Viharsziget (Shutter Island - 2010)

Martin Scorsese utolsó "normális" nagyjátékfilmje A tégla volt 2006-ban, ami bár jó film, sajnos nem tudtam elvonatkoztatni, hogy mégiscsak a hongkongi Szigorúan piszkos ügyek remake-je. A Viharsziget története viszont csak könyvben létezik (Dennis Lehane - A titokzatos folyó, Hideg nyomon), így itt volt az alkalom, hogy a megmaradt rendező és főszereplő (Leonardo DiCaprio) valami eredetit rakjanak le az asztalra. És ha hozzávesszük, hogy pszichothriller, akkor a Scorsese fanok elégedetten indulhatnak a moziba.


A történet 1954-ben, egy Alcatrazhoz hasonló sziklás szigeten játszódik, ahol a legveszélyesebb, őrült bűnözőket kezelik az erődszerű elmegyógyintézetben, a legszigorúbb biztonsági előírások közepette. Azonban még így is sikerül megszöknie az egyik női betegnek. Kutatásához segítségül hívják Teddy Danielst, a háborút megjárt rendőrbírót, és újdonsült társát, Chuckot (Mark Ruffalo). Ahogy elkezdenek nyomozni az nyomtalanul eltűnt nő után, úgy ereszkedünk együtt a pszichiátriai intézet sötét mélységébe a két rendőrrel együtt: megismerkedhetünk pár lakó "kedves" élettörténetével, sorra bukkannak fel az egyre kevésbé szimpatikus kezelőorvosok (Ben Kingsley és Max von Sydow, utóbbi fájdalmasan kevés szerepet kap), az egyre különösebben viselkedő személyzet, és szép lassan egy hatalmas összeesküvés-elmélet is megfordul hőseink fejében.

Letérve egy kicsit az eredeti történetről szót kell ejteni a film történelmi kereteiről: az időpont nem véletlen. Az 50-es 60-as évek környékén az akkori "jól bevált" klinikai módszereket (elektrosokk, lobotómia) egyre több kritika érte, és az embertelen pszichiátriai kezeléseket lassan be is szüntették. Persze ez egy hosszú folyamat volt, de a film időpontjában kezdődnek viták a régi és új módszerekről és kísérletek más, humánusabb megoldásokkal (gyógyszeres kezelés). A film műfajába és játékidejébe szerencsére belefér ez a kis történeti háttér. Persze felfoghatók ezek a részek egy kis borzongatásnak is, hiszen kit nem rázna meg a sötét rácsok mögött emberi lényekre nem hasonlító betegek ordítása és velőtrázó nevetése, főleg ha tudjuk, milyen borzalmakon mehettek át vagy várnak még rájuk.


Sajnos a történelmi háttér még nem merül ki ennyiben, és az 50-es évek helyett egy sokkal kényelmetlenebb, ugyanakkor teljesen felesleges és hatásvadász téma is belekerül: Dachau koncentrációs tábora, aminek látványa óriási sokk volt az akkor katona Teddynek, és még mindig rémálmai vannak az akkori eseményektől. A fantázia és álomképek a hóban heverő hallottak tömegéről, vízbe fulladt gyermekekről, a halott feleséggel való hallucinált beszélgetés vizuálisan ugyan a film legerősebb és legmaradandóbb részei, és az egyes kuszának és értelmetlennek tűnő képek halmaza később értelmet nyer, mégis néha túl soknak és feleslegesnek érzem. A koncentrációs tábor őreit lemészároló amerikai katonák jelenete meg egyszerűen nevetséges: mindenki egyszerre lő, de a golyók csak akkor érnek célba és akkor dőlnek el holtan a németek, mikor a lassan kocsizó kamera odaért.


Szerencsére a film vizuális oldala a jelenben és a valóságban játszódó jelenetei sem maradnak el az álomképektől: a hatalmas vihar előtt közben és után is a sziget, az intézet látványa kellőképpen fojtó és vészjósló hangulattal aláhúzva (sajnos a tolakodó és néhol roppantul idegesítő zene ront az összképen).
Visszakanyarodva a történethez, tény hogy a feszültséget egyre fokozó történet néha már túlságosan bonyolulttá válik, és csavarok egymásutánja miatt csak kapkodjuk a fejünket, ugyanakkor máshol kissé sok az üresjárat. De nincs ok panaszra, mert az adrenalinszintet magasan tartjuk egésze a film végéig, még ha tudjuk (vagy csak sejtjük), mi is lesz a végkifejlet.

És sajnos itt el is érkezünk a legtöbb kritika által (nem véletlenül) támadott megoldásra: ha 2003-at írnánk, bizony az állkapcsunk is a padlón lenne, és a film vége után is csak csavargatnánk a fejünket, halkan nyögve hogy: anyád!. Csak sajnos 2010-ben vagyunk, és bizony aki látott már pár pszichothrillert, az már felkészült mindenre. Persze nehéz feltalálni újra a spanyolviaszt, és nem is biztos, hogy a Viharszigetnek kell erre vállalkoznia, de lehetett volna egy kicsit bátrabb is. Mert bár a jó hosszúra elnyújtott végkifejlet és epilógus tartalmaz előre nem kitalálható elemeket, de még ezek sem tudják azt a bizonyos hatást elérni.


Várat még tehát magára a műfaj megújító filmje, de aki nem várt ilyet Scorsese új filmjétől, és csak egy egyszerű, ugyanakkor szépen megkomponált, izgalmas, hangulatos thrillerre vágyik, az nem fog csalódni. Azért ne feledjük, hogy egy ilyen névtől méltán várhatna többet az ember.

verdeleth