A román-magyar koprodukcióban készülő Varga Katalin balladája (Tarkovszkij-hatású) metafizikus, természetközeli női bosszúfilmként harangozták be, és a Székelyföldön forgatott produkcióhoz nagy reményeket fűztek.
Egy ilyen címmel biztosan egy Arany János ballada jutna mindenkinek az eszébe, és ha még elolvassa a szinopszist, akár párhuzamot is vonhatna Ágnes asszonnyal is. Ugyanakkor a 21. századi Erdélyben a női lélek már máshogyan működik.
Varga Katalin egy erdélyi faluban él férjével és tíz éves fiával. Egy nap a férjnek elmondja valaki, hogy Orbán nem is az ő fia. A nő hiába magyarázza el, hogy 10 évvel ezelőtt megerőszakolták, a férj kipenderíti őket. A nő fiával elindul, hogy bosszút álljon egykori erőszaktevőin, és még csak nem is sejti, hogy milyen változásokat fog előidézni.
Az hosszú út során képet kaphatunk a mai Erdély állapotáról, ahol a lovaskocsi és a mobiltelefon egymás mellett létezik, és a falvakon át vezető göröngyös utakon halad egy nő és gyermeke végzete felé. Eközben gyönyörű képeket láthatunk a Kárpátokról, a végtelen erdőkről és mezőkről, állatokról, a lejtőn békésen sétáló birkákról és pásztorokról.
Egy idő után azonban már teljesen öncélúvá és üressé válik a sok táj mutogatása, felesleges minden jelenet közé bevágni egy ilyet. Mintha a történet nem lenne erős, amiről lehetne eleget mesélni. Pedig lenne mit. Azonban a lassú tempót csak ritkán szakítják meg fordulatok, legalábbis a film végéig. Mikor egy faluban megtalálja egyik erőszaktevőjét, és beteljesíti bosszúját, az valahogy mégsem működik úgy, mint kellene. Egyszerűen nem hat a nézőre, és sem a nővel sem a már megtért férfival nem tudunk azonosulni.
És valahol itt kezdődik a film legnagyobb baja: egy bosszúfilm lényege, hogy együtt érezzünk azzal, aki megtorolja sérelmeit, itt viszont a nő játéka valahol az idegesítő és a tenyérbemászó között helyezkedik el. Nem egy megtört de vérszomjas nőt látunk, inkább egy beképzelt és gonosz hárpiát. Nem tudom, hogy ez lett volna a cél, de kétlem. Aztán a film végére egy olyan csavar következik, ami szinte minden ilyen film sablonja: a bosszúkedv elhalványul, és a lelkiismeret felszínre törik, mikor kiderül, hogy az üldözött gonosz már csak egy ártatlan, jó útra tért férfi. Bár kiszámítható, mégis ez a rész és a film legvége a legerősebb, ahol az érzelmek végre egy kicsit kitörnek a hallgatag erdélyiekből, de azért a katarzis itt is elmarad.
A film sokak által dicsért balladai formája válik szerintem a legnagyobb hibájává: a motivációk hiánya, az érezelmek elrejtése, az anya-gyerek, férfi-nő kapcsolat bemutatásának nullára redukálása vezet oda, hogy a film elfolyik mellettünk, és hiába próbálja fenntartani a figyelmet ékes erdélyi tájszólással, gyönyörű tájképekkel, apró kis falvak bemutatásával, alig képes érzelmet kiváltani a nézőkből, hozzákötni minket a szereplőkhöz, és így a film csak egy érdekes téma kevésbé jól sikerült megvalósítása. Ebből sokkal többet ki lehetett volna hozni, de úgy érzem, mint sok magyar film esetében: annyira egyedi és művészi akart lenni, hogy a saját csapdájába esett. A kevesebb (és az egyszerűbb) néha több
verdeleth
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése