Az osztály (Klass - 2007)

Szeretném leszögezni: ez a film nem azonos a mostanában moziban vetített Az osztály c. francia filmmel, és a témája is teljesen más.
Iskolai erőszakról, verésről, megaláztatásról, lövöldözésről már sok film született (Ben X, A Hullám, Elefánt...), mégis szinte mindegyik film máshogy közelít a témához, másra helyezi a hangsúlyt (A Ben X beleveszi a fogyatékosságot, A Hullám a tömegpszichózist, az Elefánt pedig inkább a tragikus végkifejletet, a lövöldözés előkészületeit emeli ki).
Mégis, Az osztály c. észt film talán a legerősebb alkotás, amit a témában láttam.

Egy észt középiskolában járunk. Joosep, az osztály visszahúzódó, különcködő lúzere, akit fiú osztálytársai egyre durvábban aláznak meg. Kaspar kezdetben részt vesz a gyerekcsínyekben, de egy idő után elkezdi védelmezni Joosepet. Ezzel ő is ellenség lesz a fiúk és az egész osztály számára, és még barátnője is (szintén osztálytárs). A folyamatos verések, szexuális megaláztatások között a két fiú szoros barátságot köt, és elhatározzák: bosszút állnak azokon, akik emberi méltóságukban meggyalázták őket.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ítélkezik a film. Igenis azt teszi. De én ebben nem látok semmilyen problémát, hiszen a néző ugyanolyan gyűlölettel néz a kínzó fiatalokra, akiknek egyetlen szórakozása mások testi-lelki bántalmazása, elítéli a csendben ülő, némán és hangosan nevető osztálytársakat, és undorodik a gyenge és konfliktuskerülő, másokat megérteni képtelen, az egyértelmű jelekre oda nem figyelő (vagy nem akaró) tanároktól, igazgatótól. Ugyanakkor nem menti fel a két elkeseredett fiút sem, hiszen ők és mi is érezzük, ez volt legrosszabb megoldás.


Lehet, hogy egy politikailag inkorrekt film, hiszen egyszerre ostorozza a szülők éretlen viselkedését, akik rossz módszerrel próbálnak közel kerülni gyermekeikhez (már amelyik akar egyáltalán), illetve mutatja meg, hogy az iskola hogyan vált a rettegés és az erőszak színhelyévé. De néha kell olyan film is, ami nem csak kapargatja a felszínt, és simogatva csak egy enje-benje mondatra futja. Nem fog mindenkinek tetszeni, sokan szélsőségesnek és egyoldalúnak ítélik, de sajnos rá kell jönnünk, a hasonló dolgok már nincsenek is olyan messze, mint azt pár éve hittük (a szomorú pécsi aktualitást nem is említve).

verdeleth

The Brøken (2008)

Az After Dark Horrorfest kereteiben bemutatott The Broken azon kevés filmek közé tartozik, ami a horror (vagy méginkább a pszichothriller) műfajában újat tud mutatni, a sok tipikus horrorjelenet itt nem válik unalmassá, és a film nagy része nem az olcsó ijesztgetésre épül.

A film elején megismerkedünk Ginával, aki egyik nap egy telefonfülkéből látja, ahogy elhúz mellette saját kocsija, benne saját magával (vagy legalábbis teljesen úgy néz ki mint ő). Követi őt, és ezzel egy olyan folyamatot indít el, ahol már képtelenség megkülönböztetni a valósat a fantáziától.


A film nagy érdeme, hogy az alapvetően lassú tempó nem válik unalmassá, és a film végéig (mindössze 85 perc) csúcson pörög az izgalom, hiszen mi sem tudjuk, épp az igazi embert vagy csak a hasonmását látjuk, együtt követjük, üldözzük a titokzatos nőt, közösen próbáljuk meg az apró töredékekből, fénykép és emlékfoszlányokból kideríteni, ki is volt az a nő. Eközben a nő családtagjai és környezet egyre furcsábban viselkedik, és törött tükrök, rémálmok, plafonról csöpögő vér kíséri furcsa utunkat a furcsa (és kissé logikátlan) végkifejlethez. (Aki már olvasta Poe William Wilson c. novelláját, vagy tudja, mi az a Doppelgänger, az is meg fog lepődni).


A The Broken nem olyan film, amiben mélyenszántó gondolatokat keresünk, és a történet fonala sincs megcsavarva számtalanszor, egyszerűen egy bravúros pszichothriller, ami bebizonyítja, hogy lassú tempóval, ötletes beállításokkal is a frászt lehet hozni a nézőre.

verdeleth

Mrs. Ratcliffe forradalma (2007)

Ritkán csigáz fel egy pársoros ajánló annyira, hogy csak az alapötlet alapján mindenképp meg akarjam nézni. A Mrs. Ratcliffe forradalma c. angol film esetében mégis megtörtént. Miről is van szó?
1968-ban egy Angliában élő kommunista eszmékkel megáldott család az NDK-ba költözik, hogy együtt építsék a szocializmust német elvtársaikkal. A beilleszkedés a család egy részének könnyen megy: az apa tanárként okítja a gyerekeket Marx eszméiből, míg a kisebbik lány besúgó, ügynök lesz, aki még saját családját is figyeli (hiszen az ellenség mindenhol ott van). A nagyobbik lány modern festészet, Andy Warhol, a rockzene és a szabadság híve, így neki az új élet az új országban kicsit sem tetszik. Mrs. Ratcliffe pedig nem áll sem a szocializmus oldalán, de nem is ellensége. Ő csak boldog anya és feleség szeretne lenni, de ebben családja és a rendszer is megakadályozza, ezért szép lassan elhatározza: családjával disszidálni fog.


Nem kétséges, hogy a Good Bye Lenin! óta nem hallottam még ilyen (a szocializmusról szóló vígjáték/szatíra) ötletet. Azonban amilyen jól indul, annál rosszabbá válik, ahogy haladunk a négy családtag viszontagságos történetében. (Apropó, kimaradt a bizonytalan és hallgatag nagybácsi, aki mintha csak díszként lenne a filmben. Végülis 5 ember is befér egy Moszkvicsba, menjen velük ő is - gondolta a rendező.)
A karakterek egyszerre hiteltelenek és hihetetlenül felszínesen vannak ábrázolva. A film stílusa, műfaja sem mentség erre, hiszen a már említett Good Bye Lenin! erre is képes volt.
Sokat lehetne a (egyébként budapesti) helyszínek, autók, épületek problémáival is foglalkozni, de ezt már több tanultabb kolléga megtette. Maradjunk annyiban: egyik sem korhű vagy az NDK-ba illő.
Ezen hiányosságok nélkül is lehetne egy nagyon jó (történelmi ismereteket nélkülöző) vígjátékot forgatni, de ez sem jön mindig össze. Persze lehet nevetni sok jeleneten, de ez nagyon kevés egy angol komikus filmtől, sokszor csap át egyszerre vicces-drámai (bár inkább egyik sem) jelenetek halmazába, és így a film szinte nyom nélkül megy el a néző mellett.


A Mrs. Ratcliffe forradalma ékes bizonyíték arra, hogy egy nagyon jó ötlet, egy szigorúan rövidített történelemkönyv és pár NDK-ban játszódó vígjáték ismerete még nagyon kevés egy jó film elkészítéséhez, főleg ha nincs jó forgatókönyvírónk, és nem tudjuk, mit is akarunk kihozni az egészből. Sajnos a szocialista rendszert ábrázoló újkori vígjáték kitűnő példája (a már említett Good Bye Lenin!) valahogy nem jutott el a film készítőihez.

verdeleth

(500) Days of Summer

Az utóbbi idők romantikus vígjátékainak megtekintése után rendszerint feltettem magamnak azt a két kérdést, hogy: 1. Minek vettem a fáradtságot, h megnézzem az adott filmet? 2. Hogy lehet, hogy ez a műfaj még életben van? Nemrég például a Sandra Bullock nevével fémjelzett Nászajánlatot (The Proposal) szenvedtem végig és (leszámítva a meztelenkedős jelenetet, ami pedig alapvetően nem e zsáner jellegzetessége) egyáltalán nem tudtam élvezni a filmet. Sőt, kínos kiszámíthatósága, elkeserítő ötlettelensége miatt azt hittem végleg kiábrándultam az effajta szórakozásból. Aztán valami isteni csoda folytán szemem ügyébe került a címben említett …Summer, és kimenekített csalódottságomból. Meglepően sok és jó minőségű kreatív energiát fektettek a mozi elkészítésébe, hogy elmondják azt, amit előttük már sokan-sokszor elmondtak (ti., hogy a szerelem igenis létezik). Mégis olyan jól esik újra és újra átérezni a bizonyosságot a vásznon villódzó fények hatására, legalábbis ha így van tálalva.

A világon ugyanis kétfajta ember él: nők és férfiak. Ez a tény pedig gyötrődésre predesztinál minden szerencsétlen romantikus hőst, egészen addig, míg rá nem lel élete szerelmére. Általában a beteljesedés pillanatában van vége a sztorinak, és nem kapunk választ arra, hogy mi van akkor, ha a kiválasztottnak mégsem hősünk a nagy Ő… Nos, itt éppen erről van szó. Esetünkben Tom (Joseph Gordon-Levitt, aki a Brick után itt is nagyot alakít), a jobb sorsra érdemes üdvözlőlap-szövegíró a film (s a sors szenvedő) alanya. Az ő Summer-höz (Zooey Deschanel, aki most is hozza a kicsit fura, de „van benne valami” lányt) fűződő érzéseiből mazsolázgatunk, előre-hátra ugrálva az 500 napos időintervallum különböző pontjai között. Ez a nem-lineáris, epizodikus szerkezet azért zseniális, mert lehetővé teszi, hogy egy-egy érzelmi kulcsjelenethez többször zökkenőmentesen visszatérjünk, és Tom éppen aktuális lelkiállapotának megfelelően értelmezzük újra a látottakat. Ráadásul ez a könnyed felépítés elbír olyan, egyébként széttartó részleteket is, mint a zenés-táncos musical betét, a „kamerába beszélős” monologizálás, vagy a mozivászon macskakörmei közé szorított Bergman-idézet. Mulattatásunkhoz a jól ismert romantikus sablonok kiforgatása is alapot szolgáltat. Viszonylag ritkán találkozunk például olyan jó fej főnökkel, aki alkalmazottai érzelmi állapotához igazítja feladataikat, vagy olyan filmvégi nagymonológgal, ami az égvilágon semmin sem változtat. És lássuk be, az sem túl gyakori, hogy a férfi főhős a film első fél órájában hihetőbbnek tarja a szerelem létezését, mint a Télapóét.

A teljesség kedvéért meg kell még említenem a film zenéjét is. Nehéz lenne elmenni mellette, ugyanis remekbe szabott, hangulathoz illő kis válogatás.

A kötelező elemek persze ebből a filmből sem maradhatnak el, így például a szenvedéstörténet végén menetrend szerint érkező happy end végül rendet tesz a világban, s a rózsaszín köd újból leereszkedik ránk. Ha elpárolog, feladatunk már csak annyi, hogy meghozzuk saját döntésünket a szerelem érzésével kapcsolatban: összeillő részletek által generált tündérmese csupán, vagy a végzet maga. Szavazás indul.

Az üldöző (The Chaser - Chugyeogja - 2008)

Elsőfilmes rendezőként az embernek sehol sincs könnyű dolga, főleg ha egy valós eseményt dolgoz fel a filmjében. Még ha ez sikerül is, kevés példa van, hogy az hazájában év legsikeresebb filmje legyen, és az adott ország klasszikusaival emlegessék egy lapon. Az üldöző rendezője, Na Hong-jin azonban ezt a bravúrt is bemutatta.

A film főszereplője Jung-ho, volt rendőrnyomozó, jelenleg strici. Üzlete azonban egyre rosszabbul megy, mivel a lányok sorra tűnnek el. Kénytelen elküldeni az egyik influenzás pillangót, de ő sem ad magáról hírt. A férfi gyanakodni kezd, és rájön, hogy mindegyik eltűnt lány ugyanahhoz az ügyfélhez ment. Kiderül, hogy a lányok már mind halottak, és az ügyfél sorozatgyilkos. Jung-ho megtalálja és üldözőbe veszi a gyilkost, és a rendőrség segítségével el is fogják. Azonban nincs elég bizonyíték ellene, mivel nem találták meg egy lány testét sem. A verekedő strici maga kezd el nyomozni, hogy megtalálja a talán még életben lévő nőt, és bebizonyítsa a férfi bűnösségét, még mielőtt a rendőrség kiengedi.



Az üldöző nem azért izgalmas, mert a bűnöst együtt keressük a rendőrökkel, hogy a kis nyomokból hogyan jutunk el a gyilkosig, hiszen a film elején bemutatott brutális jelenetekben megfigyelhetjük, a sorozatgyilkos milyen kéjjel kínozza és végzi ki áldozatait. A feszültség abból ered, hogy mi és Jung-ho is tudja, ki tette, de a bizonyításhoz meg kell találni a lányt. A rendőrség eközben nem foglalkozik az üggyel, nem érdekli őket a bizonyítékok felkutatása, volt társuk elméletében sem hisznek. A film erős kritikája a rendőrökkel szemben nem alaptalan, hiszen a történet valós eseményeken alapul, és a zsaruk tétlensége miatt halt meg több nő.



A történet végéig még jó néhányszor fordul a cselekmény, és bár néha ezek már túlzásnak tűnnek, mégis fenntartják a figyelmet, ami egy thrillerben elengedhetetlen. A film képileg hozza a koreai filmekre jellemző profizmust, ugyanakkor nagyon hangulatos a színhasználat, az éjszakai eső áztatta filmvégi jelenetek pedig még sokáig az ember fejében maradnak.


Az üldöző nem véletlenül lett sikerfilm hazájában: A halál jele óta nem készült ilyen izgalmakban bővelkedő, borzongató képekben és hangulatban tobzódó krimi/thriller, mely próbálja kerülni a sablonokat, és nyers brutalitásában jó párszor még egy horrorfilmet is megszégyenít.
Nem teljesen újszerű, de nagyon jól összerakott film ez, mely a legszínvonalasabb módon képes borzongatni.

verdeleth

Nem Csak egy szerelmesfilm

E 2007-es dán remek a címével ellentétben nem csak egy szerelmesfilm, annál sokkal több, tulajdonképpen a nagybetűs műfaji filmmel van dolgunk, és ez szó szerint értendő, mivel a film közel 100 perces játékideje alatt nem sok műfaj marad ki belőle, a néző egyszer csak egy "műfajorgiába" csöppen.

A történet rövid ismertetése úgy, hogy közben még véletlenül se lőjek le egyetlen poént sem, nem egyszerű feladat. Jonas és Julia egymás mellett futó majd hamarosan egy baleset miatt összefonodó életútjával ismerkedhetünk meg. Julia frissen hazatérve Vietnami tartózkodásából súlyos autóbalesetet szenved, amit szegről végről Jonas okozott. A bűntudattól gyötört férfi meglátogatja a kórházban kómában fekvő Juliát, viszont annak családja Jonast Sebastiannak, lányuk titokzatos vietnámi pasijának hiszi, ő pedig zavarában nem képes eloszlatni a kiléte körüli homályt. Ez a furcsa játék odáig fajul, hogy Jonas felveszi Sebastian személyiségét és kettős életbe kezd a valós családja mellett Julia szeretőjeként. A problémák ott kezdődnek, amikor Julia magához tér, de nem emlékezve semmire szerelemre lobban Jonas iránt és viszont. No meg aztán a halottnak hitt Sebastian is megkerül...

A film már a címében gyönyörűen eladja magát szerelmesfilmnek és ez egy darabig működik is. Egy kicsit furcsa körülmények között fogant szerelem kibontakozásának lehetünk tanui, szeretőkkel, szeretettekkel és megcsaltakkal. De aztán fordulat fordulatot követ és minden fordulattal egy újabb műfajba csap át a film, fokozatosan haladva a végét és ezáltal a film összhatását is uraló kőkemény thrillerig. Ole Bornedal a film író-rendezője, olyan könnyedséggel és határozottsággal vált a különböző műfajok között, mintha legalább magával a filmtörténettel lenne kikövezve alkotói pályája. Fenn áll a veszélye annak, hogy egy ilyen játszadozás során a különböző műfajokat csak meglebegteti a rendező, de valójában azok nincsenek is jelen, szerencsére itt az alkotás minden része tökéletesen hozza az adott zsáner stílusjegyeit, és nem csak kiemel és eltúloz azok közül párat átcsapva parodizálásba. Mindehhez olyan vizualitás párosul remek vágásokkal kiegészülve, ami azért dán filmtől szokatlanul hathat. És hát persze Mads Mikkelsent leszámítva a dán színjátszás legjobbjai is hozzáteszik a magukét, jócskán a középszer fölé emelve a filmet.

A Csak egy szerelmesfilm a műfaji film hívei közül gyakorlatilag bárkinek könnyűszívvel ajánlható, mert úgyis mindenki megtalálja benne a neki tetsző részt. Bornedal senkiről sem feledkezett meg. Az utolsó pillanatig, - ami már a film első jelenetében eljön, de csak utolsó jelenetként kap értelmet - izgalmas, fordulatos és látványos. Nem oktat, nem tanít és nem mesél a világ dolgairól vagy az élet értelméről, viszont 100 percen át tökéletes szórakozást jelent, úgy, hogy mindeközben emlékezetes is marad, nem csak 100 percig.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1024942/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=G73zeZCjW20&feature=fvst

Thirst (Bakjwi - 2009)

Chan-wook Park neve nem biztos, hogy ismerős mindenkinek, de ha azt mondom, Oldboy, talán már kapiskáljuk. Ő rendezte a híres bosszú trilógiát, melynek középső része a nemzetközileg ismert és hírhedt film A másik két része (A bosszú ura, A bosszú asszonya) talán kevésbé ismeret a mainstream körökben, mert bár tényleg az Oldboy a három legjobbja, mégis nagyon jól sikerült alkotások (főleg A bosszú ura).

Park a trilógia sikere után egy éles váltással egy elmegyógyintézetben játszódó beteg nő szerelmi történetet meséli el (Cyborg vagyok, amúgy minden oké), és bár csak témájában tér el a korábbi filmektől, sokan hiányolták a brutális-véres jeleneteket. Aki erre van kiéhezve, annak valamelyest gyógyírt jelenthet a rendező úr új filmje, a Thirst.

A sokatmodó cím mögött Park talán legbetegebb filmje rejtőzik, melynek főszereplője egy katolikus pap, akinek a betegek-haldoklók ápolása, az értük való imádkozás az élete. Elhatározza, hogy önkéntesnek jelentkezik egy halálos kór ellenszerének kipróbálásában . Egyedül ő éli túl, mivel egy transzfúzió során egy vámpír vérét kapja. Ezután csodás gyógyításokat hajt végre, mindenki szentként tiszteli. Egy rákos férfi (Kang-woo) meggyógyítása után kiderül, ők valaha osztálytársak voltak. Egyre gyakrabban feljár Kang-woo családjához, ahol megismerkedik annak feleségével. A nő (Tae-joo) a férfi nem vérszerinti testvéreként nőtt fel, és házasságra kényszerítették vele. Tae-joo egyre jobban vonzódik szexuálisan a paphoz, aki nem tud ellenállni, és lassan megosztja nővel szörnyű titkát.



Aki a leírtak alapján egy Alkonyat-hasonmás, vámpír-romantikás filmet vár, annak sajnos csalódnia kell. A film az Oldboy hagyományaihoz mérten tabudöntögető: a túlfűtött erotika nemegyszer pornóba csap át, mindenféle romantikázás nélkül, a kéjes sóhajok és gyengéd simogatások helyett vonaglást, orgazmus közbeni ordítást, vadállati nyögéseket kap csak a néző.
A Thirst ezenkívül hozza Park kedvenc és legújabb témáit. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere: bőrkeményedéses láb és fekélyes ujjak nyalogatása-szopása, nyakból fröccsölő vér, percekig tartó cuppogó vérszívás, égő hús, ütlegelés, véres sebek, fulladás, szexuális perverziók, vízihulla, fojtogatás...



A film persze nemcsak undorító és véres dolgok öncélú halmaza, hiszen a történet felépítése ugyanolyan jó, mint eddig minden Park filmben, és szerencsére kevesebb a szélsőség érzelmek, túlzott szenvedés ábrázolása. Ugyanakkor a szereplők karakterei igen bonyolultak és sokrétűek, és a film során szépen lassan mindenki átalakul (akár testileg, akár lelkileg).

Lehetne még sorolni a Thirst erősségeit (szokásosan profi rendezés, jó színészek, sokrétű karakterek és helyzetábrázolások), de szerintem az eddigi alapján mindenki eldöntötte, érdekli-e Park új "büntetése". Nem sokat változott, szóval aki csípte az Oldboyt, annak minden brutalitását és beteges történetét, az itt sem fog csalódni. Aki meg ódzkodik a koreai perverz brutalitástól, gyenge a gyomra, vagy várja az Alkonyat 3-at, az inkább hagyja ki.

verdeleth

Tiszta napfény (Sunshine cleaning)

A család kicsi cége

Christine Jeff filmje, olyan mintha a Család kicsi kincse testvére lenne. Első nézésre teljesen biztos voltam benne, hogy ugyanaz a rendező, pedig nem. Ez a hasonlóság persze nem baj, hisz egy jó filmre hasonít, egy olyanra, ami szintén nagyon megfogott valamit az amerikai élet sajátosságai közül. A tiszta napfény pedig szintén egy jó film.

A közeg ugyanúgy a vidéki Amerika egyik leglehangolóbb nagyvárosa az új-mexikói Alberquerque sivatagi korpárságának minden bájával, tökéletes háttérül szolgálva az amerikai kispolgárok reménytelenségének. Adott egy lúzer család Lorkowskiék. Rose az egyedülálló anya, aki gyermeke apjának csak a szeretője tud lenni, - pedig egykoron a gimnáziumi hierarchia legtetején állt, mint a hajrázó csajok legjobbja és a menő hátvéd csaja (aki a helyi nyomozó lett és a fiú apja) - és most az egykori "jól házasodott" középiskolás barátnők házát takarítja éhbérért. Továbbá adott az anyátlan kishúg, aki nem tud mit kezdeni - maximum elszúrni - az életével és a munkáival, valamint az örök vesztes, üzleti érzéketlenséggel megvert nagypapa (azaz Alan Arkin, aki már a Család kicsi kincsében eljátszotta gyakorlatilag ugyanezt a karaktert, de nem baj, mert ott is jó volt). Szóval a két lány egy véletlenül elkapott infón felbuzdulva felcsap bűnügyi helyszín takarítónak, mert abban van a nagy pénz. A pénz pedig jön, a lányok meg megindulnak a társadalmi ranglétrán felfelé, észre sem véve, hogy nem tartanak sehová.

A film alaptémája szinte ugyanaz, mint a sokat emlegetett elődé, az amerikai kispolgárok amerikai álomba vetett örök hite és a küzdelem ennek elérésére, mindhiába. Viszont ezt olyan öniróniával és humorral teszi, amire csak nagyon kevés film volt képes eddig. Talán csak a Little Miss Sunshine. Mint már említettem a hasonlóság nem csak a hangulatban és a témában érhető tetten, hanem egyes színészek és karakterek megjelenésében is, viszont amíg a Little Miss Sunshine megmarad végig könnyed dramedynek, addig a Tiszta napfény olyan mélyen gyökerező lelki traumákat is tárgyal, ami egy cseppet sem vicces, és olyan pontossággal ábrázolja például az amerikai kisszerűség önsorsrontó rituáléit (Hinkels-es szülinap a gyereknek), hogy az kiírt minden szimpátiát.

Ennek ellenére sokat lehet nevetni rajta és tanulni belőle, valamint szurkolni nekik, mert az a bizonyos álom mindanyiunkat táplál, no meg örülni annak, hogy nem oda születtünk.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0862846/

Trailerhttp://www.youtube.com/watch?v=Wf5S-1tJlg0

Tényleg para!

Így rögtön az elején leszögezem, hogy csak amiatt tudnám pontosan elmesélni, hogy mi is a film cselekménye, mert nem túl bonyolult, és nem azért, mert minden pillanatát láttam. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen beszari (bár talán mégsem, mert négyen néztük és mindenki csak fél szemmel :) ) vagy tényleg a film volt hatásos, minden esetre egy horror film esetében talán nem is olyan rossz indítás ez.

Az örök klasszikussá avanzsált 1998-as Ideglelés óta, már többször is találkozhattunk a dokumentumfilmnek álcázott horrorokkal. Szerencsére azonban ezeket a filmeket rendre más stílusban forgatják, értem ezalatt azt, hogy nem az Ideglelést másolják, hanem például a [Rec] a zombi horror alműfajában mutatott újat. A Paranormal Activity sem az első, korszakalkotó darab a műfajban, de Oren Peli jól érezte meg, hogy lehetne valami újat letenni ezzel a megoldással a kísértet históriás horrorok asztalára is. Mindenesetre biztosra ment és nem tette fel a filmjére az egész vagyonát, - ennek köszönhetően szintén az Ideglelés nyomdokain haladva - ez a film is bekerül majd mindenidők legjövedelmezőbb alkotásainak elitjébe.

A film története végtelenül egyszerű, Katie és Micah fiatal szerelmesek, frissen összebútoroztak. Katie azonban pár hét eltelte után bevallja kedvesének, hogy furcsa dolgokat tapasztalt éjszakánként, meg azt is, hogy igazából ez nem szokatlan, mert már kislánykora óta követi egy szellem. Micah vásárol gyorsan egy spéci kamerát, hogy megörökítse az éjszakákat és ha már megvan, akkor a nappalokat is, így e kamera felvételein mi is nyomon követhetjük a mindennapjaikat. És hát valljuk be az éjszakáik nem a békés alvásról szólnak... A film során gyakorlatilag nem látunk semmit, nincsen trancsir, patak vér, de több jelenetben még csak hangos zajok sem. Viszont végig ott van a feszültség és az igazi para, az amelyik az idegeket a végére teljesen kisimítja. A slaser szerelmeseinek tehát nem ajánlott. Viszont, aki az igazi rettegésre vágyik meg, hogy villany nélkül még a wc-re se merjen kimenni, az mindenképpen nézze meg. Apropó villany, a film formája ugyan szokatlan és friss erőt ad, de azért természetesen vannak a filmben szokásosnak mondható hibák, mint például, hogy szinte sosem kapcsolják fel a villanyt, amikor minden normális ember ezzel indítana, ha egy szellem futkos a szobájában, meg hogy a legnagyobb beszarás közepette is sikerül a srácnak élvezhető felvételeket készítenie. De mindezeket remekül ellensúlyozza a két színész élethű játéka, a szűk belsőtér és az egyszerű házi kamera realisztikus hatása.

A 2000-es éveket uraló esztelen slasher-remake hullám közepette, felüdülés! olyan horrort nézni, amiben csak a feszültség, a hangulat és a kiszámíthatatlanság képes arra, hogy ne aludjunk nyugodtan az elkövetkező éjszakákon. A Paranormal activity pont ez a film, az igazi nagybetűs HORROR. Csak erős idegzetűeknek!

No meg mondjuk a trailere is megérne egy misét!

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1179904/

Előzetes: http://www.youtube.com/watch?v=F_UxLEqd074

Rekonstrukció (2003)

Nagyon nehéz erről a filmről írni. Mondjam el a történetét? Ez talán a legnehezebb. Annyira kusza, töredező, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hol is tartunk?
Megpróbálom azért: egy fiatal fényképész Koppenhágában él barátnőjével, Simonéval. Egyik este meglát egy gyönyörű nőt, és Simonét otthagyva utánaered. Felszedi egy bárban, és a nő hotelszobájában lefekszenek. Másnap Alex élete gyökerestül felfordul, (szó szerint) elveszik addigi világa. (Ezt az ötletet és a hosszú jelent kivitelezését még maga Kafka is megirigyelte volna.)
Eközben megismerkedünk Aimee-vel. Ő regényíró férjével utazott a dán fővárosba, ahol a férfi (egyébként ő maga a narrátor is) elfoglalt, így felesége napközben és esténként a városban sétál. Egy bárban megismerkedik egy fiatal fényképésszel, és lefekszenek. Igen, ő ugyanaz, mint akiről az előbb írtam.
A film nagyjából ennyi támpontot ad. Minden más esetben a néző figyelme együtt kavarog a cselekménnyel: ugrálunk időben, valóság és fikció között (bár ez sem biztos), a végén már abban sem vagyunk biztosak ki-kicsoda valójában.


Ha ez még nem lett volna elég, a kedves narrátor időről időre belebeszél a cselekménybe, elmondja, hogy mi csak egy filmet látunk, és ne vegyük túl komolyan. De ezzel sajnos lehetetlen kiegyezi, hiszen szeretnénk értelmet keresni a látottakban, reménytelenül próbáljuk szétbogozni az egyre sűrűbben és bonyolultabban fonott szálakat, alig törődve az egyre önreflexívebb felépítéssel, az ötletes megoldásokkal és a gyönyörű képekkel. Hogy fáradozásunk végül sikerrel jár-e? Én úgy érzem, igen. Leírhatnám, szerintem mi-mit jelent a filmben, mi is történt valójában, milyen, elsőre rejtett dolgokra kellene figyelnünk ahhoz, hogy magunkévá tegyük a négy ember sorsának történetét, de nem teszem. Talán nem véletlenül Rekonstrukció a film címe.


A film rendezője, Cristoffer Boe, aki ezzel az alkotásával kívánt kiutat mutatni a Dogma-filmek világából, történetében, képeiben is a szépségre, tökéletességre törekedve nyers realizmus helyett. Hogy sikerült-e? Szerintem igen. De döntse el mindenki maga.

verdeleth

Az elcserélt gyermek (The Changeling - 1980)

Rendszeres internetes filmvadászataim során nagyon megörülök, ha egy általam nem ismert, jónak ígérkező filmre bukkanok. Így jártam Az elcserélt gyermekkel is. Meglepődtem, hogy még soha nem hallottam erről a filmről, pedig nagy rajongója vagyok a régi horrorfilmeknek, és (a magyar származású) Peter Medak alkotását sokan klasszikusnak tartják. Mentségemre szolgáljon, hogy egy szinte elfeledett filmmel van dolgunk, amit szinte csak a szakma fanatikusai ismernek. Hogy hogyan kerül háttérbe ez a film, elképzelésem sincs. Hogy nem a minősége miatt, az biztos.

Az 1980-as horror főszereplője egy középkorú zeneszerző, John Russel, aki felesége és lánya tragikus halála után Seattle-be költözik, és kibérel egy hatalmas, öreg házat. Már az első éjszakán furcsa hangokat hall, és egyre több megmagyarázhatlan helyzet sejteti a férfival, hogy talán nem ő a ház egyetlen lakója... Nyomozni kezd a ház múltjával kapcsolatban, és egyre több hátborzongató történet kerül napvilágra, de a hátborzongató jelek egyre gyakrabban kísértik meg a férfit.


Aki így első elolvassa, talán csak legyint: ezt már láttuk, vagy százszor. Főleg aki japán horroron nőtt fel. Csakhogy ez a film jó 30 éves, és bár előtte is készültek kísértetes filmek, azoknak története jóval egyszerűbb és kidolgozatlanabb volt. Itt rengeteg félrevezető jel, sok nyomozás, és mégtöbb csavar teszi máig izgalmassá a szellem-históriát.
Ugyanakkor nem a történet a film fő erőssége, hanem annak a hangulata: nem szoktam félni nagyon a horrorfilmektől, és kifejezetten gyűlölöm, ha egy erős, fülsüketítő hanggal próbálnak ijesztgetni. Itt azonban szó sincs ilyesmiről: itt a sötét padlásszobában percekig tartó csendnek ugyanolyan hátborzongató hangulata van, mint egy nyikorgó ajtó vagy egy lépcsőn guruló kis gumilabda hangjának, az aláfestő zenéről nem is beszélve. A kamera úgy mozog az ódon, porlepte padlásszobában, a régi kerekesszék mellett, a korlát mentén, és ez olyan zsigeri érzéseket okoz a nézőben, amilyet a Ragyogás játékmotorozó gyereke óta nem láttunk és éreztünk.
Kubrick filmjének említése egyébként nem véletlen: a Ragyogás volt talán az egyik legjobb film, mely olyan ösztönös, megmagyarázhatatlan félelmet váltott ki a nézőből, melyre csak nagyon kevés horror képes vér, kaszabolás, sikongatás nélkül. Az elcserélt gyermek ilyen szempontból egy szinten van Kubrick filmjével. (Egyébként mindkét film ugyanabban az évben készült, tehát másolásról nem beszélhetünk.)


Talán túlzásnak érzi valaki, hogy ilyen nagy szavakkal illetek egy szinte ismeretlen filmet, pedig nem az. Nehéz egy 30 évvel később újat keresni egy filmben, pláne klasszikusnak bélyegezni, de ebben az esetben ez kétségtelen.

verdeleth

Ink - Ha nem jő az édes álom (2009)

Egy költői kérdéssel kezdeném: hallott már valaki az Incubusokról? Én eddig a filmig csak egy ilyen nevű zenekart ismertem, de most már tudom, kik is ők: éjszakai démonok akik éjjel az alvóknak a rémálmokat okozzák (egy másik felfogás szerint az alvó nőket is erőszakolják, de ez a film szempontjából lényegtelen). Az Insubusoknak vannak ellenfelei: ők a "Jók" (a film nem említi a társaság pontos nevét). Ők hozzák az örömteli álmokat az alvó emberekre.

A film első felében őket láthatjuk, amint készülnek az esti műszakra. Áldásos tevékenységüket azonban megzavarja Tinta (Ink), egy fekete csuhás, nagyorrú torz lény, aki ezen az éjjelen elrabolja az egyik család kislányának lelkét, és ezáltal a gyermek kómába kerül. Tinta ugyan gonosz, de az Incubusok még nem fogadták be maguk közé, és abban reménykedik, ezzel a "jócselekedetével" majd tagja lehet a üveglappal takart arcú, fénylő szemű, embertestű lények kedves társaságának. Tinta útközben foglyul ejti a Mesemondót, szintén a Jókhoz tartozó nőt. A Jók összefognak, hogy visszaszerezzék Tintától a kislányt, ebben segítségükre van az X vonalban fekete szigetelőszalaggal leragasztott szemű vak nyomkövető (?!)

A meseszerű történettel párhuzamosan elmesélik a John, a kislány apjának történetét, aki a tőzsdén dolgozik, és munkája számára sokkal fontosabb mint családja, lányát is beleértve. A Jók rájönnek, hogy a lány visszaszerzésén felül el kell érniük, hogy John újra egy szerető apa legyen.

Ha nem világos, amit eddig leírtam az nem véletlen. A film nagy hibája, hogy sorra tűnnek fel a mesés szereplők, de szinte csak lógnak a levegőben. A nyomkereső múltjáról, jelleméről, tevékenységéről pont annyit tudunk meg, mint a szépséges Mesemondó szerepéről, kilétéről: SEMMIT. Ezen felül az Incubusokról is csak a Wikipédiából tudjuk meg, kik is ők, ami azért egy filmnél nem sok jót jelent. A film másik fő hibája, hogy bár a rengeteg fordulat van a filmben, jónéhány elég kiszámítható. Ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha a film felépítése, a csavarok egymásra épülése, a végső igazság felfedése nem olyan lenne, mint amit már vagy ezerszer láttunk (aki látta A gépészt, nagyjából sejtheti, milyen lehet).

A film tényleg 10 pontos része a vizualitás: rengeteg nagyon profi, ötletes, hovatovább kísérletező vágások, trükkök, vizuális sokszínűség (bár sokat köszönhet rendező úr Terry Gilliam filmjeinek), azért a történet felépítésének sablonossága és a karakterek kidolgozatlansága sokszor elveszi a film erejét. Az Ink egy élvezhető fantasy-thrillerbe és családi drámába oltott tündérmese, de ennél sokkal jobbra számítottam.

verdeleth

Újabb filmforrás!

Ezt is megéltük:

film. internet. ingyen. legálisan.

Link:

http://film.indavideo.hu/

A jelölt (Kandidaten - 2008)

Teljesen véletlenül akadtam Nikolaj Lie Kaas legújabb filmjére. Ő az egyik legfoglalkoztatottabb színész a dán filmiparban Urlich Thomsen és Mads Mikkelsen mellett, és a legtöbbet Anders Thomas Jensen (Ádám almái, Zöld hentesek) és Susanne Bier (Testvéred feleségét...) filmjeiben szerepelt.
A jelölt azonban nem dráma vagy groteszk vígjáték, inkább a krimi/thriller műfajába tartozik.

Jonas fiatal, sikeres ügyvéd, és irigylendő életét csak egyvalami árnyékolja be: egy 1 évvel ezelőtti autóbaleset, mely apja halálát okozta. Egy átmulatott éjszaka után egy zsarolási ügybe keveredik, ahol nemcsak házassága de saját élete is veszélybe kerül. Sodródik a eseményekkel, melyek egyre szövevényesebbek és melyek az apa halálával hozhatók kapcsolatba.

A filmben visszaköszön a már jól ismert hőstípus, aki egyedül indul el az egyre fenyegetőbb világ ellen, melyben senki sem az, akinek látszik. Az akár sablonosnak mondható keretet ellensúlyozza a jól felépített forgatókönyv, a fordulatos cselekmény, és a szokásosan 10 pontos színészi játék (Klass most egyedül viszi a hátán az egész produkciót, tökéletesen). Bár az erkölcsi mondanivaló a végén talán túl egyértelműen van tálalva, összességében egy nem túl eredeti de annál profibb és élvezhetőbb thriller a jelölt, melyben még a noir elemei is sokszor felfedezhetők.

verdeleth

Bezártság-szindróma

Szkafander és pillangó (Le scaphandre et le papillon)

Így az elején csak annyit szögeznék le, hogy elég sok biopichez volt szerencsém mióta filmeket nézek, de mindközül ez a legjobb. Pedig a Larry Flynn a provokátor vagy az Ember a Holdon sem volt semmi, de ez a film azon túl, hogy mennyire megrázó és meglepő és annak ellenére, hogy csak egy rövid időszak történetét meséli el, valami olyan látásmóddal és vizualitással rendelkezik, ami kiemeli a hasonló témájú alkotások sorából.

Bezártság-szindróma, ez az orvosi neve annak az állapotnak, amikor a beteg egész teste lebénult és gyakorlatilag jelét sem tudja adni annak, hogy ő még él. Pedig él, az elméje teljesen ép, a gondolatai tiszták, csak éppen teljesen a saját testébe záródott. Történetünk főhőse Jean-Do egy igazi playboy, népszerű újságíró, a Vouge magazin főszerkesztője. Családapa és főállású nőfaló. Negyvenharmadik születésnapján azonban masszív sztrókot kap, aminek következtében mély kómába zuhan, majd miután magához tér döbbenten veszi tudomásul, hogy a saját teste rabjává lett. A teljes bezártságtól csak a bal szeme választja el, az még lát, az még mozog. Egy speciális kommunikációs módszerrel - a látogató elkezdi sorolni az ábc-t és Jean-Do a helyes betűnél egy pislantással megállítja, így haladva végig a szavakon - mégis képes lesz a kommunikációra a külvilággal. Bezárt elméje pillangó módjára szárnyal szkafandere rabságában egy történetet formálva Jean-Do életéről, aki a bal szemével le is diktálja e történetet egy könyvvé alakítva. Szkafander és pillangó a címe, tele hihetetlen mértékű iróniával és keseredettséggel. Sorsával megbékélt, de mégis döbbenetes és szívszorító az a részletes leírás, ami egy eltékozolt élet utáni testbörtönbe zárt létezés mindennapjait ismerteti az olvasóval, illetve ebben az esetben a nézővel.

A film első felében a nézőt is bezárja ebbe a testbe egy különleges kameraállással. Mindent ugyan úgy csak egy bal szem mögül látunk ahogyan ő is, hogy aztán a film felénél mesélni kezdjen, mi pedig a szkafander helyett a pillangó szemszögébe kerülünk. A jelenbe visszatérve is testen kívül maradunk teret adva a narratíva gördülékenyebb lefolyásának. De ez nem baj, mert addigre már a néző bőven Jean-Dová vált, és a film innentől kezdve magával ragad minket és nem enged a végefőcímig, de talán még azután sem...

Jean-Do ezt az állapotot egyfajta büntetésként fogta fel eddigi élete miatt. Egészen pontosan amiatt, ahogyan a nőkkel bánt. Így a könyvével kapcsolatban is azt fogalmazta meg, ami a filmre is igaz, hogy ez egy történet a bosszúról nőknek. Hát akkor hajrá csajok! De a férfiak is tanulhatna belőle.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0401383/

Bajcsináló

Tokyo Sonata (2008)

Kiyoshi Kurosawa (aki nem rokona a híres Akira Kurosawának) az egyik legtehetségesebb japán rendezőnek tartják. Korai filmjei brutális történetükkel és kísérletező kedvükkel tűntek ki a nagy tömegből még az 1990-es évek közepén. Azóta sorra gyártja a horror és a thriller műfajához közelálló, de szimbolikus filmjeit, melyek az egymásrautaltságról, az egyén és a társadalom viszonyáról, a magányról, gyászról és még nagyon sok mindenről szólnak. Sokan úgy látják filmjeit, mintha Tarkovszkij és a horror találkozna, ebben pedig sok igazság van. Könyvet lehetne írni ezekről a filmekről (csak néhány cím: Gyógymód, Karizma, Fényes Jövő, Lüktetés), de most legutóbbi filmjével, a Tokyo Sonataról írnék.


A film meglepő módon eltávolodik Kurosawa kedvelt nyomasztó horror-vonalától. Egy átlagos tokiói családról szól. Az apa középvezető egy cégnél, a feleség otthon van. Egy 10 és egy 18 év körüli fiuk van. A problémák akkor kezdődnek, mikor a férfi elveszti az állását. Hogy pontosabbak legyünk, inkább csak elégedetlenek vele, és ő büszkeségből otthagyja a munkát, gondolja, az ő végzettségével biztos hamar kap munkát. Feleségének azonban nem meri elmondani, és mindenkinek azt a látszatot tartja fenn, hogy semmi nem változott.
A férfi viselkedése viszont teljesen más lesz: kisebbik fiát nem engedi zongorázni tanulni, aki az ebédpénzét költi el, hogy tudjon zenetanárhoz járni. A nagyobbik fiú álláskereső, de nincs sok kilátása, azért be akar lépni az amerikai hadseregbe, amit mélységesen ellenez az apja. A feleség pedig gyanakodni kezd, hogy férje már nem dolgozik. Miközben az apa és a család többi tagja között egyre több a konfliktus, végzettségéhez képest megalázónál megalázóbb állásajánlatokat kap, és szembe kel néznie azzal, hogy régi pozícióját már nem kaphatja vissza.


A film egyik erőssége az, hogy az egyes karaktereken és azok kalandjain keresztül képet kapunk a mai japán emberek anyagi nehézségeiről, a hagyományos családmodell széteséséről és a fiatalok megváltozott látásmódjáról. A másik pozitívum, hogy ezt indirekt formában, epizodikus, életszerű és sok helyen vicces jelenetekben mutatja Kurosawa, aki új filmjével (stílusváltásának ellenére) újabb gyöngyszemet rakott le az asztalra.

verdeleth

Hadszíntér ( The War zone - 1999)

Tim Rothot sokan színészi pályája miatt ismerik, ugyanakkor rendezőként is jegyez egy alkotást: az 1999-es Hadszíntér igen bátor vállalkozás volt, és Roth azóta sem készített több filmet. Ennek hátterét ugyan nem ismerem, de nem lennék meglepve, ha ezzel a filmmel mindent kiadott volna magából: olyan mint egy artikulálatlan, őrjítő üvöltés, amivel minden haragunk a felszínre törik.

A film egy angol tengerparti városban játszódik, ahol egy család él. Szinte semmit sem tudunk meg róluk, legalábis abból, amire egy átlagos néző a film alatt kíváncsi. Viszont bepillantást enged a a család legszörnyűbb titkára: az apa titokban egy parton álló elhagyatott betonbunkerben saját lányával közösül, de egyszer a lány öccse kifigyeli őket. Innentől szemtanúi lehetünk a fiú gyötrődésének: elmondja e anyjának a történteket, szétrombolva ezzel eddigi életüket, vagy hallgasson róla, így mérgezve saját lelkét. A fiú arcán nemcsak a kétségbeesés, de düh is egyértelműen leolvasható: gyűlöli tettéért apját és nővérét is (ez utóbbi a kritikák szerint az öcs vonzódását jelenti nővére felé, bár ezzel nem értek egyet maradéktalanul).


A Hadszíntér erőssége, hogy nem cicomázza túl a dolgokat, nem épít fordulatokat bele, nem prédikál vagy filozofál, a lehető legnyersebben (mind képileg mind dramaturgiailag) mutatja be a család tagjai között kialakult viszonyt, és az apa vérfertőző tettének következményeit.
Ne számítsunk hát gyönyörű képekre, részletes jellemábrázolásra, sok párbeszédre, sokatmondó mimikára, vagy mindenre választ adó végkifejletre. A film egyszerűen a fülünkbe ordítja minden dühét, bánatát, és magára hagy, hogy a háború saját gondolatunkban dúljon.

verdeleth

Amikor a szél is retteg (Hasta El Viento Tiene Miedo - 1968)

A Book of Stone kapcsán említettem Taboada 60-as évekbeli filmjeinek és Guillermo del Toro két híres alkotásának (Ördöggerinc, A Faun labirintusa). Míg az általam bemutatott film és a Faun között vannak párhuzamok, addig az Ördöggerinc már a lopás határai súrolja, mégsem ítélendő ezért (erről kicsit később).


Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: az Amikor a szél is retteg c. 1968-as filmnek következő a története: egy bentlakásos iskolában fiatal lányok várják a 10 napos vakációt, hogy hazamehessenek. Claudia, az egyik diák minden éjjel felébred, és látomásai vannak: egy fiatal lány hangja hívogatja a kertben álló harangtoronyba. Akkor riad fel rémálmából, mikor a lány felakasztott testét meglátja. A szellem létezésében kezdetben mindenki kételkedik, és mikor a lányok felmennek a toronyba, a szigorú igazgatónő nem engedi el őket vakációra. A pár nap alatt a lányok (főleg Claudia) és a szellemlány között egyre több rémisztő találkozás születik, miközben megtudunk a lány múltjáról pár dolgot (ez a szál mondjuk kicsit kidolgozatlan), és a lányok egyre több összetűzésbe keverednek a konzervatív és a lányokban nem bízó igazgatónővel.
A film persze több csavarral is szolgál, de aki látott találkozott már szellemekről szóló történettel, nem hiszem, hogy nagyon meglepődne.


A film ugyanakkor nemcsak egy egyszerű rémmese, hiszen több ponton is képet kapunk a 60-as évek változó világáról, a lányok elfojtott szexualitásáról és lázadási hajlamukról, a konzervatív és liberális tanárok eltérő módszereiről, és még sorolhatnám. Nem szociológiai mélységű elemzés, mégis üde színfolt ez egy szinte ismeretlen, műfaji filmtől. A leírtak miatt talán könnyen észrevehető, hogy az Ördöggerinc a nyilvánvaló hatások ellenére is egy önálló alkotás, mely egy izgalmas történetbe csomagolja a spanyol háborús éveinek mélyreható bemutatását és a kor emberinek testi, erkölcsi küzdelmét az ellenséges környezetben. Ez az az elem, mellyel eltávolodik csak történetében sok helyen megegyező de kevésbé mélyreható Amikor a szél is retteg-től.
A film kiszámítható története (és a film korának) ellenére is izgalmas, kellemesen hangulatos alkotás, annak minden hibájával és bájával.

verdeleth

Going by the Book (2007)

A koreai filmgyártásban kicsit máshogy állnak a humorhoz, mint Európában. Sajnos ezzel engem sem érintenek meg. A romantikus filmekben engem zavar a humor, szerintem kifejezetten oda nem illő. A tiszta vígjátékaikban meg annyi a baromság, hogy alig bírom végignézni. Egyedül a thiller-akció vonalba becsempészett komikum esik nagyon jól, persze ha jól van megcsinálva (ennek kitűnő példája a nagy sikerű Gazdatest, mely a mutáns lényes akciófilm műfajának egyfajta humorizáló-parodizáló (zseniális) kifordítása.


A Going by the Book végre egy olyan film, amiben a humor nem idegesítő, a groteszk irónia nem öncélú, ugyanakkor van a történetnek egy erős váza, ami végig fenntartja a figyelmet.
A koreai kisvárosban játszódó történet főszereplője egy fiatal de nagyon precíz és lelkiismeretes rendőr, akit felkér a felettese egy egyszerű szerepre: alakítsa a rablót abban a rendvédelmi gyakorlatban, melyben eljátszanak egy bankrablást. Erre az utóbbi időkben történt hasonló bűncselekmények miatt van szükség, melyek felderítésében a helyi hatóságok nem jeleskedtek eddig.
A szerepre felkért férfi viszont nem volt a legjobb választás: buzgón és alaposan felkészül "új állására", nem kis gondokat okozva ezzel feletteseinek.



A történet fő erőssége, hogy a néző ugyanúgy figyel és izgul a végkifejleten, mintha egy igazi rablást és túszdrámát látna, és még az sem tudja kizökkenteni, hogy a film rengetegszer tudatosítja, hogy ez csak egy (igencsak félrecsúszott) gyakorlat. Ez általában viccesebbnél viccesebb jelenetekben, szituációkban mutatkozik meg, így a film egyszerre izgalmas és hihetetlenül szórakoztató.
Nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi évek legjobb távol-keleti vígjátékával van dolgunk, ezért érdemes megpróbálkozni azoknak is a filmmel, akiket taszít vagy idegesít, ha a sárgák viccesek akarnak lenni. A röhögés garantált.

verdeleth

The Prestige

„Minden trükk hátom lépésből áll. Az első rész a „zálog”. A művész, mutat valami szokványosat. Egy csomag kártyát, egy madarat, vagy egy férfit. Megmutatja neked a tárgyat, talán meg is kér, hogy vizsgáld meg, hogy lásd, hogy tényleg valódi és teljesen szokványos. A második rész a „fordulat”. A bűvész fogja ezt a közönséges dolgot, és csinál vele valami szokatlant. Rá akarsz jönni a trükkre, de nem jössz rá, mert valójában nem is keresed. Azt akarod, hogy bolonddá tegyenek. De nem tapsolsz, mert neked valami eltüntetése nem elég. Az akarod, hogy vissza is jöjjön. És ezért van minden trükknek három része. A legnehezebb rész a „presztizs”.”

A film két bűvész versengéséről szól a viktoriánus korabeli Londonban. Egyikük Alfred Borden (Christan Bale) tehetséges ifjú illuzionista, másikuk Rupert Angier (Hugh JackmanJ) előadóművész, roppant találékony de némileg tehetség híján van. A két bűvész bár kezdetben barátok egy tragédia következtében hamar egymás ellenségévé válik, egymás előadásait látogatják álruhában, ellopják a másik naplóját és állandóan azon törik a fejüket miként lehetne leleplezni a másikat.

Mindkét fél azon igyekszik, hogy ő alkossa meg a tökéletes trükköt. Borden természetes tehetséggel megáldva megalkotja első saját számát, de azt Angier lemásolja, így kénytelen továbbfejleszteni azt, így létrejön a a traszportáló ember trükkje. Angier nem képes megfejteni titkát így egy szláv tudós Tesla segítségét kéri, aminek eredményeként létrehozza saját eltűnős csodáját a villanást. Ám az egyik fellépésen Borden hibájából tragikus események következnek be.

A film elkalauzol minket aszínpadi bűvészet belső világába. Hirtelen megvilágosodunk, hogy eddig oly bonyolultnak hitt trükkök valójában milyen egyszerű titkokat rejtegetnek.

A film alapja Christopher Priest azonos című regénye. Ami valójában egy naplóregény, ami Borden majd Kate végül pedig Angier naplóját veszi sorra. Borden rendkívül titokzatosan fogalmaz, mintha egy bűvésztrükköt írna le, de az érdekessége, hogy folyamatosan figyelmezteti a nézőt, hogy különítse el azt, amit lát és azt, ami valójában történik. A naplók kiegészítik egymást, így kerekedik ki belőle egy egész történet. A film tematikailag hűséges a könyvhöz, de kimarad a spiritista szál (Angier felesége Julia szeánsztrükkökkel csapja be a jóhiszemű gyászolókat).

Nemtudom, de nekem nagyon adja ez a film. Tök titokzatos, meg televan jóképű bűvésszel, öröm nézni. És a vége...

Meg legalább tudom hogyan kell eltüntetni egy kanárit. A teleportáláson még dolgozom.

A helyettesítő (The Substitute - Vikaren - 2007)

Mindig is tudtam, hogy a dánok nem normálisak: drámáik számomra bebizonyították, hogy ott fönn északon nincs minden rendben. Persze attól még ezek gyönyörű filmek, de mintha imádnának turkálni az olyan témákban, mint a családon belüli erőszak, feldolgozhatatlan és kimondhatatlan bűnök felszínre kerülése, haldoklás, nemi erőszak, elhagyott gyermekek és még sorolhatnám. Persze aki magyar művészfilmeken nőtt fel, annak ez délutáni popcorn-mozi, de ezen filmek minőségük ellenére is egy idő után lefárasztják az embert. Vígjátékaikról sem mondható el, hogy önfeledt nevetést váltanak ki, hiszen sokszor a furcsa-groteszk hangulat ezt nem teszi lehetővé.


Ekkor találkoztam a Vikaren c. filmmel, és úgy éreztem, ez az amit egy dán filmtől régóta várok.
A sztori elég egyszerű és párszor már talán szembejött velünk: egy másik bolygó lakói egy lényt küldenek a földre, hogy megismerjék és megszerezzék azt a tudást, ami náluk nem létezik: a szeretet képességét. A lény egy nő testébe költözik, aki egy helyettes tanárt játszik el. A 11-12 éves gyerekeknek egyből feltűnik a nő furcsa viselkedése, aurája, és szép lassan ki is találják, hogy egy nem evilági lénnyel állnak szemben. Mikor ezt az elméletet szülők nem kis megdöbbenésére felvázolják, a tanárnő és a szülők is jobbnak látják, ha egy közös kirándulás során a gyerekek megpróbálnak összerázódni új tanárukkal. A tanulók érzik, ez lesz életük utolsó útja...

A legtöbb helyen a filmet horrornak titulálják, és bár az inváziós horror furcsa mutánsa is lehetne a film, szerintem több annál. A horror zsánerének jegyei csak itt-ott (főképp a témában, és egyes gusztustalan jelenetekben) találhatók meg, de ugyanilyen számban képviseli magát a krimi és a vígjáték is. A humor a film egyik fő jellemzője, egyszersmind erőssége is: a jelenet, mikor a szülők erőszakkal tuszkolják be a gyerekeket a buszba, hogy menjenek párizsi osztálykirándulásra, szinte már abszurd (persze a kívülállók szemével, hiszen a gyerekek és mi is tudjuk, hogy ez nem egy egyszerű kirándulás lesz). Maga a komolyan nem vehető történet és sok vicces elem ellenére is lehet a filmen izgulni, a hangulat is vészjósló az egész film alatt, így tökéletesen ötvözi a thriller és a vígjáték műfaját. (Talán a két plakát stílusán is látszik, a forgalmazóknak sem egyértelmű a film műfaja)

Aki egy újabb remek északi horror/thrillere vágyik, nagyrészt örömét lelheti a Vikarenben, de aki jókat akar nevetni, az is kaphat egy adaggal a rendezőtől.

verdeleth