A fehér szalag

A fehér szalag - Das weiße Band

rendezte: Michael Haneke

osztrák, 2009


Michael Haneke az európai filmművészet egyik legragyogóbb csillaga. Nehezen emészthető, kritikus, rendkívül önreflexív filmjeivel korábban már szétszedte a nyugati, jóléti társadalmat, annak minden jelentősebb problémájára reagált. Az erre épített munkássága során Cannes-ból jóformán minden díjat elhozott, már csak az Arany Pálma hiányzott, amit végül A fehér szalag című filmje hozott meg neki.

Korábban felmerült bennem a kérdés, hogy folytatja-e vajon a korábbi tematikát, vagy valami egészen más irányba fog elmozdulni. Még gyanúsabb lett a bemutató előtt, olvasva a szinopszist, hogy itt valami újról lesz szó. A fehér szalag jelentősen szakít a rendező korábbi filmjeivel. Haneke most először fordul a múltba illetve egy sokkal tágabb mondanivaló áll a középpontban, mint eddig.

A film egy rendkívül elmaradott német faluba kalauzol minket, ahol a feudalizmust nem sokban meghaladó viszonyok uralkodnak. A parasztok többsége a báró hatalmas birtokán dolgozik, ami nemcsak a megélhetést, hanem kilátástalan függőséget is jelent. Csupán három ember nem függ tőle: A hatalmas befolyással bíró, erőskezű pap, a velejéig romlott orvos és a halk szavú falusi tanító.




A családokon belül sem jobb a helyzet. Hihetetlen elnyomásban élnek a jóformán emberszámba sem vett nők, a gyermekek nevelésében a terrort, erőszakot, fenyítést tartják a legjobb módszernek. Még bőven a női emancipáció és az emberségesebb gyermekkép előtti korszakról van szó. Mindezeket csak a világháborúk során megnőtt női szerepvállalás és a gyermeki élet felértékelődése tud majd évtizedekkel később felbontani. Addig is itt szó sincs bájos, paraszti idillről. Ebben a faluban minden ajtó mögött erőszak lapul: gyerekek fizikai fenyítése/megrontása, vérfertőzés, megszégyenítés, zsarnokság.

Ezt a több száz éve konzerválódott helyzetet Haneke filmjében azonban különös balesetek bolygatják meg. Megjelenik egy korábban nem ismert bűnös erő, amit a velejéig romlott társadalmuk szült meg. Mégis az ilyen környezetben felnövő gyerekekre milyen örökséget hagyhatnak?! A társadalom egy nyomorék, lelkileg sérült nemzedéket hozott a világra. A rideg, érzéketlen világban felnövő gyerekek csak rombolni tanultak meg, szeretetre nem képesek. A felelősségről beszélő pap, a tisztességről beszélő arisztokrata milyen világot hagytak gyermekeikre, akikben a társadalom létrehozza a saját magát elpusztító erőt?

Haneke eszköztára korábbi filmjeihez képest rendkívül konzervatív, klasszicizálódott. A tipikus modernségre jellemző elemek (lényeg eltakarása, hosszú beállítás), a kiemelkedő operatőri munka és a rendkívül hiteles alakítások mellett a rendkívül lineáris - a falusi tanító visszaemlékezésén alapuló - történetvezetésről beszélhetünk csak. Szó sincs a korábbi filmekre oly jellemző bonyolult megoldásokról, A fehér szalag nem provokál, csak mesél.


Mindezeket figyelembe véve a film elüt a rendező korábbi munkásságától. Hagyományosabb az eszköztára, az önreflexió hiánya, az elbeszélési stílusa miatt kevésbé sokkoló, amit látunk. A korábbi arculcsapást felváltotta a lassan növekvő intenzitású érzés, ami jól szolgálja az alulról lassan szétrohadó világ témáját. A nagy tűzijáték elmaradása miatt ugyan nagyobb nézőközönséghez szólhat Haneke, viszont kérdés, hogy megéri-e ezért feláldozni az intelligens megformáltságot. Annak ellenére, hogy egy erős filmről van szó, némileg csalódott vagyok.

Habzsol