Nem kell a brazil filmművészetben jártasnak lenni, hogy összefussunk Walter Salles nevével összefussunk. Che Guevara-A motoros naplója, Senkiföldjén a híresebb filmjei, de részt vett szkeccsfilmekben is (To Each His Cinema, Párizs, szeretlek!). Egyetlen tévedése talán a Fekete víz, a japán Sötét víz szánalmas remake-je.
A Központi pályaudvar című filmje vérbeli szociodrámaként indul: a Riói pályaudvaron kavargó tömeg igazi képet nyújt a nyüzsgő és színes országról: mindeféle korú, nemű, bőrszínű és nemzetiségű ember megfordul itt. Itt dolgozik egy kis standnál Dora, a nyugdíjas tanárnő, aki pénzért leveleket ír az átutazó írástudatlanoknak. A személyes hangvételű levelek diktálása a film talán legszebb része: a csalódott feleség, a magányos öregúr és a szívtipró szenvedélyes vallomása tovább mélyíti a film eleji társadalomábrázolást.
Sajnos a levelek mégsem kerülnek soha címzettjeikhez. Dora a munka után szomszédnőjével elolvassa az összeset és azután vagy a fiók mélyére vagy a kukába kerül. Egy nap Josué és anyja diktál levelet egy férfinak, aki évekkel ezelőtt elhagyta őket, és a nő fiával újra kapcsolatba akar lépni vele. A megható történet azonban Dora áldásos tevékenységének hála itt meg is szakadna. Azonban az anyát végzetes baleset éri, és a pályaudvaron egyedül tengődő fiút Dora megsajnálja, magához veszi, majd nevelőszülőket keres. A közvetítők azonban szervkereskedők, és Dora egy akciófilmbe illő jelenettel kiszabadítja Josuét, és elindulnak, hogy a levél címzettje alapján megtalálják Josué apját.
A film eddig a pontig egy átlagos dráma árva gyermekkel, magányos nővel, aki megsajnálja és a szárnyai alá veszi. Innentől a film egy csendes road movievá válik, végigvezetve minket Brazília kietlen tájain. A szociológiai pontosságú ábrázolás továbbra is megmarad: képet kapunk az apró, kietlen falvak szegénységéről, az egyszerű emberek életmódjáról, a vallási ünnepek, körmenetek hipnotizáló világáról, és az út során rövid ideig új szereplő is bekapcsolódik: a mélyen vallásos kamionsofőr, aki egyszerre vetíti elénk az apa és férfiszerepet is. Jól kijön a fiúval, Dora és közte pedig vibrál a levegő. Ám egy gyors vágással ő is kikerül a képből és a történetből, és a két főszereplő újra magára marad. Az út közbeni kisebb-nagyobb szerencsétlenségek, csavarok kettejük hűvös viszonyát lassan igazi barátsággá változtatja, és mikor már az apa végleg megtalálhatatlannak tűnik, és kettejük jövője végleg összekapcsolódna, mintegy mesebeli csodás elemként vagy isteni beavatkozásként a véletlen mégis közbeszól.
Aztán következik az utolsó végső csavar is, ami szinte ellentmond minden addiginak, és bebizonyosodik, hogy Dora minden mély érzelme ellenére is egy gyenge nő, aki fél a felelősségtől és a változástól. Vagy csak Josuénak akart jót?
Miközben a néző ezen rágódik, és a könnyáztatta arcok lassan a stáblistába merülnek, felvetődik az a kis gonosz kérdés: Jó ez a film? És erre bizony nem lehetne egy mondatban válaszolni. Bátor film és mégsem: kísérletező stílusában, műfajában és narratívában is. Ugyanakkor a sok fordulat, váltás, véletlenek sora és megmagyarázhatatlan cselekedetek mögött is ott lapul a kiszámítható cél: meghatni a nézőt. És ez a nemes cél sajnos sokszor csak a giccs árán valósul meg. De aki kevésbé érzékeny erre, azt más fogja zavarni: a lassú tempó, a töredezett elbeszélés és a túlságosan nyakatekert cselekmények.
Mindezek ellenére a film mégiscsak megtalálta a közönségét, de jól kimutatható erényein kívül azért hibái sem maradnak senki számára rejtve.
verdeleth
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése