Kikujiro nyara

Kikujiro nyara
japán, 1999
rendező: Takeshi Kitano
IMdb

Takeshi Kitano első filmje, amely szakít a rá eddig annyira jellemző brutális, jakuzával kapcsolatos, rendkívül erőszakos filmjeivel, és teljesen új arcát mutatja meg a nézőnek: a Kikujiro nyara egy bájos mese a barátságról, a magányról és a gyermeki lélekről.
A film elején megismerkedhetünk Masao-val, a magányos kisfiúval, akit szülei helyett a nagymamája nevel. A nyári szünidő kezdetekor viszont a barátai elutaznak, nagymamája egész nap dolgozik, így teljesen egyedül marad. Ezért eltökéli, hogy megkeresi anyukáját, ehhez pedig a sorsnak köszönhetően segítőtársat kap Kikujiro (Kitano) személyében, aki egy agresszív, bűnös életet élő, de annál inkább szerethető figura. Ezzel kezdődik el az ex-jakuza és a magányos fiú csodálatosan fényképezett utazása.

Kitano története a kisfiú szünidei naplója szerint epizódokra bontott, melyek során egyre közelebb és közelebb kerül egymáshoz a két figura a kalandos meseelemek során: nagy szerencsével pénzt nyernek fogadáson (tiszta Nagy Utazás), a kisfiút elrabolja egy gonosz ember(egy pedofil, akivel aztán Takeshi kedélyesen elbeszélget), taxit lopnak, de úgy, hogy egyikőjük sem tud autót vezetni…
A mókás jelenetek (Takeshi magánszámai egészen kitűnőek) azonban hamar átcsapnak a kudarcok sorozatába, melyek az emberek érzéketlenségének, ridegségének köszönhetőek. Kirakják őket ott, ahol a madár se jár, Kikujiro-t többször elütik, megverik, úgy tűnik, hogy próbálkozásaik hasztalanok a végtelenül elidegenedett, japán társadalomban. A kilátástalannak tűnő helyzetből azonban mesei fordulattal kiszabadulnak (még ha rövid ideig is), és létrehoznak egy elszigetelt, társadalmon kívüli közösséget: egy világot járó, hippi regényíró, két báránylelkű-metal-motoros meleg, Kikujiro és a kisfiú együtt gyermeki lelkülettel játszik együtt egy elhagyott tóparton. A magányos lelkek megtaláltak valamit, amit eddig mindenhol hasztalan kerestek, és ott, ahol sosem gondolták volna.
Kitano ebben a filmben eléri azt, ami nagyon kevés rendezőnek sikerül: bájos meséje az öniróniának, a kitűnő humornak és a társadalomkritikus felhangoknak köszönhetően egyetlen percre sem válik giccsessé, komolytalanná. Ezért mindenkinek különösen ajánlott.

Habzsol

Boy A (2007)

Szinte a semmiből tűnt elő ez az angol film. Magyarul alig lehet róla olvasni, ami mégis van, az nagyon dicsérte.

A film története egy fiatal srácról, aki egy gyerekkori gyilkosság miatt 14 évet volt javítóintézetben. Terry, egy szociális munkás, aki fiaként kezeli a fiút, segít neki új életet kezdenie. Jack új személyazonosságot kap, munkába áll, barátokat talál, és újdonsült barátnőjével is egyre jobb a kapcsolatuk. Jack eltitkolt múltja azonban minden igyekezet ellenére sem maradhat rejtve, és lassan mindent felépített kapcsolata összeomlik.


A film felépítés azért nem olyan gyors, mint ahogy azt itt leírtam. A történet nagy része az újrakezdésről szól. Dokumentarista módon van ábrázolva, ahogy a zavart, csendes fiú élete lassan teljes lesz, és ő maga is elhiszi, hogy megtagadhatja múltját, a letöltött büntetés után új emberként lehet a társadalom teljes jogú tagja. De a néha felbukkanó figyelmeztető jelek (újságcikk...) nem hagyják, hogy teljesen elfelejtse, mit követett el. Ugyanakkor a nézőt sem egyoldalú sztorit kap: a fő szállal párhuzamosan a film bemutatja Jack gyermekkorát, és a szörnyű gyilkossághoz vezető utat.
A film szerencsére nem akarja felmenti sem elítélni tette miatt, ugyanakkor egyértleműen felszólal a már megbűnhődött és normális életet akaró fiú mellett, támadja a megbocsátani és felejteni képtelen, gyűlölködő társadalmat.


A főszereplő, a számomra ismeretlen Andrew Garfield, aki hihetetlenül jól játssza a csendes és labilis fiú szerepét, talán az egyik legjobb alakítás, amit mostanában láttam.
Aki vevő egy lassú tempójú, európai stílusú drámára, mely nagyon fontos kérdéseket boncolgat, annak a Boy A tökéletes választás.

verdeleth

Csoda a 34. utcában (1947)

Ha már Karácsony van, illendő ilyen témájú filmet is nézni. A tévék azonban nem halmoznak el az alkalomhoz illő jó filmekkel, idióta vígjátékok és hányingert keltő baromságokkal annál inkább. Érdemes régebbi filmek között keresni, mert azok már koruknál fogva is nagyobb élményt nyújthatnak. Mondjuk Az élet csodaszépen kívül nem sokat ismerek, de találtam egy ígéretesnek tűnőt. Az 1947-es Csoda a 34. utcában című filmről szinte csak jókat olvastam. Sajnos ezek nagy része nem vált valóra.

Karácsony idején járunk New Yorkban. Egy hatalmas bevásárlóközpont hatalmas ünnepi felvonulást rendez, de a Télapójuk leissza magát. Egy arra tévedő nagyszakállú öregúr boldogan elvállalja a feladatot, és olyannyira beválik, hogy leszerződteti állandó Mikulásnak. A kedves, közvetlen és őszinte úr hatalmas forgalmat hoz az üzletnek, de a dolgok rosszra fordulnak, hiszen sokan őrültnek tartják a férfit, amiért az az igazi Mikulásnak tartja magát. Egy ügyvéd barát segítségével kell bizonyítania igazát, és közben meg is kell győznie főnöknőjének kedves de semmilyen mesében (így a Mikulásban sem hívő) kislányát, hogy ő nem csak egy aranyos öregúr.


Nem ültem előítéletekkel a filmhez, tudom mit kell várni egy több mint ötven éves amerikai filmtől, főleg ha az karácsony témájú. A film korára való tekintettel elnéztem a mára már inkább kínosan erőltetettnek ható mint vicces jeleneteket, néhány idegesítő mellékszereplő Latabárra hajazó ripacs játékát, a korban megszokott borzalmasan életidegen "csókokat" és még sorolhatnám. Talán még megbocsátható a film hihetetlenül meseszerű, minden logikát nélkülöző (happy endet okozó) végkifejlete is. Mégiscsak egy szép mese ez.

De vannak olyan dolgok, amikre azért sem a műfaj sem a kor miatt nincs mentség. Időzavart éreztem nem egyszer, néha nem tudtam eldönteni, volt e már szenteste vagy még mindig csak arra készülnek. Ezenkívül úgy ugrálunk az időben, mintha egy könyvet olvasnánk, amiből kimaradt 10-20 oldal. Először arra gondoltam, biztos elaludtam, ezért maradtak ki dolgok. De nem. Egyszerűen még jelzésértékűen sincs átmenet fontos dolgok között. Például a film a Mikulás főnöknője (a már említett kislány szingli anyja) és az ügyvéd között kialakuló (és abszolút kiszámítható) szerelme: a film elején még csak flörtölgetnek, a film vége felé már úgy élnek és beszélnek egymással, mint egy házaspár. Hogy mi történt a kettő között? A rendezőnek úgy látszik, hogy nem volt fontos. Ha feszesebb lenne a film, talán még elnéznénk, de azért ez így bőven több mint zavaró.


Pozitívumként említhető a "Mikulás" játéka, az tényleg jó (bár az odaítélt Oscar szerintem túlzás).
A másik, hogy a film néha odamond az üzleti és anyagias világnak, aki hasznot akar húzni az ünnepből, illetve az elvtelen ügyvédeket és bírókat, akik csak saját érdekeiket tartják szem előtt. De ez egy hollywoodi szuperprodukciótól szerintem képmutatás, és úgy is van ábrázolva, hogy inkább vicces mint felháborító.


Azt már említettem, hogy egy aranyos mese ez. Sajnos ezenkívül semmi több. Jó filmnek biztos nem mondanám, mondanivalója (a szokásos "higgyünk a szeretetben és csodában" kívül) szinte semmi, sablonos, kiszámítható, és néha kissé idegesítő. Érdekes, hogy az egy évvel korábbi klasszikus Az élet csodaszép úgy tudott egy szép karácsonyi történetet elmondani, hogy egy nagyon okos sztorival támogatta meg, ami nem nélkülözött realista és mélyen emberi elemeket. Ebben a filmben az ünnepi téma megvan, minden más hiányzik belőle.

(A filmből állítólag egy valagra való remake készült. Úgy hírlik, azok sokkal rosszabbak ennél. Ezek után azokra végképp nem vagyok kíváncsi).

verdeleth

Meglepetés!

Egy kis ajándék a közreműködőknek:
Kevesebb, mint 2 hónap alatt 1245 látogatást élt meg a Mozifaló! Örvendezzünk hát!
Boldog Karácsonyt mindenkinek!

Az őslakó – The Man from Earth

Az őslakó

Rendezte: Richard Schenkman, Írta: Jerome Bixby

IMDb

Az őslakó (a magyar filmcím már megint egy vicc) címmel bemutatott sci-fi számomra még sosem látott módon osztotta meg a nézőközönséget. Az egyik oldal teljesen oda van érte, a másik pedig hidegrázás közepette elutasítja. Hossza töprengés után arra jutottam, hogy ennek az éles határvonalnak úgy gondolom, hogy három oka van.

Az első a kamaradráma jelleg. Az egész film egy faházban játszódik mindösszesen nyolc szereplővel. Ez biztos sokak szemében túl unalmas. A második ok az, hogy sci-fi-ként lett beharangozva, mégsincs benne se Chewbacca, se HAL 9000, se Ripley, csak pár egyetemi tanár. Mondhatni elég karcsú, viszont ezzel kapcsolatosan lehet meghatározni a sci-fi besorolást: itt szó szerint, kőkemény tudományos fikcióval van dolgunk.

Aki az eddigieket még ki tudta heverni, valószínűleg most fog elvérezni. Ugyanis a film azzal a feltevéssel indít, hogy a főhősünk (Oldman, milyen találó ez a név) 14 000 éves ősember, aki egyszerűen nem öregszik. Lelki szemeim előtt már látom, hogy a többségnek, aki eddig kitartott, most telt be a pohár. A kitartó szerencséseknek viszont kellemes agytornában lesz részük. Képzeljük el: egy késő paleolitikumban született ember, aki még ma is él, milyen lenne? Illetve hogyan lehetne Oldman állítását hathatósan megkérdőjelezni? És ha képtelenek vagyunk bizonyítékokkal kétségbe vonni hihetetlennek tűnő elméletét, akkor hogyan vethetjük el azzal a felkiáltással, hogy képtelenség?! Attól még, hogy a világképünkbe nem fér be, még nem biztos, hogy oktondi gondolat.

Röviden ebbe a gondolatmenetbe kapcsolódhatunk bele, amiben egyetemi tanárok lesznek segítségünkre. Van itt antropológus, biológus, irodalmár, történész, pszichológus, szóval elég kellemes társaságról van szó. Többet nem is írok róla, nem akarok semmit se elspoilerezni. Mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy tegye félre a különféle meggyőződéseit, és adja át magát a szabad elmélkedés élvezeteinek!

Habzsol

Black Christmas (1974)

Karácsonyra való tekintettel egy "ünnepi" filmet mutatnék most be.

Bob Clark 1974-es klasszikusa, a Black Christmas.
A kedves kis történet egy egyetemi városba játszódik, egy lányszálláson (egy nagy házban). A lányok egy része már hazament a karácsonyi szünetre, van aki még most készülődik. Az iszákos házinéni és a pár ottmaradt lán békés napjait azonban megzavarja egy őrült telefonos zaklató, Billy, aki obszcén szavakkal, üvöltözéssel, hörgéssel ilyesztgeti a vonal túlsó végén lévőket. Mindezt tetézi, hogy az egyik lány szőrén-szálán eltűnt, és gyanakodni kezdenek, hogy Billy nemcsak őrült, de gyilkos is lehet.


Ahogy egy horrorfilmtől várható, a maradék lányok is szép sorban hullanak majd, és persze lesz olyan is, aki felveszi a harcot a gonosszal. Eddig nincs túl sok új dolog ebben a filmben. Ugyanakkor a film fő hangsúlyai nem a véres gyilkosságokon vannak, hanem a lassú de idegtépő feszültségre, melyet kihangsúlyoz, hogy a szubjektív kameraállásokkal a néző a gyilkos szemszögébe helyezkedik, így annak arcát sohasem láthatjuk, de együtt haladunk vele a sötét padláson, nézünk be az áldozatok szobájába, hajolunk az alvó lányok fölé, miközben tudjuk, hogy az már nem fog sokáig élni.


Maguk a telefonhívások is hátborzongatóak, ahogy egy megbomlott elmére valló hangorkán kitör Billyből, egyszerre utánozva férfi, nő, gyerek hangját, sikítva, suttogva, hörögve. Vetekszik Az ördögűzőben hallható ilyen megoldásokkal, a hangulatos beállításokkal és többször a giallo műfajára jellemző művészi gyilkosság-jelenetekkel egy teljesen más horrorfilm készült, mint addig.


Természetesen maga a sztori kissé megkopott mára, sokszor kiszámítható és logikai hibáktól sem mentes (főleg a végén), de egyrészt a műfajtól nem idegen, és egy ilyen régi filmnél talán el is nézhető.

A film 1974-es, tehát 4 évvel előzi meg a slasher alapvetésének tartott Carpenter-féle Halloweent, és bizony már ebben a filmben is minden megvan, ami ehhez a horrorirányzathoz kell: szűk körben való gyilkolás, őrült gyilkosok, akiket alig látunk és szinte semmit sem tudunk róluk róluk, jeles napok vérbe fojtása (csak néhány slasher cím: Halloween, Happy Bithday to Me, Mother's day, Véres Valentin, Péntek 13.), fiatal lányok halála, filmvégi csavar, és a gyilkos túlélése. Aki tehát kedveli a műfajt, és kíváncsi a Halloweenél korábbi (és annál szerintem sokkal jobb) slasherre, ismerkedjen meg Bob Clark remekművével. Ha elegünk van a bejgliből, a csillagszóróból és a karácsonyi dalokból, itt levezethetjük az ünnepi feszültségeket.

verdeleth

The Hurt Locker

Érdekes, hogy amennyire bőséges filmográfiája van a második világháborúnak vagy a vietnámi háborúnak, annál nagyvonalúbban feledkezik meg Amerika néhány másik (koreai, öböl, iraki) háborújáról. Különösen igaz ez a legutóbbiakra, például az Öböl–háborúról egyetlen egy igazi háborús film sem készült. Ez a háború inkább csak háttérként szolgál más műfajoknak például, mint tárgyalótermi dráma (A bátrak igazsága, A bevetés szabályai), kalandfilm (Sivatagi cápák) vagy éppen a háború értelmetlenségéről próbálnak regélni, ahogyan azt Sam Mendes, Bőrnyakúakja is teszi. (Az egyetlen igazi háborúsfilm, - A sólyom végveszélyben - is a közelmúltban játszódik és csak! egy helyi konfliktust tárgyal, egyszerre bírálva a katonai vezetés döntéseit és dicsőítve az amerikai harcosokat.) Persze ez nem jelenti azt, hogy ezek nem jó filmek, csak éppen a háborúsfilmet, mint zsánert nem merítik ki. Persze ebben valószínűleg közre játszik ezeknek a háborúknak a jogossága körüli vita is, vagyis alakítja a hozzáállást a kollektív bűntudat is.

Igazából a The Hurt Locker sem lóg ki ebből a sorból. Ugyan a jelenleg is zajló Iraki-háborúval foglalkozik, de annak csak egy kisebb szeletével, azaz a fronton szolgálatot teljesítő amerikai tűzszerészek mindennapjain keresztül mutatja be a háború feszültséggel teli, véres hétköznapjait. Ez a „szeletválasztás” is egy elég óvatoskodó magatartás, hiszen olyan katonák munkája kerül a középpontba, akik nem ölnek, hanem éppen ellenkezőleg, életeket mentenek, sőt elsősorban az „ellenségét”, szóval ők az abszolút jófiúk és az ártatlan áldozatok egyben. Azért a film ezekről a „szentekről” jóval árnyaltabb képet mutat, mint ahogy az most elsőolvasatra látszik.

Történik ugyanis, hogy a 3 fős kis alakulatunk bombaszakértője egy teljesen átlagos eset közben életét veszti. Helyére érkezik egy igazi öntörvényű, kissé felelőtlen, ámbár tényleg profi kolléga, aki a lehető legnagyobb nyugalommal és vagánysággal hatástalanítja a bombákat egymás után. Ezek a részek kifogástalanok a filmben. Mindegyik tele van feszültséggel, mert hiába profi az ember, Demoklész kardja végig ott lebeg a fejük felett. És a többes szám nem véletlen, mert a film igazi mondanivalója az az, hogy ez mennyire csapatmunka és az a laza és sokszor felelőtlen viselkedés, ahogy ezeket a veszélyes helyzeteket kezeli a főhős, nem csak az ő életét veszélyezteti, hanem még egy rakás másikét is. Erre szépen lassan William (Jeremy Renner) is rájön, ahogy folyamatosan személyes üggyé válik számára is ez a háború. Igazságérzete és dühe pedig olyan meggondolatlan cselekedetekbe hajtja, amik mások életébe kerülhetnek.

A film maga persze nem csak útszéli bombák hatástalanításának a sorozata. Főszereplőink folyamatosan veszélyes szituációkba, lövöldözésekbe keverednek, amik igazi háborúsfilm hatást kölcsönöznek még akkor is, ha nem grandiózus csata jelenetekről van szó, viszont profin vannak kivitelezve, életet visznek a filmbe és feltöltik zsáner elemekkel. Üde színfoltokként időnként felbukkan néhány nagy név (Ralph Fiennes, Guy Pearce, David Morse, Evangeline Lilly) is a vásznon, akik rövid cameóikkal is képesek hozzáadni a filmhez. Főleg Ralph Fiennes játéka üdítő, akinek a karaktere egyszerre vicces és tragikus.

A film érdekessége, hogy benne egy női rendezőnek (Kathryn Bigelow) sikerült megtalálnia a tökéletes egyensúlyt akció, feszültség és moralizálás között. Szerintem ez a film tetszeni fog azoknak is, akik egy jó háborúsfilmre vágynak meg azoknak is, akik az Apokalipszis moston nőttek fel és inkább a háború lélektana és a katonák miértre adott válaszai érdeklik. Engem speciel mindkettő érdekel, szóval nekem nagyon ült a film.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0887912/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=2GxSDZc8etg

The Quiet Family (Choyonghan kajok - 1998)

A Going by the Book kapcsán már kitértem a koreai vígjátékokra. Itt következik egy kicsit régebbi, de annál jobb komédia.

Tae-gu, a Kang család feje vidékre költözik családjával, ahol megesznek egy kis fogadót. Ám rá kell jönniük, hogy az épület nincs a legjobb helyen. Várják a vendégeket, de mindhiába. Mikor már minden veszni látszik, megérkezik egy hallgatag férfi és szobát bérel. A család örömét azonban másnap reggel ugyanez az ember veszi el: holtan találják. Az öngyilkosságba menekült férfi testét a család inkább elássa az erdőben, hiszen a fogadó hírnevének nem tenne jót a szörnyű eset. Tetézi a bajt, hogy a panzió következő vendégei sem "örvendenek túl jó egészségnek" másnap reggel, így a család üzleti vállalkozása lassan temetkezési vállalattá módosul.


Persze a cselekmény nem merül ki ennyiben, és szemtanúi lehetünk a furcsa életvitelű család bonyodalmakkal teli hétköznapjainak és egyre gyanúsabb viselkedésüknek, mely már a hatóságoknak is szemet szúr, még tovább fokozva a fogadón belüli őrületet.

Valahol olvastam, hogy a The Quiet Family olyan, mintha az Adams Familyt és a Zimmer Ferit összegyúrnánk. Én talán még megemlíteném A miniszter félrelépet is, abban a filmben dugdossák a "hullákat", szeretőket, férjeket és feleségeket ilyen szorgalommal, és a film nagy részére szintén a helyzetkomikum maximális kihasználása jellemző.
Aki kíváncsi egy jó kis fekete komédiára, vérre és nevetésre, az legyen e furcsa szálló vendége 100 percre (de ne maradjon senki sem reggelig).


A filmnek készült egyébként egy japán remakeje (The Happiness of the Katakuris). Rendezője a hírhedten sokkoló Takashi Miike, aki a család történetéből egy nagyon beteg horror-vígjáték-musicalt csinált. A könnyedebb filmek hívei inkább az eredetit nézzék meg.

A film rendezője Ji-woon Kim, a híres koreai triumvirátus tagja (a többiek: Chan-wook Park - Oldboy és Jon-hoo Bong - A gazdatest, Memories of Murder), aki olyan filmekkel vált ismertté, mint a Két nővér (az egyik legjobb pszichothriller az egész műfajban), és a véres bosszú-gengszterfilm, a Keserédes élet.

verdeleth

A Próféta, avagy az év legjobb filmje

Ez a film meg ad mindent a nézőnek, amit egy börtönfilmtől elvárhatunk, az már más kérdés, hogy még tovább is megy és a vége az lesz, hogy az év egyik, ha nem a legjobb filmjével gazdagodunk. Jacques Audiard filmje gyakorlatilag minden apró részletében egy remekmű. Ezt a Cannes-i zsűri is elismerte a zsűri Nagydíjával.

A történet rövid lényege: Malik El Djebena 19 évesen bekerül egy francia börtönbe. Hat évet kap, ezt kéne valahogy kihúznia. Fél, meg van rémülve, próbál láthatatlan lenni, de ha belekötnek nem hagyja magát. Luciani a korzikai maffia főnöke, aki szintén ebben az intézményben tengeti hétköznapjait, a börtön falai között is intézi a társaság ügyeit, ebben „kéri” El Djebena segítségét – védelemért cserébe, illetve ha segít, akkor nem ölik meg. Maliknak végeznie kell az egyik befolyásos arab rabbal. Üggyel-bajjal meg is teszi, de a gyilkosság többé nem engedi, és végig kísérti a 6 évet, irányítva őt a túlélés felé, egyfajta jövőlátó prófétává téve. Hű „szolgája” lesz Lucianinak és egyre bizalmasabb embere, míg végül már saját üzletbe is kezdhet, hogy túl nőjön egykori főnökén…

Ebből a rövid leírásból is érezni, hogy ebben az esetben sem egy „műfaj tiszta” alkotással van dolgunk. Az alap egy börtönfilm, de ez vegyül a maffia filmek klasszikus felemelkedés történetével. Ezen kívül egy rakás olyan jelenet van benne, ami szépségénél fogva idegen a zsánertől és ugyan ezen okból emeli ki onnan a filmet. Mondhatnánk azt is, hogy sikeresen keveri bele a szerzőiséget a rendező. Gondolok itt azokra a jelenetekre, amikor egynapos eltávokat kap a főhős, és ilyenkor minden annyira kontrasztossá és lassúvá válik a börtönön belüli világhoz képest, hogy el is felejtjük a történet súlyát. A zene és a képi világ egyszerre emeli ki Malik másságát és jeleníti meg az elvágyódás motívumát is. Viszont, ami a börtönben játszódik (és a film nagy része ilyen) az kegyetlen, szikár és hihetetlenül realisztikus. Audiard olyan remek élethelyzeteket (pl.: a penge próbálgatása a szájban) talált hőse szenvedéseinek bemutatására, amivel egyszerűen fizikailag lehetetlen nem azonosulni. Mindeközben a film olyan alázattal és érzékenységgel mesél a mai Franciaország egyik legnagyobb problémájáról, vagyis etnikai megosztottságáról és sokszínűségéről egy mikrotársadalom keretei között, hogy közben nem csúszik el egyik irányba sem, hanem teljesen „PC” marad végig. A fiatal főszereplő játéka pedig kifogástalan, ahogy a többi viszonylag ismeretlen mellékszereplő is megállja a helyét.

Az utolsó jelenet pedig egészen zseniális. Abban a félmosolyban és ideges hátratekintésben egyszerűen benne van minden, ami miatt ezt a filmet látni kell. Beleborzong a néző és nem hagyja nyugodni jóval a stáblista megjelenése után sem.
Igen, eddig ez számomra az év legjobb filmje, és hát ennek az évnek lassan vége van.

Törvénytisztelő polgár

F. Gary Gray, mint az akciófilmek egyik mágusa, mindent tud a műfajról, de én mondjuk pont azt szeretem benne, hogy mindig össze is keveri valamivel. Ezt tette a Törvénytisztelő polgárral is, de még milyen jól tette.

A szereposztást látva mondjuk megijedtem egy kicsit. No nem azért, mert rossz színésznek tartom Gerard Buttler-t vagy Jamie Foxx-ot, éppen ellenkezőleg. Kicsit féltettem a derék Gerardot, hogy sikeresen beskatulyázza magát valamiféle akciósztár karakterbe. De aztán eltelt a filmből 10 perc és megnyugodtam, hogy ez a film azért jóval több ennél, és Gerard is mutathat valamit színészi repertoárjából. Mert, hogy rögtön a lényegre tér a film, Clyde Sheltonnak lemészárolják a családját miközben ő ezt tehetetlenül végignézi. A gyilkosokat elkapják, azonban az ügyész Nick Rice alkut köt velük. Az egyik 5 évet kap a másik meg mehet a halálsorra. 10 évvel később végrehajtják a kivégzést, de valami hiba történik, és a nyugodt, örök álomba szendergés horrorisztikus jelenetbe csap át. Nem sokkal később a már szabadlábon lévő másik tettest is megtalálják, 25 darabban. Beviszik Clydeot, aki ügyvédet sem kér, viszont mindent beismer egy alku keretében. Innentől kezdve elindul a macskaegér játék, csak éppen nem a tárgyalóteremben...

A film egy lájtos tárgyalótermi drámának indul. A felvezetés hangulata jó, a nézőt az igazságérzete nem hagyja nyugodni, mindenki ideges, kezdődhet a tárgyalás. Ekkor azonban átcsap a film egy olyan véres thrillerbe, tele fordulatokkal, hogy a Fűrész készítői is elkezdhetnek pironkodni. A végéig marad benne szufla, habár a nagy leleplezés nem üt akkorát, mint ahogy szeretnék, de sebaj a következő fordulat úgy is feledteti azt. Mindeközben sikerül még elhelyezni néhány egészen ütős pábeszédet és a végén még a pokol lángjai is megelevenednek. (Ez egy különösen szép kép.) De talán mégis az a film legnagyobb erénye, hogy a műfajtól szokatlanul van némi morális mélysége is, amit nem hagy el az akciók közepette sem. Igaz néha Jamie Foxx fénysebességgel közlekedik - más magyarázat nincsen -, de ennyi kamu még belefér. Illetve azért itt dicsérném meg Gerardot, ő is ad súlyt a karakterének, a jó öreg Jamie viszont ugyanazt az arcát hozza, amit mindig is, amikor éppen nem Ray Charlest játszik.

Szóval számomra kellemes meglepetés volt a film. Ha egyenként nézzük a műfajait, amik keverednek benne, akkor külön-külön vannak nála jobbak, de így összekutyulva ez nem is olyan rossz. Végig izgalmas, a játékidő csak úgy röpül, az meg azért mindig pozitív jelző.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1197624/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=rA10RDU9quU

Egy falusi orvos (A Country Doctor - 2007)

Japán animációs film. Az ilyen címkétől általában a hideg kiráz, vagy legalábbis messziről kerülöm. Valahogy a maga és az anime nagyon messze áll tőlem. Ennek oka általában maga a rajzolás, a karakterek stílusa, illetve hogy majdnem minden ilyen filmben a szereplők ugyanúgy néznek ki, ami szerintem nem kicsit idegesítő. Az egyéb zavaró tényezőkre ki sem térek, maradjunk annyiban hogy kerülöm a japán animációkat.

Ezt a filmet sem animék szorgos keresgélése közepette találtam. Címe alapján emlékeztem, hogy Kafka talán egyik legbetegebb és legzseniálisabb (pedig van neki egy-kettő, sőt, talán minden műve) írása. Hogy milyen lehet egy majd százéves pár oldalas Kafka novella egy japán animációs rövidfilmben (21 perc), elképzelni sem tudtam.


Magáról a novella történetéről nem szeretnék, de talán nem is tudnék mesélni. Olvassa el inkább mindenki (kb. 4 oldal) itt (lehetőleg a film megnézése előtt) Maradjunk annyiban, hogy talán a legfurcsább, legszürreálisabb, legérthetetlenebb történet amivel valaha találkoztam, olyan rétegei vannak, amit egy olvasásra nem lehet felfogni. Szerintem minden olvasásra más gondolatok, érzések kavarognak az olvasóban.



Aggódtam, hogy a film nem lesz hű a történethez, mert bár az adaptáció lényege legtöbb esetben nem a mű szószerinti visszaadása, ebben az esetben csak így érdemes megcsinálni. Szerencsére nemcsak visszaadja a történet lényegét, de szinte szó szerint ugyanaz. Kafka szinte minden mondatát szóban és képekben is megkapjuk. Ez persze még kevés lenne, ha a film nem adná vissza a novella hangulatát. De ebben sem vall szégyent a film: őrült, japán nyelvű kántáló narrátor, szürreális képekben tobzódó, a fizikai törvényeket semmibe vevő mozgások jellemzik az animációt, és a karakterek, a környezet ábrázolása sem vall épelméjű készítőkre.


Mindezekkel a film nemcsak teljes egészében adaptálja Kafka írását, de az általam eddig látott animációs filmek közül is a legjobb címét mondhatja magáénak.

A filmhez van magyar felirat: itt

verdeleth

A köd (The Mist - 2007)

Frank Darabont neve hallatára legtöbben Stephen King adaptációira gondol. Nem véletlenül, hiszen a Halálsoron és A remény rabjai is ige előkelő helyen szerepelnek például az imdb ranglistáján (utóbbi az előkelő első helyet tudhatja magáénak).
Darabont 2007-ben sem tért el a megszokottól, bár az eddigiektől eltérően King egyik horrorregényét vitte filmvászonra.

A köd (mely nem tévesztendő össze Carpenter 1980-as klasszikusával és annak 2005-ös remakével) története talán nem sok újat mond (főleg, aki látott pár amerikai horrort a 70-es, 80-as évekből, látott netán olvasott King történeteket): egy amerikai kisváros egy hatalmas vihar után óriási pusztításra ébred. Kidőlt fák, megrongálódott kocsik, házak. A legtöbben a helyi szupermarketbe indulnak, mikor óriási köd száll a városra. Az a hír járja, hogy a közeli hegyek kutatóbázisán történtek miatt ez a köd mérgező. A legtöbben a boltban maradnak, míg segítség nem érkezik. Az egyik helyi lakó, Nick többedmagával szemtanúja lesz annak, hogy vérszomjas, idegen lények rejtőznek a ködben, de a legtöbben nem hisznek nekik. Tetézi a bajt, hogy egy vallási fanatikus nő profetikus beszédeivel egyre jobban hatása alá keríti az embereket, és a józan ész elveszni látszik mindenkiből.


A film nagyon megosztja a nézőközönséget, aminek a fő oka, hogy nem egyértelmű, mi is volt a történettel a készítők célja. Aki úgy értelmezi, mint egy egyszerű horrorfilmet, annak valóban csalódás lehet a film: az animált szörnyek szinte alig láthatóak, és ha mégis, nagyon messze van a technikailag tökéletes címkétől. A történet váza sem az igazi horrorfilmekre jellemző: túl sok párbeszéd, moralizálás, a játékidőhöz viszonyítva kevés akció, kevés vér, és az egész történet túl drámai. Ezenkívül a szörnyűségeket kiváltó okokról pár homályos információn kívül nem sokat tudunk meg.


Hogy A köd mégsem egy ötlet rossz kibontása, túl kell lépni a film műfaján. Nem véletlenül került bele a filmbe annyi (az átlagos horror-fanatikusnak unalmas) szituáció, drámai történés, a műfajtól idegen karakter. Sokak szerint a film (illetve már maga King írása is) egyfajta allegória a modern társadalomról, aki elveszti emberi mivoltát és civilizált tulajdonságait, ha olyannal kerül szembe, ami számára felfoghatatlan. Ilyenkor úrrá lesz az erőszak, a hitbe való vak és fanatikus kapaszkodás, a másik semmibe vétele és azon való átgázolása. Szinte mindegyik karakter megtestesíthet egy ilyen tulajdonságot, ezáltal a boltban összezárt emberek az egész emberiség képe is lehet. Ha így nézzük a filmet, talán megbocsátható az előzőekben leírt pár "hiba", hiszen Darabont célja nem egy rémisztő és tökéletes horrorfilm készítése volt, a műfaj csak inkább a mondanivalóhoz képest rendhagyó keret.


Én inkább a film utóbbi értelmezése mellett állnék ki, ezáltal el is nézem, hogy a film a horror műfajában nem túl kiemelkedő, de társadalmi és egyéni drámák bemutatásában mindenképp.

verdeleth

Tanulmányi szünetre vonultam. Bocsi

Harcosok szövetsége (Taegukgi hwinalrimyeo-2004)

Háborús filmekből Dunát lehetne rekeszteni. Nem világháborúban játszódókból szintén. De végre a vietnami helyett a koreai háborúról is készült egy (koreai) film, rögtön a műfaj legjobbjai közé kerülve.

Több mint ötven évvel a véres esemény után archeológusok egy csontvázat találnak, és azt Lee Jin-seok holttesteként azonosítják. Ő azonban túlélte a háborút, és érzi, hogy a megtalált csontok bátyja ( Jin-tae) maradványai, aki eltűnt a háborúban. Elindul, hogy megbizonyosodjon róla, és eközben visszaemlékezik a háborúra és kettejük történetére.
Jin-seok anyjával és cipőpucoló bátyjával él Szöulban, de mikor kitör a háború, menekülniük kell. A fiatalabb testvért besorozzák, és bátyja utánamegy. A háborúban minden veszélyes küldetést, akciót elvállal, így talán öccsét hazaküldetheti. Jin-seok azonban csak azt látja, hogy a vakmerő akciók során bátyja kegyetlen gyilkológéppé válik.


A Harcosok szövetsége 140 perce persze még sok fordulatot tartalmaz, de mindegyik a két testvér viszonyát járja körbe. Sokszor a néző is bizonytalan, vajon tényleg öccséért teszi mindazt, ami lassan az őrület felé sodorja, vagy csak a kitüntetés, a dicsőség az egyetlen célja.

A testvérek sokszor ambivalens kapcsolata mellett képet kaphatunk a koreai háborúról, illetve annak borzalmairól. A naturalisztikus, véres és sokszor kegyetlen képek azonban nem öncélúak. Nem elítélik a kommunista észak-koreai csapatokat és vonják be glóriával a délieket. Egyszerre ítélkezik mindkettő felett a háborúban elkövetett embertelenségek miatt (kegyetlenkedő antikommunisták, őrült parancsnokok, rabokat kínozó katonák). Ezzel elkerüli a távol-keleti (főleg kínai) háborús filmek egyoldalú, propagandisztikus jellegét, és egy igazi háborúról szóló drámát mutat be. Persze a film játékidejének jó része mégiscsak az összecsapásokról szól, aki tehát akcióra, robbanása, lövöldözésre, bombázásra, öldöklésre vágyik, az sem marad anélkül.


A film néha beleesik a klisék csapdájába (egymás vállán sírunk, miközben mellettünk lőnek) és a szentimentalitást sem szorítja ki teljesen, de ez talán (már műfaja miatt is) elnézhető egy mind történetében, mind rendezésben, mind hangulatában kitűnő film esetében.

verdeleth

Az osztály (Klass - 2007)

Szeretném leszögezni: ez a film nem azonos a mostanában moziban vetített Az osztály c. francia filmmel, és a témája is teljesen más.
Iskolai erőszakról, verésről, megaláztatásról, lövöldözésről már sok film született (Ben X, A Hullám, Elefánt...), mégis szinte mindegyik film máshogy közelít a témához, másra helyezi a hangsúlyt (A Ben X beleveszi a fogyatékosságot, A Hullám a tömegpszichózist, az Elefánt pedig inkább a tragikus végkifejletet, a lövöldözés előkészületeit emeli ki).
Mégis, Az osztály c. észt film talán a legerősebb alkotás, amit a témában láttam.

Egy észt középiskolában járunk. Joosep, az osztály visszahúzódó, különcködő lúzere, akit fiú osztálytársai egyre durvábban aláznak meg. Kaspar kezdetben részt vesz a gyerekcsínyekben, de egy idő után elkezdi védelmezni Joosepet. Ezzel ő is ellenség lesz a fiúk és az egész osztály számára, és még barátnője is (szintén osztálytárs). A folyamatos verések, szexuális megaláztatások között a két fiú szoros barátságot köt, és elhatározzák: bosszút állnak azokon, akik emberi méltóságukban meggyalázták őket.


Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem ítélkezik a film. Igenis azt teszi. De én ebben nem látok semmilyen problémát, hiszen a néző ugyanolyan gyűlölettel néz a kínzó fiatalokra, akiknek egyetlen szórakozása mások testi-lelki bántalmazása, elítéli a csendben ülő, némán és hangosan nevető osztálytársakat, és undorodik a gyenge és konfliktuskerülő, másokat megérteni képtelen, az egyértelmű jelekre oda nem figyelő (vagy nem akaró) tanároktól, igazgatótól. Ugyanakkor nem menti fel a két elkeseredett fiút sem, hiszen ők és mi is érezzük, ez volt legrosszabb megoldás.


Lehet, hogy egy politikailag inkorrekt film, hiszen egyszerre ostorozza a szülők éretlen viselkedését, akik rossz módszerrel próbálnak közel kerülni gyermekeikhez (már amelyik akar egyáltalán), illetve mutatja meg, hogy az iskola hogyan vált a rettegés és az erőszak színhelyévé. De néha kell olyan film is, ami nem csak kapargatja a felszínt, és simogatva csak egy enje-benje mondatra futja. Nem fog mindenkinek tetszeni, sokan szélsőségesnek és egyoldalúnak ítélik, de sajnos rá kell jönnünk, a hasonló dolgok már nincsenek is olyan messze, mint azt pár éve hittük (a szomorú pécsi aktualitást nem is említve).

verdeleth

The Brøken (2008)

Az After Dark Horrorfest kereteiben bemutatott The Broken azon kevés filmek közé tartozik, ami a horror (vagy méginkább a pszichothriller) műfajában újat tud mutatni, a sok tipikus horrorjelenet itt nem válik unalmassá, és a film nagy része nem az olcsó ijesztgetésre épül.

A film elején megismerkedünk Ginával, aki egyik nap egy telefonfülkéből látja, ahogy elhúz mellette saját kocsija, benne saját magával (vagy legalábbis teljesen úgy néz ki mint ő). Követi őt, és ezzel egy olyan folyamatot indít el, ahol már képtelenség megkülönböztetni a valósat a fantáziától.


A film nagy érdeme, hogy az alapvetően lassú tempó nem válik unalmassá, és a film végéig (mindössze 85 perc) csúcson pörög az izgalom, hiszen mi sem tudjuk, épp az igazi embert vagy csak a hasonmását látjuk, együtt követjük, üldözzük a titokzatos nőt, közösen próbáljuk meg az apró töredékekből, fénykép és emlékfoszlányokból kideríteni, ki is volt az a nő. Eközben a nő családtagjai és környezet egyre furcsábban viselkedik, és törött tükrök, rémálmok, plafonról csöpögő vér kíséri furcsa utunkat a furcsa (és kissé logikátlan) végkifejlethez. (Aki már olvasta Poe William Wilson c. novelláját, vagy tudja, mi az a Doppelgänger, az is meg fog lepődni).


A The Broken nem olyan film, amiben mélyenszántó gondolatokat keresünk, és a történet fonala sincs megcsavarva számtalanszor, egyszerűen egy bravúros pszichothriller, ami bebizonyítja, hogy lassú tempóval, ötletes beállításokkal is a frászt lehet hozni a nézőre.

verdeleth

Mrs. Ratcliffe forradalma (2007)

Ritkán csigáz fel egy pársoros ajánló annyira, hogy csak az alapötlet alapján mindenképp meg akarjam nézni. A Mrs. Ratcliffe forradalma c. angol film esetében mégis megtörtént. Miről is van szó?
1968-ban egy Angliában élő kommunista eszmékkel megáldott család az NDK-ba költözik, hogy együtt építsék a szocializmust német elvtársaikkal. A beilleszkedés a család egy részének könnyen megy: az apa tanárként okítja a gyerekeket Marx eszméiből, míg a kisebbik lány besúgó, ügynök lesz, aki még saját családját is figyeli (hiszen az ellenség mindenhol ott van). A nagyobbik lány modern festészet, Andy Warhol, a rockzene és a szabadság híve, így neki az új élet az új országban kicsit sem tetszik. Mrs. Ratcliffe pedig nem áll sem a szocializmus oldalán, de nem is ellensége. Ő csak boldog anya és feleség szeretne lenni, de ebben családja és a rendszer is megakadályozza, ezért szép lassan elhatározza: családjával disszidálni fog.


Nem kétséges, hogy a Good Bye Lenin! óta nem hallottam még ilyen (a szocializmusról szóló vígjáték/szatíra) ötletet. Azonban amilyen jól indul, annál rosszabbá válik, ahogy haladunk a négy családtag viszontagságos történetében. (Apropó, kimaradt a bizonytalan és hallgatag nagybácsi, aki mintha csak díszként lenne a filmben. Végülis 5 ember is befér egy Moszkvicsba, menjen velük ő is - gondolta a rendező.)
A karakterek egyszerre hiteltelenek és hihetetlenül felszínesen vannak ábrázolva. A film stílusa, műfaja sem mentség erre, hiszen a már említett Good Bye Lenin! erre is képes volt.
Sokat lehetne a (egyébként budapesti) helyszínek, autók, épületek problémáival is foglalkozni, de ezt már több tanultabb kolléga megtette. Maradjunk annyiban: egyik sem korhű vagy az NDK-ba illő.
Ezen hiányosságok nélkül is lehetne egy nagyon jó (történelmi ismereteket nélkülöző) vígjátékot forgatni, de ez sem jön mindig össze. Persze lehet nevetni sok jeleneten, de ez nagyon kevés egy angol komikus filmtől, sokszor csap át egyszerre vicces-drámai (bár inkább egyik sem) jelenetek halmazába, és így a film szinte nyom nélkül megy el a néző mellett.


A Mrs. Ratcliffe forradalma ékes bizonyíték arra, hogy egy nagyon jó ötlet, egy szigorúan rövidített történelemkönyv és pár NDK-ban játszódó vígjáték ismerete még nagyon kevés egy jó film elkészítéséhez, főleg ha nincs jó forgatókönyvírónk, és nem tudjuk, mit is akarunk kihozni az egészből. Sajnos a szocialista rendszert ábrázoló újkori vígjáték kitűnő példája (a már említett Good Bye Lenin!) valahogy nem jutott el a film készítőihez.

verdeleth

(500) Days of Summer

Az utóbbi idők romantikus vígjátékainak megtekintése után rendszerint feltettem magamnak azt a két kérdést, hogy: 1. Minek vettem a fáradtságot, h megnézzem az adott filmet? 2. Hogy lehet, hogy ez a műfaj még életben van? Nemrég például a Sandra Bullock nevével fémjelzett Nászajánlatot (The Proposal) szenvedtem végig és (leszámítva a meztelenkedős jelenetet, ami pedig alapvetően nem e zsáner jellegzetessége) egyáltalán nem tudtam élvezni a filmet. Sőt, kínos kiszámíthatósága, elkeserítő ötlettelensége miatt azt hittem végleg kiábrándultam az effajta szórakozásból. Aztán valami isteni csoda folytán szemem ügyébe került a címben említett …Summer, és kimenekített csalódottságomból. Meglepően sok és jó minőségű kreatív energiát fektettek a mozi elkészítésébe, hogy elmondják azt, amit előttük már sokan-sokszor elmondtak (ti., hogy a szerelem igenis létezik). Mégis olyan jól esik újra és újra átérezni a bizonyosságot a vásznon villódzó fények hatására, legalábbis ha így van tálalva.

A világon ugyanis kétfajta ember él: nők és férfiak. Ez a tény pedig gyötrődésre predesztinál minden szerencsétlen romantikus hőst, egészen addig, míg rá nem lel élete szerelmére. Általában a beteljesedés pillanatában van vége a sztorinak, és nem kapunk választ arra, hogy mi van akkor, ha a kiválasztottnak mégsem hősünk a nagy Ő… Nos, itt éppen erről van szó. Esetünkben Tom (Joseph Gordon-Levitt, aki a Brick után itt is nagyot alakít), a jobb sorsra érdemes üdvözlőlap-szövegíró a film (s a sors szenvedő) alanya. Az ő Summer-höz (Zooey Deschanel, aki most is hozza a kicsit fura, de „van benne valami” lányt) fűződő érzéseiből mazsolázgatunk, előre-hátra ugrálva az 500 napos időintervallum különböző pontjai között. Ez a nem-lineáris, epizodikus szerkezet azért zseniális, mert lehetővé teszi, hogy egy-egy érzelmi kulcsjelenethez többször zökkenőmentesen visszatérjünk, és Tom éppen aktuális lelkiállapotának megfelelően értelmezzük újra a látottakat. Ráadásul ez a könnyed felépítés elbír olyan, egyébként széttartó részleteket is, mint a zenés-táncos musical betét, a „kamerába beszélős” monologizálás, vagy a mozivászon macskakörmei közé szorított Bergman-idézet. Mulattatásunkhoz a jól ismert romantikus sablonok kiforgatása is alapot szolgáltat. Viszonylag ritkán találkozunk például olyan jó fej főnökkel, aki alkalmazottai érzelmi állapotához igazítja feladataikat, vagy olyan filmvégi nagymonológgal, ami az égvilágon semmin sem változtat. És lássuk be, az sem túl gyakori, hogy a férfi főhős a film első fél órájában hihetőbbnek tarja a szerelem létezését, mint a Télapóét.

A teljesség kedvéért meg kell még említenem a film zenéjét is. Nehéz lenne elmenni mellette, ugyanis remekbe szabott, hangulathoz illő kis válogatás.

A kötelező elemek persze ebből a filmből sem maradhatnak el, így például a szenvedéstörténet végén menetrend szerint érkező happy end végül rendet tesz a világban, s a rózsaszín köd újból leereszkedik ránk. Ha elpárolog, feladatunk már csak annyi, hogy meghozzuk saját döntésünket a szerelem érzésével kapcsolatban: összeillő részletek által generált tündérmese csupán, vagy a végzet maga. Szavazás indul.