Főszereplői, olyan katonák, akiknek a munkájával együtt jár a díszegyenruha is, hogy ezzel is megadják a kellő tiszteletet elesett bajtársaiknak. Mert, hogy ők azok a hírnökök, akik már oly sok filmben felbukkantak pár perc vagy csak pillanat erejéig, hogy közöljék a hozzátartozókkal, hogy a rokonuk harc közben meghalt. Most kaptak közel két órát, amit szerintem sikeresen ki is használtak. Természetesen a film nem csak arról szól, hogy jön a két főszereplő és közli a rossz híreket, az emberek meg vagy így vagy úgy reagálnak rá. Van benne ilyen is, ezek sok esetben eléggé megindító jelenetek, bár szerintem a többsége inkább döbbenetes. Nem tudom, hogy ezzel átlag reakciókat mutatnak be vagy csupa extrém esetet, mindenesetre meglepő, hogy az emberek milyen durván reagálják le a hírt és, hogy a mondás miszerint ne a hírnököt gyűlöld, komoly alappal bír. A film első felében ezeken a kiszállásokon van a hangsúly.
Will Montgomery őrmester (Ben foster), pár hónapon belül leszerel. Ő egy igazi hős, aki a hőstette közben súlyos sérüléseket szenvedet, emiatt nem kell visszatérnie a frontra. Addig azonban beosztják a hírnökök közé, mert erre a pozícióra kemény, szikár, szinte érzéketlen emberekre van szükség, pont olyanokra, mint ő. Természetesen itt is vannak fontos szabályok, amiket be kell gyakorolni, ebben segíti őt Tony Stone kapitány (Woody Harrelson). Párban járják a körzetüket egymásról szinte mit sem tudva, már-már rutinszerűen közölve a híreket. A film első fele, a betanításról és a különböző esetek bemutatásáról szól, a főszereplők szinte teljes kizárásával. Mindkét katonáról csak nagyon kevés információt tudunk meg. A film felénél viszont jön egy fordulat. Stone és Will kezdenek összebarátkozni, eljárnak együtt sörözni, dumálnak egymással telefonon, magánéleti tanácsokat adnak a másiknak. Végül egy „jól” sikerült közös hétvégén végképp kitárulkoznak egymás előtt, és a néző is rájön, hogy nem csak azok a katonák a háború áldozatai, akik koporsóban tértek haza…
A Messenger egy végletekig jól kiegyensúlyozott, intelligens alkotás. Képes arra, hogy egyszerre legyen távolságtartó és érzelmes, anélkül, hogy bármelyik irányba elbillenne a mérleg nyelve. Egyszerre több dologra is fókuszál, bekerül a képbe egy morálisan megkérdőjelezhető szerelmi szál is, amit végül nagyon elegánsan varr el a rendező. Az áldozatoknak megadja a kellő tiszteletet, de valahogy minden alkalommal, amikor a rossz hírt közlik, a tragédia és a gyász mögül átsejlik a választás felelőssége is. Mindeközben mégis két lelkileg sérült katona megtörésének a történetét meséli el. Ebből is látszik, hogy nagyon kemény terepre tévedt a film, amin azonban nem vérzik el. Ebben nagy szerepe van a színészeknek is. Woody Harrelson újfent bizonyítja, hogy nagyszerű karakter színész, most is tökéletesen hozza a szeretetre és a lőtt sérülés általi tiszteletre vágyó, marcona katonát, akinek az élete egy felfelé buktatással jutott zátonyra. Ben Foster pedig annak ellenére, hogy a szerepválasztások során sokszor nyúl mellé, most igazán tündököl, végig kiegyensúlyozott a játéka és abszolút hihető.
A The Messenger azon filmek táborát gazdagítja, amelyek a háború borzalmait, nem csak a fronton, kifordult belsők közt, térdig a vérben gázolva képes bemutatni. Hanem azok közé, amelyek meglátják, és be is tudják mutatni a borzalmas felszín mögött az igazi veszteséget. Mindezt úgy, hogy a film utolsó jelenetében elhangzó verbális csatajelenet húsbavágóbb, mint a Ryan közlegény partraszállós jelenete, pedig az se semmi. Ha jó filmet akartok nézni, akkor ezt nézzétek, de ha mégsem tetszett, ne a hírmondód büntessétek!
Bajcsináló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése