Egy gyilkosság anatómiája

Egy gyilkosság anatómiája

amerikai, 1959

rendezte: Otto Preminger

IMDb

A mai, JAG-en, CSI-en (és ennek végtelen változatán) felnőtt generáció minden valószínűség szerint otthonosan mozog a nyomozási és bírósági technikák terén, melyek segítségével az amerikai igazságszolgáltatás tévedhetetlenül rántja le a leplet a legagyafúrtabb bűncselekményekről, ítéli el az ártatlannak tűnő gazembereket és menti fel a gazembernek tűnő ártatlanokat.

Csakhogy a valóság sok esetben egyáltalán nem ilyen egyszerű, sőt az is lehetséges, hogy több igazság létezik egy eset kapcsán. Ezt jól példázza két, mára már igazi klasszikusnak számító film, a Tizenkét dühös ember és az Egy gyilkosság anatómiája. Az előbbi egy igazi kamaradarab, amely egy (egyértelműnek tűnő) bűneset során felmerült kétségek miatt kirobbanó vitában ábrázolja az esküdtszék munkáját. Az utóbbi esetében a bíróság másik oldalának munkáját követhetjük nyomon, amint az ügyész és az ügyvéd harcol az igazáért (és nem feltétlenül az igazságért).

James Stewart egy kiégett, magányos, a társadalom perifériájára szorított ügyvédet alakít, aki valaha szebb napokat is megélve, korábban államügyészi hivatalt töltött be. Ma pedig piti ügyek mellett leginkább horgászással tölti idejét, alkoholista barátja és kifizetetlen titkárnője társaságában. Egyik este azonban felhívja egy titokzatos női hang azzal a kéréssel, hogy vállalja el az emberöléssel gyanúsított férjének védelmét. A lehetetlent nem ismerő ügyvéd persze minden vészjósló jel ellenére elvállalja az esetet, ezzel nyújtva tartalmas szórakozást a nézőknek.

Mindenképp érdemes megemlíteni, hogyan él tovább a film noir ebben a filmben. Bogart magányos, konok, nyers nyomozófigurája átalakult Stewart magányos, konok, kifinomult ügyvédkarakterévé. Mindketten egy titokzatos nő hatására vállalnak el egy bonyodalmas ügyet, fő különbség kettejük között csupán az, hogy míg Bogart az esze mellett nyers erővel oldja meg a bűntényeket, addig Stewart éles nyelvével és kifinomult beszédével. A megoldást a film noir idejében a sötét, esőverte sikátorokban kellett keresnünk, az 50-es évek végén már a bíróság jól megvilágított termében.

A femme fatale karakterjegyek is felismerhetőek. Azonban míg a korábbi filmekben a nő negatív karaktere egyértelmű volt, Preminger az Egy gyilkosság anatómiája című filmjében teljességgel elbizonytalanítja a nézőt. Ez a bizonytalanság azonban nemcsak rá jellemző. Valójában az egész narratíva fő mozgatórugója, és ez adja a film állandó feszültségét. A néző az ügyvéddel együtt sosem bizonyosodhat meg véglegesen semmiről, az egész ügy állandóan más és más szerkezetté formálódik át. Az Egy gyilkosság anatómiája bemutatja, hogy mennyire kétértelmű lehet még a legegyszerűbbnek tűnő eset is, és alapjaiban kérdőjelezi meg a JAG-ben és CIS-ekben látott teljes bizonyosság létezését. Ennek és a zseniális színészi munkának köszönhetően (kiemelten James Stewart és George C. Scott) képes a film az egész 160 percen keresztül izgalmas maradni, ami már csak annak tükrében is bámulatra ejtő, hogy a fenti sorozatok 45 perces játékideje alatt is többször álomba szenderül a megfáradt néző. Kötelező darab.

9/10

HaBzsol

9

9

amerikai, 2009

rendezte: Shane Acker

IMDb

Számomra már az rossz ómen, amikor valakinek a nevével próbálnak eladni egy filmet. A 9 című animációs filmet sikerült Tim Burton-nel úgy beharangozni, hogy az én kezembe is úgy nyomták bele: „ez Burton új filmje!” Persze rövid imdb-s turkálás után kiderült, hogy nem minden arany, ami fénylik, ugyanis Burton csak producerkedett. Mégis, a képeket elnézve úgy döntöttem, hogy adok egy esélyt a 9-nek.

Kár volt, mivel a film gyönyörű példája annak, amikor egy rendezőnek, egy forgatókönyvírónak nincs saját ötlete. Egészen hihetetlen, ahogy a történet innen-onnan összelopkodott elemekből lett összefércelve. Déjà vu, déjà vu hátán. Orson Welles Világok harca című víziója keveredik a Terminator posztapokaliptikus világképével, mindez némi Mátrix és Gyűrűk ura elemekkel megspékelve. Ráadásul nem csak arról van szó, hogy a narratíva nem eredeti. A vizuális megoldások, a tárgyak mind-mind valahogy olyan ismerősek.

A trailer zenéje némileg félrevezető. A 9 nem egy akciófilm, sokkal inkább egy sötét hangulatú kalandfilm

Ennek ellenére maga a látvány mindenképp pozitívumként értékelendő. A film diegetikus világa magával ragadó, a „rongybaba-karakterek” aranyosak és nagyon jól animáltak. Önmagában a kivitelezésnek ez a magas foka sok minden rosszat el tudna feledtetni a nézővel.

Azonban van még egy hatalmas probléma, amely a filmet végképp tönkreteszi: a cirka 70 perces játékidő. Ilyen rövid idő alatt, ennyi dolgot nem lehet kulturáltan filmre vinni. A 9 azért is szenvedi meg ennyire a tömörítettséget, mert az apokaliptikus témafelvetése ráadásul túlságosan sokrétű is. Több, nagy mélységű témába kap bele a film, de aztán azonnal ott is hagyja őket. Érdeklődve vártam, hogyan fogja a film kifejteni a felvetett vallás, az etika, a mesterséges intelligencia kérdését. De minduntalan csalódnom kellett. Egy ilyen világot ki kell fejteni, hagyni kell a nézőt megmerítkezni benne, hogy végül a film hatást gyakorolhasson rá. Enélkül a 9 amúgy is rendkívül egyszerű narratívája elveszíti mindennemű dramaturgiai ívét, és e végtelen laposság mellett a karakterek is üres figurák maradnak, mivel az ő karakterük kidolgozására sem maradt idő.

Mindennek köszönhetően elvész a filmből a feszültség, a dráma. A posztapokaliptikus világkép mélysége megszűnik létezni, és az egész film egy hatalmas vizuális orgiává redukálódik. Nem tudom, hogy mindez tudatos döntés eredménye, vagy csak elfogyott a pénz, és le kellett rövidíteni a filmet, de az biztos, hogy a 90 perces standard játékidő sokat segített volna a 9-en, ami ebben a formában csupán egy 70 perces gyönyörű techdemó, amire utólag, tessék-lássék módon ráaggattak egy történetet. Kár érte.

2/10

HaBzsol

A szarvasvadász

A háborús-történelmi film második legkedveltebb (az első természetesen a II. világháború) témája a közel 10 évig tartó céltalan vietnámi bolyongás volt. A poszt-vietnámi filmek aranykora azonban a 80-as évekre datálható, de a legjobbak mégis rögtön a háború befejezését követő években, szinte „up to date” reakcióként készültek. Ezen művek közül, pedig kétségtelenül kiemelkedik Michael Cimino filmje, amely talán elsőként beszélt nyíltan a háború emberpróbáló, - tönkretevő oldaláról is.

A szarvasvadász sztorija meglehetősen egyszerűnek mondható. Adott 3 ipari munkás jó barát, Mike (Robert de Niro), Nick (Christopher Walken) és Steve (John Savage), valahonnan Pennsylvania mélyéről, egy roppant lehangoló, állandó ipari szmogtól szürke kisvárosból, amit azonban szarvasokkal teli, festői hegyek vesznek körbe. Mindhárman egy orosz közösség büszke, amerikai tagjai, akik úgy döntenek, hogy régi-új hazájuk színeiben háborúba is vonulnak. De néhány nappal előtte még van egy fontos jelenésük Steve esküvőjén. Az esküvő után megejtenek egy utolsó közös vadászatot a haverokkal, majd egy éles vágással máris a vietnámi pokolban járunk. A három barát, (nem tudjuk meg hogyan) hadifogságba esik, ahol a válogatott kínzások csúcspontja az orosz rulett (forgótáras pisztolyba egy golyót tesznek, megpörgetik a tárat, a csövet a fejhez emelik, aztán vagy kattanás, vagy dörrenés következik). Szerencséjükre nekik csak kattan, végül sikerül megszökniük. Steve és Mike visszatérnek Amerikába, Nicket azonban elnyeli a Saigoni éjszaka, ahol hivatalos orosz rulett játékos lesz belőle.

A már az előbbiekben említett esküvő jelenet a leghosszabb az egész filmben, lassú, nagyon lassú (ahogyan az egész film is), de ez a tempó lehetővé teszi a néző számára, hogy minden apró részletet felleljen a képen. Olyan hatásos és részletes mikro-realizmussal van dolgunk a film bő egyórás első felében, amilyennel Tarr Béla 80-as években készült, a családi élet minden rezdülését bemutató alkotásaiban találkozhatunk. Láthatjuk, hogy nem csak az ifjú párt ünneplik, hanem azon fiaik képei is kint vannak a falon, akik Vietnámba mennek. Belekóstolhatunk egy amerikai külsőségekbe bújtatott, orosz lakodalom hangulatába, megismerhetjük azokat a srácokat, akik bevonulnak, és rájöhetünk, arra, hogy ezek a „jellemóriások” is közrejátszottak, Amerika vereségébe.

Cimino egy szociológus szemével mutatja be azt a kispolgári, ingerszegény környezetet, ahonnan a háborúban az amerikai oldalon harcoló katonák érkeztek. A társadalom legaljáról vonultak be, egy szebb jövő reményében, hogy talán odaát számítanak valamit, de, ahogyan a szarvasvadász is bemutatja, Vietnámban csak a pokol várt rájuk, ami így vagy úgy, de mindenkit megtört. Ahogyan az a közvetlenül a háború után készült filmekre jellemző, a szarvasvadász is inkább amerikai földön játszódik. A Vietnámi harcokból szinte semmit nem mutat meg, a hadifogság is csak egy rövid részét képezi a cselekménynek. A hangsúly azon van, hogy ezek az emberek ugyan, sosem álltak, sem anyagi, sem szellemi javak terén, a társadalom csúcsán, de egytől egyig rendes emberek voltak, akik aztán vagy testi, vagy lelki nyomorékként tértek haza egy vitatható jogosságú háborúból. Steve elveszíti a lábait, míg Nick egyenesen a józan eszét, Michael ugyan egyben és ép ésszel tér haza, de tökéletes prototípusát jelenti a vietnámi veteránnak. Többé nem találja a helyét abban a közegben, ahonnan kiszakadt, és ők, - akik nem jártak Vietnámban - nem érthetik meg őt. Így hát egy vadászat után, - ahol elengedi a szarvast – maga is visszatér Saigonba egy utolsó játékra.

A három főszereplő játéka lenyűgöző. Elképesztő pontossággal hozzák a bunkó, jómunkás ember figuráját. Párbeszédeik kellőképpen suták, és sokszor az improvizáció érzetét keltik. Ennek ellenére a filmet akkoriban rengeteg kritika érte amiatt, hogy sok elemzés háborúpártinak találta, ugyanakkor a filmet az első igazi pacifista alkotásnak is lehet tekinteni. Valószínűleg, akik nem ezt teszik, azok vagy A szakasz szájbarágós, didaktikus narratívjára vártak, vagy félreértették a film végi dalt. A keleti blokk országait, inkább az sértette, hogy a film kegyetlenkedő, primitív állatokként ábrázolja az észak-vietnámiakat, de ez némiképp megbocsátható neki, hiszen ez a történet nem róluk szól. Ettől függetlenül, szerintem egy igazán okos, érzékeny és a vietnámi konfliktus pusztításának az igazi arcára jól rátapintó, rendkívüli filmmel van dolgunk, aminek mindig is ott lesz a helye a műfaj klasszikusai között.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0077416/

Bajcsináló

A szív bajnokai

A szív bajnokai
Blind side
amerikai, 2009
rendezte: John Lee Hancock
IMDb

Misszionárius szerepet felvállalva, és a futball-világbajnokság mindent átitató izzadságszagát ellensúlyozva álljon itt most egy film, ami az Egyesült Államok egyik kedvenc sportágával, az amerikai futballal kapcsolatos. A szív bajnokai (ez esetben a giccses magyar címadás teljesen jogos) egy fiatal útját (Michael Oher) követi végig a gettóból egészen az NFL-ig, azaz borítékolható az álomszerű felemelkedéstörténet.





Nem mellesleg Sandra Bullock Oscar-díjas alakítását is megcsodálhatja a néző, ami alapjában véve mindösszesen 3, azaz három arckifejezésen alapul. Persze a rendkívül egyszerű, sematikus film egészébe Bullock játéka tökéletesen illik. Hozza a kötelezőt a film és a színésznő is: bemutatják, hogy létezik még az amerikai álom még ebben a válsággal megnyomorított korban is.

A csoda jelen esetben pedig az, hogy a család nélkül felnövő gyereket örökbe fogad egy milliomos család, és náluk a hatalmas, de mamlasz gyerekből kikupálnak egy zseniális falember (erről kicsit később). Eközben a film felvázol egy rendkívül felületes, duális szegény-gazdag társadalomképet, ami egészen röhejes, sztereotípiákon alapuló elemekből építkezik (aki az amerikai gettóról akar behatóbb ismereteket szerezni, annak kötelező darab a Drót című HBO-s minisorozat), a család pedig csupán egyetlen szóval jellemezhető: tökéletes. Sandra Bullock játszotta feleség, a férj és a gyerekeik okosak és szépek, nem mellesleg morálisan is helyén van a szívük.

Ezzel kapcsolatosan pedig egy egész érdekes szimbólummal találkozunk, ugyanis a film arra próbál apellálni, hogy ugyanolyan fontos a családi támogatás egy fiatal életében, mint az amerikai futball irányítójának (támadást vezető játékos) a támadófal. A film azt hirdeti, hogy a legnagyobb nehézségek és hátrányok (válság?) is legyőzhetőek családi (nemzeti?) összefogással. A szív bajnokainak egyik legnagyobb érdeme, hogy mindezt a hozzá nem értőknek is fogyaszthatóvá teszi témáját azzal, hogy rövid futball-történelemmel kezd:
Joe Theismann irányító karrierje azzal végződött, hogy az ún. blind side-járól (a film eredeti címe) brutálisan földbe döngölik (azaz sack-elik). A blind side az irányítónak az az oldala, ami ki van takarva a sisak miatt, így fokozottan védtelen az onnan érkező támadásokkal szemben. Ez egy jobbkezes irányító esetében a bal oldala, ezért a left tackle (poszt a fal baloldalán) az irányító életében a legfontosabb személy. Ha az irányítót állandóan nyomás alatt tartják, az nemcsak sérülésveszélyes, hanem a csapat támadójátékát is ellehetetleníti.
A videót látva talán mindez több értelmet nyer. A 40. másodperctől mutatott visszajátszáson jól látszik, hogy Theismann-nak fogalma sem volt a hátulról várható ellenfélről, aki az irányító lábára ráesve, egy karrier végére tesz pontot:

A szív bajnokai bemutatja, ahogy Michael Oher életében a védelmet adó család a left tackle, ami lehetővé teszi, hogy a maximumot hozza ki életéből. A film az egyetemi csapatba jutásával zárul, az azt követő NFL pályafutását csak pár képpel jelzi csak. Ezért újabb adalék, hogy a tavalyi újonc szezonját right tackle-ként (azaz az irányító jobb oldalán) játszotta végig 16 meccsből 16-szor kezdőjátékosként, ami hatalmas szó. A legutóbbi hír szerint pedig idén már left tackle pozícióba kerül, azaz másodévesként az NFL-ben Joe Flacco (Baltimore Ravens irányítója) blind side-jára kerül, ami sok mindent elárul képességeiről. A csapatáról pedig annyit, hogy jelenleg az első számú favoritként van számon tartva. Ha megnyerik a Superbowl-t, még az is lehetséges, hogy lesz Blind side 2 is...

Az "igazi" Michael Oher

Visszatérve a jelenbe A szív bajnokai egy Disney-kompatibilis, családi film, ami azon túl, hogy egy laza délutáni kikapcsolódásként szolgáljon, nem sok mindenre hivatott. Az érdeklődőknek inkább a Péntek esti fények című filmet ajánlom, ahol már profi kiviteleséssel, drámai mélységgel és valószerűbb társadalmi hivatkozásokkal is találkozhat a nagyérdemű. A nem-érdeklődők pedig inkább maradjanak a foci-vb-nél, ami bár nem szolgál több izgalommal, de legalább ismerős elfoglaltság a magyar szemnek.
5/10

HaBzsol

Kick-Ass (2010)

imdb

A szuperhősök, de főleg a szuperhősös képregények rajongóinak nincs oka panaszra: egyre több film dolgozza fel kedvenc hőseiket. Batman, Pókember és még ki tudja mennyi híresség lett többször feldolgozva, de a nálunk kevésbé híres képregények is megtalálták a vásznon a helyüket (Watchmen). A Kick-Ass talán kilóg s sorból, hiszen nem hagyományos. szupererővel rendelkező hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről.


A film főszereplője Dave, a képregénymegszállott szemüveges lúzer, aki szuperhős akar lenni. Estéként ő Kick-Ass, aki "ufólibafos" zöld ruhájában veszi fel a bűnözők ellen a harcot, de első akciója során majdnem meg is hal. Felépülve, de immáron elhalt idegvégződésekkel és a csontjait tartó vasakkal újra felveszi a harcot. Egyik komolytalannak induló akcióját azonban vérfürdővé változtatja két másik "profi" hős: a maffiavezéren bosszútállni akaró volt rendőr és tíz éves, fegyvermegszállott kislánya. Chris D'Amico, a maffia főnöke hamar lép, és Kick-Asst kezdi el üldözni, mivel úgy hiszi, ő tizedeli az embereit.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám hogy a film egy szuperhősös Amerikai pite, és sajnos a film első fele sok bárgyú, szexcentrikus poénnal "kápráztat" el, nem is szólva a lúzer szerelmes lesz-témáról, rengeteg félreértésről. Ehhez jönnek a nagyon kiszámítható (és a trailerekben már ellőtt) gegek, amiket Kick-Ass a hősködés közepette véghezvisz. Szerencsére azért még ebben a részben is találni jól sikerült poénokat, és van egy pár véres akció is.


De ami igazán szerethetővé teszi a Kick-Asst, az inkább az első rész után történik: a volt rendőr (Nicholas Cage) és kislánya (na meg Kick-Ass) szuperhősruhában, állig felfegyverkezve irtja a maffia embereit, és bizony ami ott történik, azt Tarantino is megirigyelhetné: a Kill Bill éttermi jelenetéhez hasonló, sokszor abszurd akciókoreográfiában hullanak a végtagok, fröcsköl, spriccel és ömlik a vér, a golyószóró előtt csak úgy hullanak az emberek. És ezek nagy részét egy aranyos, 10 éves kislány hajtja végre. Nem mondom, hogy ez a legerőszakosabb film, amit valaha láttam, de bizony John Woo legjobb pillanatait idéző jelenetek sorjáznak az utolsó fél órában, és persze az egyik kínzós jelenet sem menne el egy Pókemberben.


Nagyon kétarcú film a Kick-Ass: egyfelől egy elcsépelt vesztes-srác története, aki szuperhős akar lenni (ismerős ez valahonnan?), másfelől egy komoly bosszúfilm, tele véres-erőszakos jelenettel, ahol egy kislány több embert öl meg, mint egy átlagos hős egy akciófilmben. Nem tudom mennyire lesz erre vevő a közönség, de mindenképp újszerű megközelítése a film a szuperhős témának. Na meg szórakoztató is.

verdeleth

Valhalla Rising (2009)

imdb

Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.
Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.
Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth

A gazdatest (The Host - Gwoemul - 2006)

imdb

A gazdatest kis hazánkban talán az egyik legismertebb dél-koreai film. Az már már kérdés, hogy nagyon vegyes kritikákat kapott: sokan egy igazi szerzői filmnek látták, míg mások egy katasztrofálisan rossz horrornak. Nem segített a hazai forgalmazás sem, ahol horrornak, szörnyfilmnek lett kikiáltva, és jópáran pont ezért csalódtak benne.
Ha elsőre megnézzük, lehet valami alapja. Adott egy elég bugyuta történet: egy vegyi mérgezés miatt a Han folyóban egy halszerű lény mutálódott óriásira, és a szörnyfilmekhez híven tizedelni kezdi a békésen horgászó, sütkérező tömeget. A folyóparton büfét üzemeltető családot (apa két hülye fiával és értelmes lányával, illetve az egyik fiának kislányával) is hatalmas veszteség éri: a kislányt elviszi a szörny. A család elindul megkeresni a lényt, hogy visszaszerezzék a lányt.


Ha ez még nem lenne elég, a filmben csak úgy hemzsegnek a klisék: titkos katonai összeesküvés, amerikai hatóságok jelenléte, fertőzés és karantén, egy mindent túlélő főszereplő. Na és persze a szörny: a sok pénzből készült mégis nagyon gagyi CGI-lábas-hal-mutáns furcsa testmozgással és kinézetével őrzi a műfaj "dicső" hagyományait.


A gazdatest szemére vetették, hogy nem elég, hogy gyenge horror, de a családi dráma és a vígjáték elemeivel további gyengíti az amúgy sem túl magas renoméját. Ugyanakkor itt el is érkeztünk a film egyik kulcspontjához. Ha nem tekintünk a filmre mint horrorra, meglepődünk, mennyi mindent nem is vettünk észre elsőre: A gazdatest nemcsak a mutáns lényből, a tragikus cselekményből, hanem az egész műfajból viccet csinál. Logikátlan cselekmény, abszurdba hajló akciójelenetek, a csúcspontok lerombolása. De ezt úgy viszi véghez, hogy a film egy percig sem lesz unalmas. Hogy is lehetnek egy szörny-horror-akció-paródia az?
A gazdatest nemcsak ezt a műfajt forgatja ki. A vérkomolynak tűnő családi dráma-vonalat sem képes egy percig sem komolyan venni, és egy gyászoló tömegből ugyanúgy képes viccet csinálni, mint egy a halál torkában álló férfi nevetséges küszködéseiből, vagy a főhős gigászi harcából a szörny ellen.
A film rendezője ugyan inkább komolyabb thrillerjeiről (Memories of Murder vagy a legutóbbi Mother) ismert, de ezekben a filmekben sem átall infantilis humort belevenni. Hozzávehetjük, hogy Dél-Korea egyik legismertebb színésze, Kang-ho Song (Memories of a Murder, Secret Sunshine, The Quiet Family, Thirst) játssza benne az éretlen, kétbalkezes szőke üstökű apát, aki mind tragikus, mind komikus szerepeket el szokott vállalni, és bizony egy hülye pofáért nem kell a szomszédba mennie.


Talán sokaknak nem mond újat a film ezen megközelítése, mégis fontos, hogyne  úgy tekintsünk A gazdatestre, mint műfaji szuperprodukcióra, inkább mint egy zseniális rendező vérbeli szatírájára vagy paródiájára. És akkor máris jobban szórakozunk.

verdeleth