A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermek. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. április 3., szombat

Sötét víz (2002)


Aki már találkozott a szánalmas Fekete víz című amerikai filmmel, talán tudja, hogy az eredetije egy 2002-es japán film, és talán mondani sem kell, hogy e remake meg sem közelíti az eredeti színvonalát.
-->
A film rendezője Hideo Nakata, aki A kör című filmmel (és annak folytatásaival) lett híres, és ezzel együtt kialakult az ún. J-horror műfaja, és az ebben alkotók A körhöz hasonló sztorikkal és eszközökkel tucatszám gyártották a horrorfilmeket. Nakata talán próbált kibújni a skatulyákból, és érzésem szerint a Sötét víz c. filmje erre kísérlet.


A film több szinten is olvasható. Az első ilyen a Körhöz és a J-horrorhoz tartozó klisék sorozata: Adott egy anya és 6 éves lánya (Ikuko), akik új lakásba költöznek, ám a plafon beázik, és egyre nagyobb folt. Furcsa dolgok ezután is történnek: a kislány talál egy piros táskát, amit hiába dobnak ki, mindig visszakerül a tetőre, ahol volt. Furcsa lépések zaja a fenti laskásból (ahonnan a víz jön), pedig lakatlan.
A körhöz hasonlóan a sztori kulcsa itt is egy halott kislány szelleme, melyet először csak a lift kamerájában lát a gondnok, majd egyre többször az anya is. Furcsa véletlenek sorozatából (az óvodában az eltűnt kislányról készült rajz bemutatása igencsak szájbarágósan, plakát a kislányról) a nő rájön hogy a lány valószínűleg kísértet és a lakásuk felett élt régen. A kísértet egyre többször jelenik meg, anyának és lányának egyaránt, míg végül rávezeti a nőt, hogy annak idején a víztartályba fulladt. A nézőnek az egész sztori be van mutatva, de olyan, mintha az anya álmodná. Miután a csapból kifolyó vízzel együtt kifolyik a halott lány is, rátámad Ikukora, majd az anyára is, és egy furcsa csavarral ér véget a sztori.


A leírtakból kitűnik, hogy szinte minden megvan a filmben, ami a mai japán horrorfilmhez hozzátartozik: hosszú, fekete hajú szellemkislány, akinek soha nem látszik az arca. Ártatlan, egyszerű emberek rémisztgetése, igazságszolgáltatás céljából (felderítetlen haláleset kitudódása álá Kör). Hangos zenével való szívroham-közeli állapot előidézése a szellem felbukkanásakor.
Egy dologban különbözik csak a hasonszőrű filmektől: senki sem hal meg, egészen a végéig. A Kör, az Egy nem fogadott hívás, és a sok más filmben a szellem sok ember halálának sorozatával tudja elérni a célját, de a Sötét vízben a nyomok szinte véletlenszerűen bukkannak fel a nő előtt, máskor pedig a szellem megjelenési helyei és szétszórt tárgyai vezetnek rá az igazságra. Ettől eltekintve a film ezen olvasata semmi újjal nem szolgál minimum két japán horrorfilmet ismerő néző számára.

A film másik olvasata nemcsak hogy eltérő az elsőtől, de egyenesen egy más műfajba vezet minket: dráma, még pontosabban családi dráma. Az alaphelyzet: a nő elvált férjétől, és most folynak a tárgyalások, hogy kinél lenne jobb helye a kislánynak. A nő helyzetből indul, mert a lány még kicsi, és ilyenkor az anyának szokták ítélni. A nő próbál eleget tenni a bíróság elvárásának, próbál munkát szerezni, elhozni Ikukot az óvodából, intézni a lakás ügyeit (beázás). Mivel e mozzanatok a film nagy hányadában visszatérnek, még időben is többet foglalkozik vele a film, mint a szellem-vonallal, megkérdőjeleződik a film horror-műfajba skatulyázása.


A történet megmutat szinte minden nehézséget, amit egy elvált nő érez. Egyedüllét, bizonytalanság veszi körül. Tetézi ezt a tárgyalási hercehurca, volt férjével való konfliktusok, megfelelni akarás a bizottságnak, a gyerek felügyelete, munkakeresés. A kiindulópontból a nő egyre jobban eltávolodik, egyre képtelenebb felügyelni saját céljait: kislánya mindig sokáig vár, hogy elvigye az óvodából, egyre több agresszív és hisztérikus kitörést produkál a bírák előtt, ezzel is az apa malmára hajtva a vizet. Nem hiszi el senki a kísértetről szóló meséit, a beázó plafont sem javítja meg senki, hiába próbál beszélni mindenkivel. A nő nem a kísérettől retteg, hanem az élettől, a sorstól: hogy elvehetik tőle egyetlen lányát, és akkor végképp egyedül maradna labilis idegeivel. A nő maga is elvált szülők gyermeke, és pontosan tudja, milyen érzés kislányának, ha elkésik az óvodából, ha egyedül kell játszania, és ideges szülőjét néznie. Próbál harcolni ellene, mindent a gyermekért tesz, hogy neki más élete legyen, mint saját magának régen.


A Sötét víz e drámai vonala annyira életszerű, részletes, és az egyedülálló szülő mindennapi gondjai valószerűen bemutató, hogyha a horror/kísértet-vonalat elhagynánk belőle, akkor sem lehetne az embernek hiányérzete, legfeljebb ha nem drámát akarunk látni.
A film hangulata teljesen eltávolodik a horrorfilmekétől, és Nakata valószínűleg a drámai vonallal próbált újat behozni: érzésem szerint nem a megszokott kísértet-témát színezte lélektani és családi drámával, hanem fordítva: egy komoly mondanivalójú, érzékeny és mély témát vette körül a népszerű horror elemeivel, talán pont az eladhatóság kedvéért. De ezzel nem felhígította a filmet, hanem egy olyan egyveleget képezett, mely a két műfaj táborát is figyelemre ösztönzi.

verdeleth

2010. március 16., kedd

Központi pályaudvar (1998)


Nem kell a brazil filmművészetben jártasnak lenni, hogy összefussunk Walter Salles nevével összefussunk. Che Guevara-A motoros naplója, Senkiföldjén a híresebb filmjei, de részt vett szkeccsfilmekben is (To Each His Cinema, Párizs, szeretlek!). Egyetlen tévedése talán a Fekete víz, a japán Sötét víz szánalmas remake-je.

A Központi pályaudvar című filmje vérbeli szociodrámaként indul: a Riói pályaudvaron kavargó tömeg igazi képet nyújt a nyüzsgő és színes országról: mindeféle korú, nemű, bőrszínű és nemzetiségű ember megfordul itt. Itt dolgozik egy kis standnál Dora, a nyugdíjas tanárnő, aki pénzért leveleket ír az átutazó írástudatlanoknak. A személyes hangvételű levelek diktálása a film talán legszebb része: a csalódott feleség, a magányos öregúr és a szívtipró szenvedélyes vallomása tovább mélyíti a film eleji társadalomábrázolást.

Sajnos a levelek mégsem kerülnek soha címzettjeikhez. Dora a munka után szomszédnőjével elolvassa az összeset és azután vagy a fiók mélyére vagy a kukába kerül. Egy nap Josué és anyja diktál levelet egy férfinak, aki évekkel ezelőtt elhagyta őket, és a nő fiával újra kapcsolatba akar lépni vele. A megható történet azonban Dora áldásos tevékenységének hála itt meg is szakadna. Azonban az anyát végzetes baleset éri, és a pályaudvaron egyedül tengődő fiút Dora megsajnálja, magához veszi, majd nevelőszülőket keres. A közvetítők azonban szervkereskedők, és Dora egy akciófilmbe illő jelenettel kiszabadítja Josuét, és elindulnak, hogy a levél címzettje alapján megtalálják Josué apját.


A film eddig a pontig egy átlagos dráma árva gyermekkel, magányos nővel, aki megsajnálja és a szárnyai alá veszi. Innentől a film egy csendes road movievá válik, végigvezetve minket Brazília kietlen tájain. A szociológiai pontosságú ábrázolás továbbra is megmarad: képet kapunk az apró, kietlen falvak szegénységéről, az egyszerű emberek életmódjáról, a vallási ünnepek, körmenetek hipnotizáló világáról, és az út során rövid ideig új szereplő is bekapcsolódik: a mélyen vallásos kamionsofőr, aki egyszerre vetíti elénk az apa és férfiszerepet is. Jól kijön a fiúval, Dora és közte pedig vibrál a levegő. Ám egy gyors vágással ő is kikerül a képből és a történetből, és a két főszereplő újra magára marad. Az út közbeni kisebb-nagyobb szerencsétlenségek, csavarok kettejük hűvös viszonyát lassan igazi barátsággá változtatja, és mikor már az apa végleg megtalálhatatlannak tűnik, és kettejük jövője végleg összekapcsolódna, mintegy mesebeli csodás elemként vagy isteni beavatkozásként a véletlen mégis közbeszól.


Aztán következik az utolsó végső csavar is, ami szinte ellentmond minden addiginak, és bebizonyosodik, hogy Dora minden mély érzelme ellenére is egy gyenge nő, aki fél a felelősségtől és a változástól. Vagy csak Josuénak akart jót?
Miközben a néző ezen rágódik, és a könnyáztatta arcok lassan a stáblistába merülnek, felvetődik az a kis gonosz kérdés: Jó ez a film? És erre bizony nem lehetne egy mondatban válaszolni. Bátor film és mégsem: kísérletező stílusában, műfajában és narratívában is. Ugyanakkor a sok fordulat, váltás, véletlenek sora és megmagyarázhatatlan cselekedetek mögött is ott lapul a kiszámítható cél: meghatni a nézőt. És ez a nemes cél sajnos sokszor csak a giccs árán valósul meg. De aki kevésbé érzékeny erre, azt más fogja zavarni: a lassú tempó, a töredezett elbeszélés és a túlságosan nyakatekert cselekmények.


Mindezek ellenére a film mégiscsak megtalálta a közönségét, de jól kimutatható erényein kívül azért hibái sem maradnak senki számára rejtve.

verdeleth

2009. október 31., szombat

The Book of Stone (El libro de piedra - 1969)



-->
Carlos Enrique Taboada mexikói rendező, aki hírnevét a 60-as években készült gótikus horrorfilmjeinek köszönheti. Az 1968-as Amikor a szél is retteg című alkotása sokak szerint Guillermo del Toro Ördöggerincének az eredetije. Bár ezt az alkotást még nem láttam, de az 1969-es Book of Stone (El libro de piedra) megtekintése után valóban észrevehetők hasonlóságok a két rendező munkái között. A most tárgyalt film történetében is vannak hasonlóságok pl. A Faun labirintusához képest (bár azt sokan A méhkas szelleme c. szintén régebbi film feldolgozásának tartják).
Eme kis bevezető után nézzük, mit kínál a kereken 40 éves horrorfilm. Egy özvegyen maradt gazdag férfi kislányával és új feleségévek vidékre költözik, ahol nevelőnőt fogadnak a gyermek mellé. A nő munkája azonban nem könnyű: neki , és az egész családnak meg kell küzdeni a kislány dús fantáziavilágával, képzelődésivel, ami egy bizonyos Hugo köré csoportosul. Ez a képzeletbeli barát, egy kisfiú 500 éves szobra, mely egy osztrák kisvárosból származik. Kezdetben mindenki csak a lány mentális gyengeségének gondolja az egyre szövevényesebb és borzasztóbb történeteket Hugóról, de a film folyamán a fiú alakja már nyugtalanítani, rémíteni kezdi a birtokon élőket, és egyre több baljós, tragikus jel mutat arra, hogy Hugó talán nem is csak egy szobor…

Nem szeretném a film poénját lelőni, és a történet részleteibe sem mennék bele, mivel elég fordulatos (bár ezek néha túl kiszámíthatóak), sok minden történik benne, és ezekben egy közös van: a történések egyre mélyebben visznek bele a kislány és Hugo által kreált földi pokolba.
Nem mondanám, hogy a film teljesen időtálló, hiszen sokszor (persze a mai horrorfilmekhez képest) lassú az elbeszélés, mégis olyan történetet tár elénk, melynek képei még sokáig az ember fejében maradnak. Itt nem a vér, vagy az idegesítő hanggal ijesztgetés adja a film hangulatát, egy gótikus horrortól nem is ezt várjuk. Olyan a film, mint egy Poe novella: elsőre réginek, idétlennek, már-már nevetségesnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, a borzalmak sűrű és hátborzongató leírása.

Aki nem ódzkodik régi, néhol megkopott horrorfilmtől, és kíváncsi rá, milyen lehet egy del Toro film történelmi háttér nélkül,(de annak hangulatát és pszichológiáját nem nélkülözve) annak bátram ajánlom ezt a hangulatos alkotást.

verdeleth