsó leheletével átad magából egy kis darabot mindenkinek.


Az eddigi gondolatokkal még sok mindent nem mondtam el a filmről, hiszen Nozomi és a fiú közti szürreális szerelmi-testi kapcsolat szinte ugyanolyan erősen van ábrázolva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a guminő (és azt szinte élőnek tekintő gazdája, aki ugyanolyan szánni való, magányos ember, mint az összes többi, talán még jobban is) és Nozomi kapcsolata a nőket tárgynak tekintő "kapcsolat" és szexualitás szimbólumává válik, ez szintén nagyon erősen van reprezentálva.


Talán túlzónak tűnnek a nagy szavak, de a Departures óta nem láttam ilyen megrázó, mélyen emberi filmet, és bár kevésbé direkt és könnyfakasztó, mint az ázsiai drámák egy része, mégis eléri a kívánt célját: akár egy percre is elgondolkozzunk saját életünkön és boldogságunkon. Külön érdem, hogy ezt egy abszurdnak tűnő történettel és karakterrel érte el Koreeda. Tetejébe még az elmúlt évek egyik legjobb alakítása is a filmmé: Nozomit a koreai Doona Bae (A gazdatest, A bosszú ura) alakítja, és olyan természetességgel játssza az életre kelt guminőt, mintha egész életében az lett volna.

verdeleth

Tokyo Sonata (2008)

Kiyoshi Kurosawa (aki nem rokona a híres Akira Kurosawának) az egyik legtehetségesebb japán rendezőnek tartják. Korai filmjei brutális történetükkel és kísérletező kedvükkel tűntek ki a nagy tömegből még az 1990-es évek közepén. Azóta sorra gyártja a horror és a thriller műfajához közelálló, de szimbolikus filmjeit, melyek az egymásrautaltságról, az egyén és a társadalom viszonyáról, a magányról, gyászról és még nagyon sok mindenről szólnak. Sokan úgy látják filmjeit, mintha Tarkovszkij és a horror találkozna, ebben pedig sok igazság van. Könyvet lehetne írni ezekről a filmekről (csak néhány cím: Gyógymód, Karizma, Fényes Jövő, Lüktetés), de most legutóbbi filmjével, a Tokyo Sonataról írnék.


A film meglepő módon eltávolodik Kurosawa kedvelt nyomasztó horror-vonalától. Egy átlagos tokiói családról szól. Az apa középvezető egy cégnél, a feleség otthon van. Egy 10 és egy 18 év körüli fiuk van. A problémák akkor kezdődnek, mikor a férfi elveszti az állását. Hogy pontosabbak legyünk, inkább csak elégedetlenek vele, és ő büszkeségből otthagyja a munkát, gondolja, az ő végzettségével biztos hamar kap munkát. Feleségének azonban nem meri elmondani, és mindenkinek azt a látszatot tartja fenn, hogy semmi nem változott.
A férfi viselkedése viszont teljesen más lesz: kisebbik fiát nem engedi zongorázni tanulni, aki az ebédpénzét költi el, hogy tudjon zenetanárhoz járni. A nagyobbik fiú álláskereső, de nincs sok kilátása, azért be akar lépni az amerikai hadseregbe, amit mélységesen ellenez az apja. A feleség pedig gyanakodni kezd, hogy férje már nem dolgozik. Miközben az apa és a család többi tagja között egyre több a konfliktus, végzettségéhez képest megalázónál megalázóbb állásajánlatokat kap, és szembe kel néznie azzal, hogy régi pozícióját már nem kaphatja vissza.


A film egyik erőssége az, hogy az egyes karaktereken és azok kalandjain keresztül képet kapunk a mai japán emberek anyagi nehézségeiről, a hagyományos családmodell széteséséről és a fiatalok megváltozott látásmódjáról. A másik pozitívum, hogy ezt indirekt formában, epizodikus, életszerű és sok helyen vicces jelenetekben mutatja Kurosawa, aki új filmjével (stílusváltásának ellenére) újabb gyöngyszemet rakott le az asztalra.

verdeleth