Közhely, de igaz, hogy reneszánszukat élik a poszt-apokaliptikus filmek, illetve a különböző katasztrófa-világvége filmek. Hasonló filmeket a régmúltban is találni, amikor a hidegháborús légkör és az atomháborútól való félelem valódi veszélynek tűnt. És bár utóbbi szerencsére nem következett be, tény hogy a kor hangulata rányomta a bélyegét az 1950-es, 60-as évek filmjeire.
Az utolsó part története a már bekövetkezett atomháború után játszódik, és bár minden földrészről eltűntek az emberek, Ausztráliába még nem ért el a sugárzás. Persze ez is idő kérdése, de a emberiség fennmaradó pár hónapját próbálják még kiélvezni. Egy amerikai tengeralattjáró és fedélzete az egyetlen a nagy kontinensről, akik túlélték. Életük utolsó hónapjait arra szánják, hogy visszahajóznak San Franciscóba, ahonnan egy távíró értelmetlen jelzéseit veszik. Talán túlélte valaki a világégést?
A kétségkívül érdekes alapötlet a film során felvet néhány tudományos kétkedést, de ez talán nem is olyan fontos. Az ilyen filmek esetében a hangulat, az izgalom sokkal többet ér. A nézőnek sajnos egy ideig várni kell, mire történik valami. A film első fele (cirka egy óra) az érzelmekről szól: Lionel Towers (Gregory Peck), a tengeralattjáró kapitánya és egy helyi, kissé rosszhírű, alkoholt sem megvető nő (Moira - Ava Gardner) között kibontakozó szerelem és egy ausztrál tengerésztiszt, Peter Holmes (Anthony Perkins) felesége és kislánya miatti aggódás tölti ki a nem kevés időt. Utóbbival nincs is gond, sőt a film apokaliptikus hangulatát ez erősíti a legjobban: Holmes is elhajózik Amerikába, és megpróbálja feleségét rávenni, ha a sugárzás ideérne, ők vegyenek be egy méreg tartalmú altatót, hogy nyugodt és fájdalommentes halállal kerüljék ki a a sugárzás szörnyű következményeit. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen lelki erő kell ahhoz, hogy valaki saját szeretteinek adjon be mérget, ezzel a kisebb rosszat választva.
Sajnos az a halálváró és elkeseredett légkör, amit Peter Holmes és családjának karaktere épít fel, a többi ausztrál ember viselkedése le is rombolja: mindenki éli egyszerű hétköznapjait, iszogatnak, beszélgetnek, dolgozni járnak, a tengerparton fekszenek vagy vitorláznak. Egyfelől számomra elképzelhetetlen, hogy az emberek ennyire nyugodtan és egyszerűn viselkedjenek egy hasonló helyzetben, mikor már tudják, hogy pár hónap, és mindennek, mindenkinek vége. És ha még el is fogadjuk, túl erős a kontraszt Holmes és a többiek viselkedése között, és ez nem szolgálja a filmet.
Visszatérve Towers kapitány és Moira szerelmére, erről már nem tudnék indulatok nélkül beszélni: természetesen minden témájú és műfajú amerikai filmbe kell egy kis románc (főleg az 50-es években), de ami itt folyik, az a nézők totális arculcsapása: a játékidő fele értelmetlen, zavarodott párbeszédek, bárgyú bókolások és giccses zenével aláfestett csókjelenetek színtere. És ez nemcsak azért zavaró, mert nem romantikus filmet nézünk, de egy világvége(utáni) filmben ez annyira odaillő, mint a Titanicba Freddy Krueger.
Na de ne panaszkodjunk, sok-sok átunott perc után végre elindul az a tengeralattjáró a felperzselt Amerikába, és végre történik is valami. Vagy legalábbis ezt várjuk. Tény, hogy a san franciscó-i kihalt, üres utcák látványa nem mindennapi és kellően vészjósló hangulatú, én azért ennél sokkal többre számítottam. Sehol egy halott az utcán, sehol egy megsérült épület. Természetesen ennek oka is el van magyarázva, kérdés ki hiszi el. Na most már tényleg induljunk el a titokzatos üzenetek küldője felé, aki talán az egyetlen túlélője egy atomháborúnak. És akkor jön a film legnagyobb, legváratlanabb és legütősebb csattanója: egy felborult kólásüveg és egy reluxa szélben való mozgása "küldi" a távíró értelmetlen jeleit. HAHAHA. Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, mindenesetre én nem tudok úgy szívből nevetgélni, mint a meglepett szereplők. Hogy kis túlzással éljek, az agyvérzés kerülget. Tényleg erre vártam másfél órát? Hogy egy romantikus giccsparádé után ez legyen egy atomháborús-világvégés-apokalipszisfilm legnagyobb és legizgalmasabb fordulata?
A legnagyobb hibát azonban akkor követtem el, mikor itt nem nyomtam meg a STOP gombot. Gondoltam, az a kritikus utolsó fél óra majd kárpótolhat mindenért, ahogy szemtanúja leszek az emberiség utolsó óráinak, elkeseredett könnyeinek. De még mielőtt ezt megkapnánk, végignézhetünk egy autóversenyt, melyet egy helyi tudós, a kissé alkoholista Julian (Fred Astaire alakítja) nyer meg. Nem is részletezném a verseny nevetségesen szürreális menetét, mindenesetre újabb időhúzás egy teljesen felesleges és kihagyható karakterrel a középpontban.
A film utolsó percei végre tényleg az adják, amire vártunk, de a csendes pusztulás képei, és egy transzparensről ordító tipikus szájbarágós tanulság (Van még idő testvéreim!) sem tudják feledtetni mindazt, amit az elmúlt két óra nyújtott. Mert bizony nyújtott valamit: tömény giccset, szánalmas történetet, idegesítő bájolgást és nevetséges csattanókat. Hiába a nagy színészek, hiába Stanly Kramer, aki a 60-as évek egyik legnagyobb rendezője. Érthetetlen, hogyan válhatott ebből a szégyenből klasszikus film. Mindenesetre aki valóban az atomháború hangulatát szeretné filmen látni, az NE Az utolsó partot válassza. És aki nem szereti büntetni magát, az is kerülje el messziről.
verdeleth
A film nagyjából hű volt a könyvhöz.
VálaszTörlés