A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: sci-fi. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. április 12., kedd

Womb - Anyaméh (2010)

Fliegauf Benedek új filmje pont arról szól, amire a címe is utal, és nem pedig arról, amiről kéne, ami a közönség számára igazán érdekes lehetne, azt óvatosan, de biztosan elkerüli, így viszont sajnos a kimaradt lehetőségek filmje lett a Womb-ból.

Pedig nagyjából minden megvan, ami ahhoz kéne, hogy jó film legyen. Gyönyörű képek, az azt kiszolgáló, lenyűgöző és főleg magyar szemnek szokatlan táj. A Fliegaufosan lassú minden részlet megvizsgálását lehetővé tevő kameramozgások és a lassan hömpölygő cselekmény. Ahogy azt már megszokhattuk tőle, az arcok és a szemek most is többet árulnak el, mint a minimálisra visszanyírt dialógusok. Maga a történet talán kissé sablonos, de még így is érdekes.

Arról van szó, hogy Rebecca 9 évesen eltölt egy kis időt (nem tudjuk meg mennyit) valahol (nem tudjuk meg hol) egy szigeten az északi-tengeren. Itt ismerkedik meg a szintén 9 éves Thomassal, akivel sok időt töltenek együtt és valamiféle gyerek szerelem alakul ki közöttük. Rebeccanak azonban mennie kell. Édesanyja Japánban kapott állást, így egy egész világ választja el őket a következő 12 évben. Rebecca azonban sosem felejti el Thomast és miután befejezte tanulmányait Tokióban, visszatér eme kis szigetre, hogy újra láthassa Tomot. A régi érzelmek rögvest a felszínre törnek, de az idill nem tarthat sokáig, mert Thomas egy autóbalesetben életét veszti. Rebecca képtelen elfogadni az elvesztését, így úgy dönt, hogy a modern technika segítségével klónoztatja Tomot és ő maga fogja kihordani őt…


Amit az alábbiakban leírtam az csak a történet egyharmada, ebből is látszik, hogy Fliegaufnál mennyire elcsúsztak az arányok a rossz irányba. Ettől kezdve a film csak arra fókuszál, hogy Rebecca beteges, perverz elszántsággal nevelget egy szeretőt magának. Nem veszi észre, hogy a kicsi Tom már nem ugyanaz a Tom, akibe ő szerelmes volt. Anya-fiú kapcsolatnak kéne kialakulnia – és Tom részéről így is van – nem pedig egy beteges szerelemnek. A film erre helyezi a hangsúlyt, hogy kik leszünk a következő életünkben, ha a génjeink ugyan tökéletesen ugyanazok, mint most, de a neveltetésünk, a történetünk más. Nyilvánvaló, hogy én nem én leszek, ahogy Tom sem az a Tom lett. De ez már apró jelekből (a természet kevésbé szeretése, a játék dínó elásása a homokban) hamar kiderül a néző számára, így talán mégsem erről akar szólni a film. Lehet, hogy Fliegaufnak nem is volt más szándéka vele, mint, hogy meghökkentsen, vagy, hogy gyönyörködjünk az északi-tenger látványában. Mindenesetre a film, a közepétől megállíthatatlanul halad egy olyan vég felé, amit a nézők el szeretnének kerülni, de nem sikerül nekik, így az undor mellé marad az értetlenség.


Az értetlenség, még pedig azért, mert nem értjük az okokat, az indíttatást. A szereplők jellemét nem ismerhetjük meg kellőképpen, és legfőképpen az egymáshoz fűződő viszonyukat. Így a néző nem érti, hogy miért vállalkozik Rebecca erre az őrült küldetésre, ami mindenki számára egyértelmű hülyeség. Nem értjük, hogy honnan jött ez a nagy szerelem és, hogy mi történt Rebecca és Thomas között még igazi éltükben. Ezek azok a kérdések, amikre igazán érdekes lett volna válaszolni és amire Fliegauf Benedeknek a filmet ki kellett volna hegyeznie. E helyett ez a rész lett az egyharmad, és a kevésbé érdekes és a jól megalapozott előzmények nélkül némileg érthetetlen másik, pedig a kétharmad. Fordítva kellet volna. Talán ha a lelkivilág kerül az előtérbe a testiség helyett, akkor ez a film is több lehetne valamiféle visszafogott művész sci-finél. Meg mondjuk az is nagy segítség lett volna hozzá, ha Eva Green helyett más játszotta volna a főszerepet, mert a francia szépség itt csak egy egyarcú, kortalan!, papírmasé, aki képtelen átélni bármiféle érzelmi hatást. Különösen kontrasztos az alakítása a gyerek (Tristan Christopher) és a felnőtt Tom (Matt Smith) nagyszerű játéka mellett.

Ettől függetlenül nem arról van szó, hogy a film nézhetetlen időpocsékolás lenne, sőt, még így is vannak kiváló részei, csak maximum kissé csalódottan jön ki a néző a moziból, amiatt, hogy mindenki érzi, hogy ebből jóval többet is ki lehetett volna hozni. Nem így lett, talán majd a következő nemzetközi próbálkozásnál, kevésbé lesz lámpalázas Fliegauf Benedek.

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=N8Oujip3nJQ

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1216520/

Bajcsináló

2011. április 7., csütörtök

Fokozottan ajánlott frissítés!

TRON: Legacy

amerikai, 2010.
rendezte: Joseph Kosinski

Tron:Legacy - iMDb
Tron - iMDb


Igazán nehéz egy magával ragadó filmi világot létrehozni. Ráadásul minél messzebb kerülünk az úgynevezett valóságunktól, annál nehezebb ezt megoldani. Így ebből a szempontból a sci-fi műfajának igen nehéz dolga van. Nem csoda tehát, hogy kevés is tud olyan világot felmutatni, amely igazán emlékezetes marad. Erre talán a legjobb példa a Star Wars, ami sok más erénye mellett azzal taglózza le nézőjét, hogy minden olyan "élő" benne: gondoljunk csak a Tatooin füstös kis kocsmájára!
Az 1982-es TRON tökéletes időzítéssel tört be a mozikba, a kamaszok ezreinek szívébe férkőzve. A mai szemmel elképesztően gagyi technikai megoldások ellenére legendás film lett belőle.
1982.

Mégpedig azért, mert a technikai esetlensége hűen tükrözte a kor konzolainak, játékgépeinek képességét. így kapcsolódva össze a játéktermek villódzó képernyőinek élményével, egy hihetetlenül izgalmas világot tárt fel az fiatalok számára. 28 évvel az eredeti után pedig itt a TRON: Legacy, ami képes arra, hogy megismételje elődje bravúrját.

2010.

A 8 bites grafikát immár felváltották a csillogó cukormázzal bevont felületek, a villódzó fények, és a Daft Punk (nem mellesleg kiváló) filmzenéje. A film pedig ugyanúgy működik mint az elődje, mivel az updatelt textúrákon kívül nem változtatott a Disney a bevált recepten. Gyakorlatilag ugyanazt kapjuk, mint apáink gyerekkorukban: elvágyódás a fizikai valóságunkból, a kötöttségektől való megszabadulás, felhigított hübrisz-motívum jó adag együgyűséggel nyakonöntve. A két film láttán olyan érzése van az embernek, mint amikor összehasonlítja a sárgásfehéres, vibráló képű Apple Lisa-t egy modern, letisztult, szélesvásznú, fényes kijelzős iMac-kel. Mivel a 2010-es TRON hozza ugyanazt az élményt, mint az eredeti, ezért nincs okom fanyalogni. Határozottan ajánlom, kellemes kikapcsolódást nyújt az updatelt TRON.

7/10
HaBzsol

2010. szeptember 29., szerda

Predators

Antal Nimród bevallottan karrierjének azt a korszakát éli, amikor elvállal minden munkát, csak lehetőséghez jusson Hollywoodban. Itt nem feltétlenül a filmkészítés lehetőségére kell gondolnunk, hanem arra, hogy egy esetleg anyagilag jól teljesítő tucatfilmmel megteremtheti magának az esélyt, hogy egyre nagyobb szabadságot kapjon a stúdiók által a film ellenőrzésére kirendelt producerektől. Ki tudja talán egy nap már a saját, vagy a neki tetsző, szerzőibb forgatókönyvek megfilmesítésére is lehetőséget kap. Addig viszont be kell érnie néhány iparos munkával. Ez azonban nem az igényes filmkészítés feladásával egyenlő, lehet ezt színvonalasan is csinálni, hogy az a „tucat” mégse ugyanaz a „tucat” legyen. A Ragadozók franchise-t feltámasztani hivatott Predatorssal, ő pont ezt tette.

A film az első pillanatától érezhetően visszanyúl a kezdetekhez, szakít a sorozat és egyéb oldalhajtásainak egyre blődebb és a hülyeség határát súroló kezdeményezéseivel, és újra az ember és ragadozó, illetve a harcos és a harcos egymás elleni küzdelmét helyezi a középpontba. A helyszín mi más lenne, mint a franchise eredeti élőhelye, a dzsungel. Viszont az első résszel ellentétben ez a táj sokkalta feszélyezőbb. Mondhatnánk azt is, hogy alkalmazkodik a történet változásaihoz, mégpedig ahhoz, hogy szereplőink ugyan mind nehéz fiúk, csakúgy, mint az első filmben, de egy rejtélyes szituációba „ébredve”, kezdetben fogalmuk sincs róla, hogy mibe csöppentek. Míg a 88-as klasszikus tobzódott a fülledt, párás, élénkzöld dzsungelben, és ez jószerével a film során nem is változott, addig itt a harctér folyamatosan változik. A színek végig sokkal fakóbbak, a táj rideg, hideg, kiszámíthatatlan. Mindenfelől árad a félelem és a halál.

A tempó a film finiséig megfelelő, a feszültség pedig ott van minden képkockán. Azokon a képkockákon, amelyek egytől egyig gyönyörűen lettek komponálva és fényképezve. A film ezen szegmense is tökéletesen működik, addig amíg Pados Gyula munkáját fel nem váltják a 2010-ben arcpirongatóan gagyi digitális effektek. Az hagyján, hogy a predátoroknak kicsit nagy a feje, de a kutyáik kifejezetten bénák. Az a digitális tűz a film felénél pedig határozottan zsékategóriás.


Sokan féltek attól, hogy Adrian Brody talán nem a legautentikusabb akcióhős, főleg a korábbi legenda bicepszeinek árnyékában, nos, számukra jó hír, hogy helyette kitűnő színész, aki ha kell, akkor ezt is hozza. A probléma inkább azzal van, hogy minden olyan jó és hangulatos egészen addig, amíg a szereplők nem kezdenek beszélni. A párbeszédek mind nagyon suták lettek, de talán ebben a műfajban nem is kell ennél több. Külön piros pont jár azért, hogy a rendező még időben visszavonulót fújt attól, hogy manapság divatos zöld filozófiával terhelje meg a filmjét. Egy kicsit felbukkan a gondolat, hogy ember embernek farkasa és megérdemeljük, amit kapunk, mert csak tönkretenni tudjuk a bolygónkat, de szerencsére ez az elcsépelt tanulság végül nem lesz a film sava-borsa.


Azért összességében nagy pozitívuma a filmnek, hogy közel sem olyan kiszámítható a cselekmény, mint a hasonló alkotásokban, leszámítva persze azt, hogy a kezdeti bizonytalanság után, a klasszikus, „a predator egyenként levadászik minden katonát” dramaturgiára vált a film, az egyetlen nyitott kérdés csak az marad, hogy ki lesz a végső túlélő. Igazából ez is csak kétesélyes meccs, de legalább kellemes meglepetésként a final girl, itt csak utolsó előtti lesz.

De hát ez nem csoda, hisz ez nem az a film, sőt még csak nem is az a bolygó, nem is előzmény, nem is másolat, viszont nem is annyira más, de mégis jó. Sok minden nem lett, de ha csak arra jó, hogy Antal Nimród következő filmjének már tényleg egy szívből jövő karakter legyen a főhőse, rusnya fejű, mindig vadászni vágyó földönkívüliek helyett, akkor már nagy szolgálatot tesz a filmtörténetnek, még ha nem is saját jogon kerül oda. A film anyagi sikerét és minőségét figyelembe véve, pedig mindenképp egy jó (új)kezdet a franchisenak. Ha már Predator film, akkor legyen ilyen.

Trailer: http://www.blogger.com/post-create.g?blogID=3515339906259999951

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1424381/

Bajcsináló

2010. augusztus 21., szombat

THX 1138 (1971)



Még mielőtt a Star Wars trilógiával világhírűvé vált volna, George Lucas kipróbálta magát a sci-fi zsáner egy másik szegletében, a disztópiában (negatív utópiában).
A történet egy termelésre és fogyasztásra degradált világban és társadalomban játszódik, ahol a sorszámokkal jelölt kopasz emberek mindennapi életét a munka, a nyugtatókkal való stimulálás és a fogyasztásra sarkalló propagandaműsorok nézése és hallgatása tölti ki.
THX 1138 csak egy kis csavar a hatalmas gépezetben, mindennapi munkája a robotrendőrök előállítása. Egyszerű életében a változás akkor következik be, mikor női lakótársa (még véletlenül sem felesége) titokban megvonja tőle nyugtatóit, és THX ráébred saját életének sivárságára, és elhatározza: szembemegy a társadalom minden normájával. Tettének azonban következményei vannak és menekülnie kell.


A film semmiképp sem eredeti története ellenére egészen új megközelítése a műfajnak. A Brazil abszurd humorba hajló jeleneteinek vagy az 1984 izgalmas narratívája teljesen hiányzik.
A THX 1138 végtelenül lassú tempójú (legalábbis az első 2/3-a), és csak úgy sorjáznak az elidegenítő és idegpróbáló effektusok: a robotrendőrök gépies hangja, a különböző sorszámokat, munkafázisokat, gépiesített parancsokat soroló "emberek" hangjai, a gépek lassú, monoton zaja.
Ha ez még mindig nem lenne elég, a látványvilág is a minimálisra van csupaszítva: szinte minden helyszín hideg neofényben úszik, a fehér falak között dolgozó fehér ruhás munkások látványából csak a talpig feketébe öltözött rendőrök nyújtanak újdonságot. A film középső része egy olyan börtönben játszódik, ahol minden fehér, és a végtelennek tűnő térnek nem látszanak a határai sem.


George Lucas azonban még ezzel sem elégedett meg: filmjét telepakolta filozófiai és vallási utalásokkal, és persze az utópikus társadalom leírása is igen sűrű. Egy államvallássá (és diktatúrává) szerveződött fogyasztói kultúra a film világa, ahol a kommunizmus Nagy Testvér-effektusa ugyanolyan hangsúlyos, mint a kapitalizmus legszörnyűbb szélsőségei.
Egyik sem újdonság, hiszen a szexualitás, mint bűncselekmény, és az ember gondolatainak ellenőrzése az 1984-ből, míg a gépekkel irányított utódlás és az öntudatra ébredést drogokkal elérő állam a Szép új világból lehet ismerős. Összességében azonban ezeket a motívumokat Lucas olyan újszerű (és igen rémisztő képet festő) dolgokkal vegyíti, hogy a néző már maga szenved tőlük, mintha ő is csak egy darabja lenne ennek a "boldog társadalomnak".



Nem délutáni matinéfilm Lucas bemutatkozása, és még a műfaj amúgy sem könnyed darabjai közül is kimagaslik végtelenül negatív szemléletével, minimalitásával (mind látványban, mind történetében), és talán sokaknak túlzónak is tűnhet. De aki kedveli a műfajt, az most megismerkedhet az egyik legszélsőségesebb darabjával, mely azóta rengeteg filmre volt és van hatással a műfajban.

verdeleth

2010. július 16., péntek

Repo Men

Az amerikai filmgyártás ontja magából a különböző színvonalú filmek sokaságát, és bizony ez a nagy szám azt is eredményezheti, hogy nem fér el egymás mellett a piacon minden film, így néhányan színvonaluktól függetlenül, áldozatul esnek a tömegnek, vagy esetleg a stúdiófőnökök ügyetlenkedésének. A bevételi adatokat, és a bemutatók dátumait elnézve, sajnos a Repo Men című sci-fi – akciófilm is így járt. Az sem lepne meg, ha Magyarországon be sem mutatnák, ami mindannyiunk számára nagy kár.
Méghozzá azért, mert egy, a műfaján belüli vetélytársak közül kiemelkedő filmről maradunk le. A számomra ismeretlen Miguel Sapochniknak, tehetségét bizonyítandó, - mindösszesen második filmjében - egy izgalmas alaptémából sikerült kihoznia a maximumot, és egy hasonlóan izgalmas filmet készíteni belőle.

A Repo Men valamikor a közel jövőben játszódik, egy a maitól technikailag nem túl elrugaszkodott világban. Napjainktól csupán a hétköznapokban minket körülvevő technika fejlettségében tér el, viszont a külcsín még hasonló és a kocsik is kulccsal indulnak. Az orvostudomány azonban rengeteget fejlődött és most már mindenféle spéci, garanciális belső szervet képesek előállítani, amit persze jó pénzért árulnak. De ha nincsen egyben félmillió dollárod az sem baj, megveheted az új májadat részletre is, persze közel 20%-os kamatra. Ezzel még nem is lenne baj, - azok a mocskos kapitalisták sosem változnak - a problémáid akkor kezdődnek, ha késel a részletekkel, mert, akkor bizony eljönnek érted a behajtók, akik, ha kell, akkor a taxiban vágják ki belőled, mondjuk a májadat vagy bármi mást, aminek a részleteivel tartozol.

A film főhősei is ezt a szakmát űzik, méghozzá maximális profizmussal és nem kevés élvezettel. De ha az asszonynak ez nem tetszik, és válással fenyeget, akkor nincs mit tenni, mint kiszállni és beülni egy íróasztal mögé, az mégis csak nyugisabb. Remy (Jude Law) ezt hajlandó is lenne megtenni a családi béke érdekében, még akkor is, ha a kollégája Jake (Forest Whitaker) ennek nem örül. Így az utolsó munkanapon már csak a könnyebb melókat kéri. Azonban balszerencséjére az utolsó kuncsaftnál elromlik a defibrillátor és olyan erős áramütés éri Remyt, hogy maga is új szív beültetésére szorul. Ezek után másképp látja a dolgokat és egyszerűen nem képes tovább elvégezni a munkáját, így viszont nem tudja fizetni a részleteket, a felszólításban megjelölt határidő pedig lejárt…

Eddig csak egy érdekes alapszituációval van dolgunk, valamint egy jól felépített, a játékteret, a szereplőket és az alaphelyzetet, tömören, jól bemutató felvezetéssel. Az akció, a darálás és az igazi feszültség csak ekkor kezdődik, amikor is Remy neki indul, hogy törölje magát és mindenki mást is a cég rendszeréből. Mondhatni, hogy a film egy már jól bejáratott formulát használ, de mindezt sikerül neki eredetien, valami újat és izgalmasat előállítva megtenni. A lehetséges logikai buktatókat ügyesen kikerüli, vagy egyszerűen csak fokozatosan megválaszolja a kérdéseket, de mindezt úgy, hogy közben egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá. A néző a film háromnegyedénél is úgy van vele, hogy itt még bármi lehet. Az akciók pörgősek, brutálisak, a rendező mindent megmutat, a vér pedig patakokban folyik, de ami a lényeg, hogy mégsem válik elszállóssá, kamuvá. Érezzük, hogy Remy egy jó bosszúállóhoz illően, nem válogat a módszerekben és az eszközökben, de mindeközben azt is érezni, hogy csupán jól lett kiképezve így végig a szuperhősökön innen marad. Ha meg úgy alakul, akkor még ő is kap sebet, a végső győzelme egy percig sem egyértelmű, így a film is érdekes marad. Emellett rendkívül ötletes megoldásoknak is tanúi lehetünk, ilyen például, amikor a finálé környékén Remy össze-vissza vagdossa a nőjét, – jó cél érdekében teszi, közös beleegyezéssel! – és ez az aktus olyan erős erotikus töltetet kap, hogy már majdnem szex jelenetről van szó. Jude Lawtól és Forest Whitakertől már megszokhattuk, hogy nem adják rossz filmhez a nevüket és, ha már ott vannak, jól oda is teszik magukat, ez most sincsen másképpen. Mellettük egyedül Liev Schreiber érdemel említést, most is, - mint mindig - a gonosz szerepében, de ezt ő nagyon tudja.


Ahogy azt már említettem, a film megfelelő fordulatszámon pörög végig, egy percig sem ül le, nem válik unalmassá, de ha valakinek ez sem lenne elég, annak raktak a film legvégébe egy – talán kissé idegesítő – csavart, egyrészt, hogy biztos legyen a siker, másrészt, hogy ügyesen kicselezzék a happy endet, ami ugye mostanság nem menő. Így végül egy nagyon is élvezetes, kitűnő nyáresti szórakozást nyújtó alkotás kerekedett belőle, ami ugyan kiemelkedik a filmdömping számtalan arctalan mozija közül, mégis úgy tűnik, hogy el is vész közöttük. Tudom nem helyes letölteni netről, de most mégis arra ösztönzök mindenkit, hogy tegye meg. Ne hagyjuk, hogy a Repo Men az ismeretlenség homályába vesszen!



Bajcsináló

2010. május 11., kedd

A gazdatest (The Host - Gwoemul - 2006)





A gazdatest kis hazánkban talán az egyik legismertebb dél-koreai film. Az már már kérdés, hogy nagyon vegyes kritikákat kapott: sokan egy igazi szerzői filmnek látták, míg mások egy katasztrofálisan rossz horrornak. Nem segített a hazai forgalmazás sem, ahol horrornak, szörnyfilmnek lett kikiáltva, és jópáran pont ezért csalódtak benne.
Ha elsőre megnézzük, lehet valami alapja. Adott egy elég bugyuta történet: egy vegyi mérgezés miatt a Han folyóban egy halszerű lény mutálódott óriásira, és a szörnyfilmekhez híven tizedelni kezdi a békésen horgászó, sütkérező tömeget. A folyóparton büfét üzemeltető családot (apa két hülye fiával és értelmes lányával, illetve az egyik fiának kislányával) is hatalmas veszteség éri: a kislányt elviszi a szörny. A család elindul megkeresni a lényt, hogy visszaszerezzék a lányt.


Ha ez még nem lenne elég, a filmben csak úgy hemzsegnek a klisék: titkos katonai összeesküvés, amerikai hatóságok jelenléte, fertőzés és karantén, egy mindent túlélő főszereplő. Na és persze a szörny: a sok pénzből készült mégis nagyon gagyi CGI-lábas-hal-mutáns furcsa testmozgással és kinézetével őrzi a műfaj "dicső" hagyományait.


A gazdatest szemére vetették, hogy nem elég, hogy gyenge horror, de a családi dráma és a vígjáték elemeivel további gyengíti az amúgy sem túl magas renoméját. Ugyanakkor itt el is érkeztünk a film egyik kulcspontjához. Ha nem tekintünk a filmre mint horrorra, meglepődünk, mennyi mindent nem is vettünk észre elsőre: A gazdatest nemcsak a mutáns lényből, a tragikus cselekményből, hanem az egész műfajból viccet csinál. Logikátlan cselekmény, abszurdba hajló akciójelenetek, a csúcspontok lerombolása. De ezt úgy viszi véghez, hogy a film egy percig sem lesz unalmas. Hogy is lehetnek egy szörny-horror-akció-paródia az?
A gazdatest
nemcsak ezt a műfajt forgatja ki. A vérkomolynak tűnő családi dráma-vonalat sem képes egy percig sem komolyan venni, és egy gyászoló tömegből ugyanúgy képes viccet csinálni, mint egy a halál torkában álló férfi nevetséges küszködéseiből, vagy a főhős gigászi harcából a szörny ellen.
A film rendezője ugyan inkább komolyabb thrillerjeiről (Memories of Murder vagy a legutóbbi Mother) ismert, de ezekben a filmekben sem átall infantilis humort belevenni. Hozzávehetjük, hogy Dél-Korea egyik legismertebb színésze, Kang-ho Song (Memories of a Murder, Secret Sunshine, The Quiet Family, Thirst) játssza benne az éretlen, kétbalkezes szőke üstökű apát, aki mind tragikus, mind komikus szerepeket el szokott vállalni, és bizony egy hülye pofáért nem kell a szomszédba mennie.


Talán sokaknak nem mond újat a film ezen megközelítése, mégis fontos, hogyne  úgy tekintsünk A gazdatestre, mint műfaji szuperprodukcióra, inkább mint egy zseniális rendező vérbeli szatírájára vagy paródiájára. És akkor máris jobban szórakozunk.

verdeleth

2010. április 12., hétfő

Az utolsó part (On the Beach - 1959)



Közhely, de igaz, hogy reneszánszukat élik a poszt-apokaliptikus filmek, illetve a különböző katasztrófa-világvége filmek. Hasonló filmeket a régmúltban is találni, amikor a hidegháborús légkör és az atomháborútól való félelem valódi veszélynek tűnt. És bár utóbbi szerencsére nem következett be, tény hogy a kor hangulata rányomta a bélyegét az 1950-es, 60-as évek filmjeire.

Az utolsó part
története a már bekövetkezett atomháború után játszódik, és bár minden földrészről eltűntek az emberek, Ausztráliába még nem ért el a sugárzás. Persze ez is idő kérdése, de a emberiség fennmaradó pár hónapját próbálják még kiélvezni. Egy amerikai tengeralattjáró és fedélzete az egyetlen a nagy kontinensről, akik túlélték. Életük utolsó hónapjait arra szánják, hogy visszahajóznak San Franciscóba, ahonnan egy távíró értelmetlen jelzéseit veszik. Talán túlélte valaki a világégést?


A kétségkívül érdekes alapötlet a film során felvet néhány tudományos kétkedést, de ez talán nem is olyan fontos. Az ilyen filmek esetében a hangulat, az izgalom sokkal többet ér. A nézőnek sajnos egy ideig várni kell, mire történik valami. A film első fele (cirka egy óra) az érzelmekről szól: Lionel Towers (Gregory Peck), a tengeralattjáró kapitánya és egy helyi, kissé rosszhírű, alkoholt sem megvető nő (Moira - Ava Gardner) között kibontakozó szerelem és egy ausztrál tengerésztiszt, Peter Holmes (Anthony Perkins) felesége és kislánya miatti aggódás tölti ki a nem kevés időt. Utóbbival nincs is gond, sőt a film apokaliptikus hangulatát ez erősíti a legjobban: Holmes is elhajózik Amerikába, és megpróbálja feleségét rávenni, ha a sugárzás ideérne, ők vegyenek be egy méreg tartalmú altatót, hogy nyugodt és fájdalommentes halállal kerüljék ki a a sugárzás szörnyű következményeit. Hihetetlen belegondolni, hogy milyen lelki erő kell ahhoz, hogy valaki saját szeretteinek adjon be mérget, ezzel a kisebb rosszat választva.
Sajnos az a halálváró és elkeseredett légkör, amit Peter Holmes és családjának karaktere épít fel, a többi ausztrál ember viselkedése le is rombolja: mindenki éli egyszerű hétköznapjait, iszogatnak, beszélgetnek, dolgozni járnak, a tengerparton fekszenek vagy vitorláznak. Egyfelől számomra elképzelhetetlen, hogy az emberek ennyire nyugodtan és egyszerűn viselkedjenek egy hasonló helyzetben, mikor már tudják, hogy pár hónap, és mindennek, mindenkinek vége. És ha még el is fogadjuk, túl erős a kontraszt Holmes és a többiek viselkedése között, és ez nem szolgálja a filmet.

Visszatérve Towers kapitány és Moira szerelmére, erről már nem tudnék indulatok nélkül beszélni: természetesen minden témájú és műfajú amerikai filmbe kell egy kis románc (főleg az 50-es években), de ami itt folyik, az a nézők totális arculcsapása: a játékidő fele értelmetlen, zavarodott párbeszédek, bárgyú bókolások és giccses zenével aláfestett csókjelenetek színtere. És ez nemcsak azért zavaró, mert nem romantikus filmet nézünk, de egy világvége(utáni) filmben ez annyira odaillő, mint a Titanicba Freddy Krueger.

Na de ne panaszkodjunk, sok-sok átunott perc után végre elindul az a tengeralattjáró a felperzselt Amerikába, és végre történik is valami. Vagy legalábbis ezt várjuk. Tény, hogy a san franciscó-i kihalt, üres utcák látványa nem mindennapi és kellően vészjósló hangulatú, én azért ennél sokkal többre számítottam. Sehol egy halott az utcán, sehol egy megsérült épület. Természetesen ennek oka is el van magyarázva, kérdés ki hiszi el. Na most már tényleg induljunk el a titokzatos üzenetek küldője felé, aki talán az egyetlen túlélője egy atomháborúnak. És akkor jön a film legnagyobb, legváratlanabb és legütősebb csattanója: egy felborult kólásüveg és egy reluxa szélben való mozgása "küldi" a távíró értelmetlen jeleit. HAHAHA. Nem tudom, hogy ezt komolyan gondolták-e, mindenesetre én nem tudok úgy szívből nevetgélni, mint a meglepett szereplők. Hogy kis túlzással éljek, az agyvérzés kerülget. Tényleg erre vártam másfél órát? Hogy egy romantikus giccsparádé után ez legyen egy atomháborús-világvégés-apokalipszisfilm legnagyobb és legizgalmasabb fordulata?

A legnagyobb hibát azonban akkor követtem el, mikor itt nem nyomtam meg a STOP gombot. Gondoltam, az a kritikus utolsó fél óra majd kárpótolhat mindenért, ahogy szemtanúja leszek az emberiség utolsó óráinak, elkeseredett könnyeinek. De még mielőtt ezt megkapnánk, végignézhetünk egy autóversenyt, melyet egy helyi tudós, a kissé alkoholista Julian (Fred Astaire alakítja) nyer meg. Nem is részletezném a verseny nevetségesen szürreális menetét, mindenesetre újabb időhúzás egy teljesen felesleges és kihagyható karakterrel a középpontban.

A film utolsó percei végre tényleg az adják, amire vártunk, de a csendes pusztulás képei, és egy transzparensről ordító tipikus szájbarágós tanulság (Van még idő testvéreim!) sem tudják feledtetni mindazt, amit az elmúlt két óra nyújtott. Mert bizony nyújtott valamit: tömény giccset, szánalmas történetet, idegesítő bájolgást és nevetséges csattanókat. Hiába a nagy színészek, hiába Stanly Kramer, aki a 60-as évek egyik legnagyobb rendezője. Érthetetlen, hogyan válhatott ebből a szégyenből klasszikus film. Mindenesetre aki valóban az atomháború hangulatát szeretné filmen látni, az NE Az utolsó partot válassza. És aki nem szereti büntetni magát, az is kerülje el messziről.

verdeleth

2010. január 21., csütörtök

Avatar


Avatar

amerikai, 2009

rendezte: James Cameron


Az Avatar mint műfaji film

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ma James Cameron Hollywood aduásza. A bevételeket tekintve az Avatar letaszította a trónról a korábbi filmjét, a Titanicot. A Twentieth Century-Fox legnagyobb örömére e téren Cameron gyakorlatilag saját magával versenyez.

Gondolom már mindenki olvasott kritikát az Avatar-ról, amelyek igen szélsőséges álláspontokat képviselnek. Van, ahol 162 perces, üresfejű tech-demoként írnak róla, máshol pedig az új Star Wars-t látják benne. Mindkét oldal elismerően szól a technikai megoldásokról, ezért erről én nem is nagyon értekeznék. Ráadásul felesleges is, hiszen a látványt szavakkal sosem lehet leírni. Az Avatart egyszerűen látni kell IMAX 3D-ben.

Az alapvető választóvonalat a fanyalgók és az istenítők között a történet gyengesége jelenti. Akiket ez nagyon irritál, hatalmas lehúzásokat írnak, akiket kevésbé, azok az egekbe magasztalják a filmet. Én valahogy egyikükkel sem tudok azonosulni.


Tény, hogy rém egyszerű, rendkívül sablonos narratívával van dolgunk. De mégis mit vártak ettől a filmtől? Hogy Hollywood felrúg minden műfaji szabályt, és elfordul a giccstől? Véletlen, hogy a műfaji filmek koronázatlan királya forgatta az Avatart? Az imdb műfaji filmekkel kapcsolatos tévedhetetlennek tűnő értékelése szerint James Cameron az összesített Top 250-es listán immáron négy filmmel is rendelkezik: az Avatar #40, a Terminator II #43, Aliens #54, és a Terminator #159. Ha pedig csak a sci-fi műfajt vesszük alapul, akkor sorrendben a #4, a #7, a #8 és a #20 helyet foglalják el. Ennyire sikeres műfaji filmest keresve sem találhatunk, mégis miért várták egyesek, hogy valami újat fog mutatni történetvezetés terén?

A műfaji követelményeknek megfelelő egyszerű narratívát pedig tovább nyomorította a hatalmas produceri nyomás. A mai világban egyetlen filmgyártó cég sem fog rábólintani egy szokatlan, keveseket megérintő történetre, amikor 300-500 millió dollárról van szó. Az úgy megemelte volna a kockázatot, hogy érthető a biztoshoz megoldáshoz való ragaszkodás. Ha nagy pénzt ölnek egy filmbe, akkor azt viszont is akarják látni. Ez pedig azt jelenti, hogy a lehető legnagyobb nézőközönséget kell megszólítani, amelyhez az egyszerű történetek szükségesek. Ezek után nincs min csodálkozni, hogy a film miért lett ilyen, még műfaji mértékkel nézve is csak átlagos.

Összefoglalva az Avatar egy Hollywood által pénzelt, műfaji filmes által rendezett, műfaji film! Nincs értelme Godard-i mélységeket várni tőle. Mindent a maga helyén kell értékelni, nem lehet egy Ferraritól elvárni, hogy 3,5 tonnás teherbírása legyen, és nem lehet egy furgontól elvárni, hogy megfussa a 300-at. A Ferrarit a sportkocsik, a furgont a teherautók kritériumai szerint kell értékelni! Sajnos az egyszerű történetecskének tökéletesen értelmetlen lehúzásán, és a technikai megoldás dicséretén túl egyetlen kritika sem ásott le mélyebbre, pedig nagyon sok érdekességre lelhetünk.

Párhuzamos világok

James Cameron technomán, amit egész pályafutása igazol. A Terminator-ral és az Aliens-szel megmutatta, hogy mit lehet kihozni a bábtechnikából és a speciális trükkökből. A Terminator II-vel, hogy mi mindenre képesek az akkor szárnyait bontogató digitális trükkök. A Titanic-kal, hogy mit tud a kiforrott digitális technika. Most pedig , hogy mit tud az IMAX 3D. Cameron technika iránti elhivatottságát pedig a mérhetetlen perfekcionizmusa színezi tovább. Pandora világa, flórája és faunája, a kolonizáló emberek a különféle gépei mind egészen elképesztő aprólékossággal lettek kidolgozva.

Aki pedig tüzetesebben is ismeri Cameron filmjeit, az még árnyaltabb képet kap az Avatarról és a rendező világképéről. Ugyanis szinte mindegyik korábbi filmjére utal, és ezzel egy rendkívül érdekes szövedéket alkot az életművé terebélyesedő munkássága. Először is az Avatarban találhatunk a korábbi filmjeit idéző jeleneteket. A hibernálásból felébredő katonák, az őrmester katonai zsargonja, a repülővel megközelített, titokzatos ködbe burkolózó épület képe mind-mind az Aliens-t idézi. A gépek is korábbi filmjeiből köszönnek vissza. A már említett repülő, a robot az Aliens-ben és a Terminator II-ben megjelenőknek felturbózott változatai.

A karakterek is ismerősek lehetnek. Erős nő típusa a Terminator (Sarah Connor) és az Aliens (Ripley) után most is fontos szerepet kap a tudósnő szerepében, amelyben Sigourney Weaver brillírozik. Lenyűgöző, ahogy egyszerre tud arrogáns és törődő lenni. A pilótát alakító Michelle Rodriguez-ben pedig az Aliens-ben háttérbe szoruló női pilóta kereszteződik a központi szerepű Vazquez-zel. Rodriguez nem ér fel Weaver teljesíményéhez, de hozza a kötelezőt: a mexikói, harcos nőt, akinek helyén van a szíve. Cameront vonzza az ellentmondásosság, ami ezekben a nőkben megjelenik: miközben gondoskodó anyák, odaadó szeretők, bármelyik pillanatban harcos amazonokká válhatnak. Még sorolhatnánk a további párhuzamokat (Jake Scully=Dwayne Hicks, Selfridge=Burke, profitéhes, erkölcstelen cégek=Skynet, Weyland-Yutani, RDA), de ez szétfeszítené egy egyszerű ajánló kereteit.

Most akkor jó vagy sem?

Aki nem ismeri a rendező munkásságát, azt hihetnénk, hogy neki csak a kötelezően használt moralizáló témák maradnak: az amerikai kolonizálás indiánok ellen elkövetett bűnei, a környezetvédelem, a számítgépes játékok által alkotott virtuális világ veszélye, és még sorolhatnánk.

De mégis sikerült belecsempészni pár apróságot, amik az átlagos, izgalom nélküli történet ellenére is, alig észrevehetően szólnak a figyelmesebb nézőhöz. A „terrorra terrorral válaszolunk” felkiáltáson, amit felfoghatunk apró fricskaként a háborús Egyesül Államok jelenlegi külpolitikájának. Az egyéb apróságon túl, ki kell emelnem a film egyik legértékesebb, önreflexív jelenetét. Mikor a tolószékes Jake Scully először lábra áll avatarja segítségével, az a néző és a film megkapó metaforája. Ahogy a katona, a néző is önfeledten élvezi, hogy visszakapta azt, amit régen elvesztett. Scully lábaujjaival érzi a finom homok érintését, a néző pedig a térlátás semmihez sem fogható érzését élvezi. Itt összeér a film a nézőtérrel, amikor mindenki leveti korábbi fogyatékosságát, és visszakapott egy darabot az emberi percepcióból.

A filmről kijövet pedig csak egy dolog járt az agyamban: nem akarom abbahagyni, még, még, még… Sőt, még napokkal később is eszembe jutottak jelenetek. El is gondolkoztam később, hogy mikor láttam utoljára ilyen filmet, ami ennyire élénken élt tovább bennem? Akárhogy gyötrődtem, nem jutott eszembe semmi. Az Avatar kötelező, filmtörténeti jelentőségű sci-fi, még akkor is, ha elmarad Cameron jópár korábbi filmjétől is.

2009. december 23., szerda

Az őslakó – The Man from Earth


Az őslakó

Rendezte: Richard Schenkman, Írta: Jerome Bixby

IMDb

Az őslakó (a magyar filmcím már megint egy vicc) címmel bemutatott sci-fi számomra még sosem látott módon osztotta meg a nézőközönséget. Az egyik oldal teljesen oda van érte, a másik pedig hidegrázás közepette elutasítja. Hossza töprengés után arra jutottam, hogy ennek az éles határvonalnak úgy gondolom, hogy három oka van.

Az első a kamaradráma jelleg. Az egész film egy faházban játszódik mindösszesen nyolc szereplővel. Ez biztos sokak szemében túl unalmas. A második ok az, hogy sci-fi-ként lett beharangozva, mégsincs benne se Chewbacca, se HAL 9000, se Ripley, csak pár egyetemi tanár. Mondhatni elég karcsú, viszont ezzel kapcsolatosan lehet meghatározni a sci-fi besorolást: itt szó szerint, kőkemény tudományos fikcióval van dolgunk.

Aki az eddigieket még ki tudta heverni, valószínűleg most fog elvérezni. Ugyanis a film azzal a feltevéssel indít, hogy a főhősünk (Oldman, milyen találó ez a név) 14 000 éves ősember, aki egyszerűen nem öregszik. Lelki szemeim előtt már látom, hogy a többségnek, aki eddig kitartott, most telt be a pohár. A kitartó szerencséseknek viszont kellemes agytornában lesz részük. Képzeljük el: egy késő paleolitikumban született ember, aki még ma is él, milyen lenne? Illetve hogyan lehetne Oldman állítását hathatósan megkérdőjelezni? És ha képtelenek vagyunk bizonyítékokkal kétségbe vonni hihetetlennek tűnő elméletét, akkor hogyan vethetjük el azzal a felkiáltással, hogy képtelenség?! Attól még, hogy a világképünkbe nem fér be, még nem biztos, hogy oktondi gondolat.

Röviden ebbe a gondolatmenetbe kapcsolódhatunk bele, amiben egyetemi tanárok lesznek segítségünkre. Van itt antropológus, biológus, irodalmár, történész, pszichológus, szóval elég kellemes társaságról van szó. Többet nem is írok róla, nem akarok semmit se elspoilerezni. Mindenkit csak arra tudok buzdítani, hogy tegye félre a különféle meggyőződéseit, és adja át magát a szabad elmélkedés élvezeteinek!

Habzsol