A következő címkéjű bejegyzések mutatása: viking. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: viking. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. május 23., vasárnap

Valhalla Rising (2009)



Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.

Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.

Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth