Antichrist (2009)

Gondolom már sokan várták Lars von Trier új filmjét. A zseniális Dogville és Manderlay után kis kitérőt tett a trilógiától, és elkészített egy igazi dán vígjátékok, a Főfönököt, most pedig új filmjével sokkolta például a cannesi közönséget. A sokatmondóan Antichrist címmel ellátott új filmje pedig talán pedig azokat is meglepi, akik hozzászoktak von Trier filmjeihez.

A fejezetekre bontott alkotás első része prológus, melyben fényképszerű lassított fekete-fehér felvételeket láthatunk egy pár szeretkezéséről, és közben láthatjuk, hogy a lakás másik szobájában kisbabájuk az ablakba mászik, és kizuhan. A szándékosan túlstilizált, ugyanakkor gyönyörű (Händel zenéjére vágott) képek azonban már nem térnek vissza, hiszen a következő rész már tipikusan a skandináv filmekre jellemző, sötét (kék, szürke, zöld) tónusban meséli tovább a férj és feleség történetét.
A tragédia után a nő terapeuta férje páciense lesz: a férfi megpróbálja felszínre hozni a nő érzéseit, félelmeit, és segíteni feldolgozni gyermekük halálát. Később elmennek egy Éden nevű erdőbe, ahol nyaralójuk van, hogy ott szembesítse a nőt irracionális félelmeitől. De a férj túl mélyre ás, és ezzel felszínre hozza a nő gonosz énjét, tragédiák sorát indítva el.


A film nagy része ebben az Éden nevű erdőben játszódik, és az alapvetően lassú tempót kiegyensúlyozza, hogy szimbólumok sokaságával rakja tele: az asztrológia és a misztikum ugyanúgy megjelenik, mint a feketemágia, a keresztény-bibliai utalások (Éden, a bűnös nő) vagy a természetfeletti materializálódása. Azonban von Trier ezeket nem bontja ki, a legtöbbre csak némi utalást tesz, és mikor már izgalmassá válna egy padláson talált könyv vagy fénykép és a nő kapcsolata, hirtelen elvágja ezt a szálat, és több utalás már nem is történik. Egyedül Ádám és Éva, illetve a Nő, mint maga a bűn keresztény szimbóluma húzódik végig a filmen, de alapvetően ez sem magyaráz meg semmit a film cselekményéből.


Persze fordulatok akadnak azért bőven: a dán mester úgy váltogatja a műfajokat, mint más az a bizonyos ruhadarabot: a kezdeti drámából jónéhányszor kísérleti film lesz rövid ideig, majd hasonló tempóval vált át újra drámába, és kínzós-szenvedős horror-műfajba. Átmenetek nincsenek is, és hogy még érthetetlenebb legyen minden, rendszeresen feltűnnek vérben fetrengő, haldokló, vagy saját testüket marcangoló állatok, amiknek nincs funkciója, de szimbólumnak sem a legkönnyebben érthető.


Az Antichrist ezen kívül még jópár utalást is tartalmaz: a drámai részekben a férfi és nő közti dialógusok sokszor érthetetlen, érzelmeket, érzéseket boncolgató, egymást támadó vagy segítő szándékú jellege szinte Bergman mestert idézi meg, aki szinte minden filmjében beteg, érzelmi fogyatékos vagy megbomlott elméjű életekben szeretett tocsogni, és von Trier is hasonló intenzitással végzi ezt a tevékenységét.
Maga Tarkovszkij szelleme is megjelenik a filmben, hiszen az ő alkotásaiban is (főleg a Stalkerben) a természet, mint élőlény jelent meg, ami hatással van az emberekre, ami egyszerre gyógyít vagy megöl, akitől félni, tartani kell, de segítheti is az embert. Bár Tarkovszkij a természetet Istennel köti össze, a filmben az erdő itt is a természetfelettit képviseli, csak fordított előjellel, a Gonosz megnyilatkozásaként.
Talán nem ilyen egyértelmű, de a férfi és nő egymást testileg-lelkileg bántó kapcsolata, az intim testrészek kínzása és a vérben fürdő erőszakos szex megidézi Kim Ki-duk A sziget című filmjét, ahol hasonló intenzitással folyik a brutális, tortúrába forduló szexualitás, kínzás és önkínzás.


Lehetne még beszélni rengeteget a zseniális színészi játékról (Willem Dafoe és Charlotte Gainsbourg), a gyönyörű fényképezésről, a filmben használt szimbólumokról, szexuális perverziókról, vagy a szereplők lélektanáról (pszichoanalitikusoknak az Antichrist többévi elfoglaltság lehet) de fontosabb talán megkérdezni: mi értelme volt ennek a filmnek?
Állítólag Lars von Trier mély depresszióban készítette el a filmet, és ezzel az alkotással űzte ki magából a sötét énjét. Hát a film alapján nem kicsit lehet furcsa ember, de azért érződik egy kis blöff szag is a dolgon, hiszen a rendezőből kinézem, hogy ezzel teszteli a befogadók és saját maga határait, a kritikusok ízlését és sznobságát. Ugyanakkor még ha egészében nem is tökéletes film, mindenképp elgondolkodtató, sokrétű művészfilm (a szó pozitív és negatív értelmében is)

verdeleth