2010. július 3., szombat

Kiskakukk és a háborús filmek jó-rossz dichotómiája

Kiskakukk

orosz, 2002

rendezte: Aleksandr Rogozhkin

IMDb



A háborús filmekben megszokhattuk már, hogy rengeteg klisével, sztereotípiával találkozhatunk. A jó-rossz duális felosztás gyakorlatilag az egyik legfontosabb műfaji elemként fogható fel. Természetesen, ha kitágítjuk vizsgálódásunk körét, akkor láthatjuk, hogy nemcsak a háborús filmekben, hanem a többi tipikus műfajban is megtalálható, gondoljunk csak a westernek és a melodrámák világára. Ha még tovább megyünk, akkor észrevehetjük, hogy jóformán az emberiséggel egyidős ez a felosztás. Mesék, vallások, mítoszok világa is ily módon épül fel.

Az ok pedig nyilvánvaló. A fragmentált, kaotikusnak ható, rendszertelen világban szüksége van az embernek egy biztos támaszra. Ezért kreált magának ennyire éles határvonallal elválasztott absztraktumokat: a jó és a rossz fogalmát. Ezek a kognitív sémák pedig a világ elmében való osztályozását, rendszerezését teszi lehetővé. Ennek pedig az lesz az eredménye, hogy hirtelen minden átláthatóvá válik. Az persze mellékes, hogy ez a felosztás rendkívül távol áll a valóság komplex mivoltától, mivel lényegi feladatát betölti, biztonságot nyújt elménk számára.



A jó a létező összes pozitív tulajdonságot magában sűríti, míg a rossz a negatívakat. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az amúgy rendkívül összetett személyiség egy analóg (mint ahogy az egész világ) rendszert alkot. Nem lehet egyértelműen besorolni sehova, mivel átmenetek sokasága alkotja. Ezt az analóg személyiséget pedig a műfaji filmek, ugyanúgy akár a mesék, vallások, mítoszok, digitális formává alakítják át, aminek összesen két kimenete lehet: valaki vagy jó, az 1-es, valaki rossz, akkor az 0. Köztük nincs átmenet, olyan érték, hogy 0,65 nem létezik. Ez a végletekig való leegyszerűsítés természetesen torzított valóságképet nyújt.

Amellett, hogy ez kényelmes az emberi gondolkodás szempontjából, vannak olyan műfajok, ahol kifejezetten kívánatos az ilyen torz valóságkép. Ezek pedig a háborús történetek, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az emberi- és anyagáldozatokat értelmes heroizmussá változtassák. Adott egy összetett eseménysorozat (háború), amelyből önkényesen kiragadnak elemeket, és egy a készítők szemléletét visszatükröző narratívát hoznak létre. Ebben – mivel háborúról van szó – van 2 vagy több ellenséges embercsoport csap össze egy felmagasztalt cél érdekében. Itt jelenik meg a jó-rossz sztereotípiák használata, amely a narratíva alkotóinak hovatartozásának megfelelően kerül felosztásra, és természetesen mindig a jó oldal győz a végén. Egy és ugyanazon eseményről lehet úgy narratívát létrehozni, hogy az oroszok képviselik a jó oldalt, a németek a rosszat és természetesen fordítva, gondoljunk csak a katyn-i mészárlásról szóló, egymásnak homlokegyenest ellentmondó dokumentumfilmekre.

A klasszikus háborús filmek által nyújtott rendszer első felbontói a vietnami filmmel kapcsolatos anti-háborús filmek. Ezekből jórész kivesz a jó-rossz dichotómia. Az amerikai katonák immáron nem hősök, hanem esendő, sőt némely esetben gonosz emberek, és az egész háború értelmét veszti. Az olyan filmek, mint A szakasz1 és az Apokalipszis most2leszámolnak az amerikai hősiesség mítoszával, viszont ezek sem foglalkoznak a másik oldallal, azok csupán láthatatlan árnyakként tizedelik az amerikai katonákat. Ráadásul a hazug háborús ideológiát sem támadják nyíltan.

A Kiskakukk3című film azért olyan érdekes, mert továbbmegy e téren, ahogy két eltérő nemzetiségű, egymással szemben álló országok katonáit hozza össze a sors. Így nem lehet csak az egyik oldalra kihegyezni a filmet. A Kiskakukk rendkívül következetesen rombolja le a sztereotípiákat. Először a háborús film műfajával számol le. Először azt hiszi a néző, hogy a két szálon vezetett film majd összecsap egyszer. Azt gondolhatnánk, hogy a kivégzésként kitett finn mesterlövész, a szintén kivégzésre váró orosz katona a háborús kulissza előtt majd össze fog csapni.

Az első törést azonban a finn kiszabadulásának részletes bemutatása jelenti. A Kiskakukk ekkor lemond a háborús filmekre jellemző gyors ütemű történetmesélésről. A műfaji filmre vágyó néző nem is érti, hogy most mi történik, minden bizonnyal csalódik is. Később pedig az is kiderül a filmből, hogy itt nincs is miért harcolni, nincsenek magasztos célok, amik meg vannak, azok is csak egyszerű propagandává vannak silányítva (orosz gyűlölködő mondatai).

A finn szabadulását követően a film egyszerre hordozza magán a vígjáték, a filmdráma, a melodráma és a misztikus film elemeit. A háború távolivá válik, és a három, egymást nyelvi problémák miatt meg nem értő hús-vér ember kapcsolata lesz lényeges. Rogozhkin így, annak ellenére, hogy a film mégiscsak történetet mesél, átlép minden műfaji korlátot, és egy hagyományos értelemben vett, műfaji korlátokról mit sem sejtő mesét sző (amit a lapp lány mesél gyermekeinek).

Ha pedig hús-vér emberekről van szó, akkor a jó-rossz sztereotip felosztás sem működhet tovább. A finn mesterlövész a háború előtt egyetemista volt, emellett művelt, jóvágású, vidám fiatalember benyomását kelti. Az orosz közkatona egyszerűbb, idősebb, keserűséggel telített ember. Ők ketten kerülnek a háborúból kiábrándulva a lapp lány kunyhójához, ahol először a lányba szeretnek, majd barátságra lelnek. Mindkettejük követ el hibákat, esendőek, viszont pont ez teszi őket élőkké. A lapp lány figurája is érdekes, mivel szakít a háborús filmekben megjelenő nő-ideával, akinek csak egyetlen dolga van, hűségesen hazavárni a hős szerelmét. A lány hűtlen, fifikás, humoros és kacér, akinek életszeretete a kiégett katonákat is tűzbe hozza. Ezek a karakterek már nem a szokásos kétdimenziós papírmasékként, hanem érző, emberekként hatnak. A Kiskakukk legfőbb erénye, hogy a digitális jó-rossz felosztást feloldva, hihető, analóg karaktereket hoz létre, amelyek a film fő mozgatórugójaként működnek. Végül, de nem utolsó sorban arról is beszélnünk kell, hogy ha nincs a filmben jó-rossz oldal és fennkölt ideológia, akkor értelmetlenné válik a „ki győz a végén? kérdés. Egy ilyen háborúban az győz, akinek sikerül túlélni. Roguzhkin humanista filmjében az ember, az élet győz a pusztítással szemben.

Természetesen a Kiskakukk nem áll önmagában. Nagyon hasonlatos hozzá Boris Tanovic Senki földje4című munkája, amely szintén leszámol a háborús filmek sztereotípiáival, és mindenképpen említésre méltó az izraeli animációs (!) dokumentumfilm a Libanoni keringő5, amely Izrael jó-képével számol le kíméletlenül. Ahhoz pedig, hogy a humanista, toleranciára épülő világ utópiája felé elmozduljunk, szükség van arra, hogy a nézők szembesüljenek azzal, hogy létezik az a szám, hogy 0,65.

8/10

HaBzsol

2 megjegyzés:

  1. Pár hozzászólás:
    1. Tök igaz, hogy a poszt-vietnám filmekben már nem jelenik meg olyan egyértelműen a jó és a rossz elkülönítése, mint a világháborús filmeknél, de az, hogy a másik oldallal nem foglalkozik, nem azt jelenti, hogy a rosszat nem mutatja be. Ezen filmek szerint a jó és a rossz oldalt is Amerika képviseli, aki nem tudja, hogy miért harcol és ki is az ellenség.
    2. Szerintem mostanában kezd divattá válni a 0,65, ott van például Dexter Morgan, aki nem is 0,65 hanem egyenesen 0,5. Meg ugyanez elmondható Willard századosra is.
    3. A Kiskakukk tényleg egy jó film, felüdülés egy ilyen a műfaji szabályokat magáról elegánsan lerázó, de mégis műfaji filmet nézni.
    Jó írás! Thanks.

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés