A következő címkéjű bejegyzések mutatása: verdeleth. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: verdeleth. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. december 24., péntek

Fekete hattyú (Black Swan - 2010)



Talán nem véletlen, hogy Darren Aronofsky minden új filmjét hatalmas várakozás előzi meg. Minden alkotásával hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárnak, és szinte mindig emel is azon. Ez akkor is így van, ha minden filmje nagyon különbözik a másiktól, nemcsak fabulában, stílusban de műfajukban is: volt már megrázó drogfilm, transzcendens/történelmi szálakkal is operáló szerelmi történet, sportkarrierbe oltott dráma. A Fekete hattyú egy újabb állomása, és bár sokan féltek, hogy ez már tényleg nem lesz az igazi, olyan ez mint a világvége-várás: egy újabb fordulónál ki kell jelenteni, hogy arra még várni kell egy kicsit.


A főszereplő Nina (Natalie Portman) fiatal, nagyon tehetséges balerina, aki megkapja A hattyúk tavának főszerepét: ő fogja egyszerre játszani a jó fehér és a gonosz fekete hattyút. De a premier előtt nemcsak kényszernyugdíjazott elődjével, Beth-el (Winona Ryder), lányát még mindig gyereknek tekintő szigorú anyjával, hanem a rendező (Vincent Cassel) iránt táplált furcsa érzelmeivel is meg kell küzdenie. De elsősorban saját magával, hiszen ki kell lépnie addigi személyiségéből, hogy eljátssza a fehér és fekete hattyút. De a színpadi kettős én egyre jobban kihat valódi énjére is.


Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a én-kettőződés, doppelgänger-témában már mindent elmondtak, megmutattak amit lehet. Ha nem akarok az lenni, akkor is ezt mondanám, azzal a kitétellel, hogy Aronofsky szerencsére elkerülte azokat a kliséket, amiket szinte megkíván egy ilyen történet. Sőt, maga a történet lép ki ebből toposzból, és sokkal inkább egy felnőtté válásról, az anya-gyerek kapcsolat válságáról, és az ember fizikai és elmei tűrőképességének határairól szól a film. Ninának a kedves, szűzies, frigid fehérhattyú-életéből át kell változnia a szenvedélyes, sötét indulatokkal teli fekete hattyúvá. Ez a hattyúk tava történet és a Nina átváltozása szinte kéz a kézben jár együtt a film alatt, tökéletesen illeszkedve egymásba.


Az egyetlen zavaró elem, hogy Aronofsky kissé felhígítja ezt a mély drámát, és megpakolja százszor eldurrogtatott doppelgänger-horror-tükör klisékkel. Persze valahogy be kell csalogatnia a szélesebb rétegeket is a moziba, és egy ütős trailerből sem hiányozhat az ijesztgetés, de ez nem tesz jót a filmnek. Még szerencse, hogy a Fekete hattyú nagy része nem ebből áll, úgyhogy aki itt horrorfilmre várt, annak csalatkoznia kell. A feszültség viszont így sem hiányzik belőle, épp elég izgalmat ad Nina lassú testi és lelki átváltozásainak jelei, amik viszont hátborzongatóak. Semmi olcsó hatásvadászat nincs bennük, ellentétben a kissé szájbarágósan a néző orra elé odarakott tükör-halmokkal és a tükörképet felhasználó kameraállások pofátlanul nagyszámú és sokatmondó felhasználásával. Talán a legtöbb filmnéző ennek a töredékéből is sok mindenre rájöhet, nem kell ehhez minden jelenetben egy ilyen árulkodó jelet elé rakni.



Ezzel együtt nem mondanám, hogy felhígult Aronofsky stílusa, szerencsére a többi pozitívum elviszi a hátán a filmet, mint Clint Mansell szokásosan gyönyörű, de ezúttal kevésbé előtérbe rakott zenéje, vagy a csodálatosan megkomponált koreográfiák, színpadi táncjelenetek. Na meg persze a kiváló színészgárda: a hálátlanul kevés szerepet kapott Winona Ryder, a tesztoszterontól dübörgő Vincent Cassel, és persze Natalie Portman, akinek alakítása láttán nem lepne meg az a bizonyos aranyszobrocska odaítélése: gyönyörű látni, ahogy a kislányos frigid és sebezhető énjéből átvedlik erotikus majd egyre sötétebb démonná. Sokszor, mindezt akár egy jeleneten belül is.
Nem hiszem, hogy minden Aronofsky-fan el lesz ájulva a Fekete hattyútól, de egy biztos: kevés ilyen színvonalú film kerül ki mostanság, ami megérdemli a nagy hype-ot, de ez biztos, hogy ezek közé tartozik.
verdeleth

2010. október 15., péntek

Vihar (Storm - 2009)



Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

2010. szeptember 18., szombat

Christiane F (Christiane F. - Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - 1981)



Chrstiane egy átlagos német (pontosabban nyugat-német) tinédzser. Az épp tizennégyet betöltő lány barátnőivel próbálja ki a felnőttséget. A szombat esti bulik a Sound nevű diszkóban megtestesítik a felnőtt életvitelt: zene, buli, cigaretta és alkohol. De ahhoz, hogy Christiane ugyanolyan menő legyen, mint a többi lány, és ne lógjon ki a sorból, a drogot is ki kell próbálnia.
Kezdetben csak ártatlannak tűnő partidrogokat szed, de megismerkedik egy fiúval, akit nem akar elveszíteni. A fiú viszont heroinista, így a lány azt is kipróbálja, és kettejüket kapcsolatát látszólag csak a szer tartja ebben. Pont ezért egyre lehetetlenebbnek tűnik, hogy bármelyikük is leszokjon, és egyre mélyebbre jutnak a földi pokol köreiben.


Szinte hihetetlen, de a film 1981-ben (!) készült. Innentől a mára kissé kifulladt és túlpörgetett drogfilm műfajában megszokott történetsémákat felesleges felhánytorgatni. Természetesen 1981 előtt is készültek drogfilmek, de egyfelől ezek inkább a hippikor bevett drogjainak (fű, LSD) ha nem is propagálására de a szerek pozitívabb oldalainak bemutatását szolgálták.
Ugyanakkor szinte hihetetlen, hogy a film talán elsőként mutatta be az egyre népszerűbb heroint, és egyből annak legsötétebb látlelete lett, ezt talán ezt azóta sem sikerült megfejelni. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a film nem zenével, sokkoló képekkel próbál hatást elérni, sokkal inkább az egyre borzalmasabb ugyanakkor realisztikus események bemutatásával.


A film Christiane F önéletrajzi regényének adaptációja, így sejteni lehet, hogy a lány túlélte a borzalmakat. Mégsem nevezném ezt happy endnek.
Úgy tudom, a könyv egyik fő része a heroinhasználatba menekülő fiatalok ábrázolásán kívül nagy hangsúlyt fordít az akkori társadalmi kérdésekre: mi vezet oda, hogy a fiatalok nem találják a helyüket, hogy a generációs problémák ide vezetnek, és hogy ebből a felnőtt társadalom miért nem vesz észre semmi? Fontos kérdések, de Uli Edel filmjében ez szinte csak implicit módon van benne: Chrsitiane anyja a film második felére szinte eltűnik, csakúgy mint a felnőtt társadalom. Őket csak az utcán látni, ahogy szánalommal vagy undorral néznek a lezüllött, kábítószerre éhes remegő testekre, a beesett arcokra és az üres tekintetekre. Pedig ezek a fiatalok nem is olyan régen még egészen máshogy néztek ki: a film elején a főszereplők még bulizós, pörgős droghasználók, akik szintén megvetik a lezüllött heroinosokat. Aztán mindenki kipróbálja, és onnantól elindulnak a lejtőn.


Christiane is így tett, és innentől már nem volt semmi, ami visszatartsa. Csak egyszer lesznek tiszták barátjával, de az sem önszántukból történik, mivel egy kisebb túladagolás után Christiane anyja és annak pasija felfedezik a fecskendőt. Talán a néző számára a következő jelenet a legszörnyűbb, ahol a két fiatal egy szobába zárva, üvöltve vonaglik a fájdalomtól, hányás és ájulás közben tisztítják ki testükből a mérget. És egy pár percig úgy tűnik, tiszták is maradnak ez után. De a párbeszéd köztük és s még függő barátaik közt elárulja, amit ők is nagyon jól tudnak: sohasem fogják abbahagyni.


A folyamatos belövések között nemcsak testük, hanem egész személyiségük és lelkük is leépül. A kezdetben a heroinistákat megvető Chrstiane ugyanolyan függő lesz, mint bárki más. És ugyanaz a Christiane, akik megvetette barátját (amiért pénzért idősebb melegeknek "veri ki") egy idő után áruba bocsájtja kezét, száját majd végül egész testét is. Nincsenek erkölcsi határok, és ezt ők ugyanúgy érzékelik. Tudják, hogy korábban sohasem tudták volna megtenni, és szemen is köpnék magukat. De a heroin nagy úr, aki uralkodik rajtuk, és ők meg sem próbálnak ellene már küzdeni. Még akkor sem, mikor egy-egy társuk túllövi magát. Megsiratják, és félnek, talán ők lesznek a következők.



A Bahnhof Zoo, egy pályaudvar és annak aluljárója szimbolikus hely a filmben: itt élnek a drogos fiatalok. Itt szerzik a pénzt (mindegy hogy hogyan), itt lövik be magukat. És itt élnek a társadalom legaljával együtt. A felszín alatt.
Rettentően szomorú film emberi sorsokról, csődbe ment életekről és reményekről. De Uli Edel érezhetően nem akarja mentegetni őket: ők is ugyanolyan fiatalok, mint bármelyik korban. lázadó, felnőtté válni akaró nemzedék. Csak jó páran közülük túllőttek a célon. De a lejtőn már senki sem áll mellettük. Szüleik nem foglalkoznak velük, nem látják vagy nem akarják látni, mi is történik. És ezért tűnnek el. A film végén a felnőtt társadalmat már csak a fiatal prostikat felszedő autós és a fiatalok viselkedésen felháborodó idősek képviselik. És a szakadék köztük ugyanolyan mély, mint szüleikkel.
Bár Christiane túlélte, talán ő az egyetlen a bemutatottak közül. Talán csak ő maradt, hogy elmesélje a Bahnhof Zoo gyermekeinek történetét.



verdeleth

2010. augusztus 21., szombat

THX 1138 (1971)



Még mielőtt a Star Wars trilógiával világhírűvé vált volna, George Lucas kipróbálta magát a sci-fi zsáner egy másik szegletében, a disztópiában (negatív utópiában).
A történet egy termelésre és fogyasztásra degradált világban és társadalomban játszódik, ahol a sorszámokkal jelölt kopasz emberek mindennapi életét a munka, a nyugtatókkal való stimulálás és a fogyasztásra sarkalló propagandaműsorok nézése és hallgatása tölti ki.
THX 1138 csak egy kis csavar a hatalmas gépezetben, mindennapi munkája a robotrendőrök előállítása. Egyszerű életében a változás akkor következik be, mikor női lakótársa (még véletlenül sem felesége) titokban megvonja tőle nyugtatóit, és THX ráébred saját életének sivárságára, és elhatározza: szembemegy a társadalom minden normájával. Tettének azonban következményei vannak és menekülnie kell.


A film semmiképp sem eredeti története ellenére egészen új megközelítése a műfajnak. A Brazil abszurd humorba hajló jeleneteinek vagy az 1984 izgalmas narratívája teljesen hiányzik.
A THX 1138 végtelenül lassú tempójú (legalábbis az első 2/3-a), és csak úgy sorjáznak az elidegenítő és idegpróbáló effektusok: a robotrendőrök gépies hangja, a különböző sorszámokat, munkafázisokat, gépiesített parancsokat soroló "emberek" hangjai, a gépek lassú, monoton zaja.
Ha ez még mindig nem lenne elég, a látványvilág is a minimálisra van csupaszítva: szinte minden helyszín hideg neofényben úszik, a fehér falak között dolgozó fehér ruhás munkások látványából csak a talpig feketébe öltözött rendőrök nyújtanak újdonságot. A film középső része egy olyan börtönben játszódik, ahol minden fehér, és a végtelennek tűnő térnek nem látszanak a határai sem.


George Lucas azonban még ezzel sem elégedett meg: filmjét telepakolta filozófiai és vallási utalásokkal, és persze az utópikus társadalom leírása is igen sűrű. Egy államvallássá (és diktatúrává) szerveződött fogyasztói kultúra a film világa, ahol a kommunizmus Nagy Testvér-effektusa ugyanolyan hangsúlyos, mint a kapitalizmus legszörnyűbb szélsőségei.
Egyik sem újdonság, hiszen a szexualitás, mint bűncselekmény, és az ember gondolatainak ellenőrzése az 1984-ből, míg a gépekkel irányított utódlás és az öntudatra ébredést drogokkal elérő állam a Szép új világból lehet ismerős. Összességében azonban ezeket a motívumokat Lucas olyan újszerű (és igen rémisztő képet festő) dolgokkal vegyíti, hogy a néző már maga szenved tőlük, mintha ő is csak egy darabja lenne ennek a "boldog társadalomnak".



Nem délutáni matinéfilm Lucas bemutatkozása, és még a műfaj amúgy sem könnyed darabjai közül is kimagaslik végtelenül negatív szemléletével, minimalitásával (mind látványban, mind történetében), és talán sokaknak túlzónak is tűnhet. De aki kedveli a műfajt, az most megismerkedhet az egyik legszélsőségesebb darabjával, mely azóta rengeteg filmre volt és van hatással a műfajban.

verdeleth

2010. augusztus 12., csütörtök

Levelek Ivo Dzsimáról (Letters from Iwo Jima) 2006



Iwo Jima (magyarosan Ivo Dzsima) szigete nemcsak azért híres, mert itt készült a világ egyik leghíresebb fotója, de a második világháborúban a Csendes-óceáni hadszíntér legvéresebb (36 napos) ütközete is itt zajlott az amerikai és japán csapatok között. A kopár, kietlen sziget birtoklása stratégiai szempontból nagyon fontos volt, és pont emiatt kellett foggal-körömmel védeniük a japánoknak.
A film egy projekt első része, melyben a híres eseményt a japánok szemszögéből mutatja be (a másik amerikai nézőpontból: A dicsőség zászlaja).
Nem volt könnyű dolga Clint Eastwoodnak a film rendezésével, hiszen amerikaiként nem egyszerű hiteles filmet készíteni a japán oldalról, ugyanakkor el is kellett kerülni, hogy bármelyik oldal felé is húzzon. Nem véletlen azonban, hogy Eastwoodot korunk egyik legnagyobb rendezőjeként emlegetik, és sikerült áthidalni ezt a problémát.


A történet Kuribayashi tábornok kinevezésével kezdődik, aki annak idején Amerikában tanult, és nagyon jól ismeri az ellenség mentalitását, ellentétben a korban japánban terjesztett propagandaképpel, miszerint az amerikaiak hitványak és akaratgyengék. A tábornok egy sor merőben új taktikát alkalmaz a sziget védelmében, mivel tudja, hogy nincs esélyük győzni: inkább az ütközet elhúzódására és a minél több amerikai veszteségre rendezkedik be.
A film első része a sziget védelmének előkészületeiről és a tábornok bemutatásáról, a második pedig a Iwo Jima barlangjaiban rejtőző japán katonák lelki világáról szól.

Eastwood szinte minden látványos harcot és akciót mellőz a filmből, amerikai katonát is alig látni a filmben. A cselekmény nagy része a támadások közötti időre koncentrál, ahol megismerhetjük a főbb szereplőket, és hogy hogyan váltak a háborús gépezet részeseivé. Az egyik közkatona pékként dolgozott, terhes felesége mellől vitték el katonának, a másik a rendészetnél kezdte, de nem volt elég kegyetlen a munkához, így kirúgták. Az ő visszaemlékezéseik alapján nemcsak a kor militarista Japánjáról kapunk képet, hanem egy egyszerű katona életéről is. Ők abban különböznek a többiektől, hogy nem lelkesíti őket a háború és nem hisznek az öngyilkosságban. És a legnagyobb bűnük, hogy dezertálásra akarják adni a fejüket.

A legtöbb kritika a filmmel (és annak hitelességével) kapcsolatban ezen részek miatt volt. Azt kell, hogy mondjam, a legtöbben biztosan félreértelmezték a filmet: a Levelek Ivo Dzsimáról nem gyáva és hazafiatlan japán katonákról szól, mert ha ilyen emberekből állt volna a hadseregük, akkor nem húzódik így el a háború. És bizony néhány szereplőn kívül a többi katona olyan, ahogy azt a japánok szerették és szeretik hangoztatni: erősek, önfeláldozók, hűségesek és vakon cselekszenek a parancsra.
Eastwood
filmje emiatt nem is japán hadseregnek állít emléket, hanem az ott harcoló embereknek. Azoknak, akik túl akarták élni, hogy viszontlássák a családjukat. És persze azoknak is, aki névtelenül haltak meg az ellenség fegyvereitől vagy saját kezük által.

Nem hinném, hogy ettől lenne rosszabb Levelek Ivo Dzsimáról, mint más háborús filmek, sőt. Ritka az ilyen emberarcú alkotás, főleg ami a japán katonákról szól. És aki kicsit is ismeri az emberi lelket, nem mondhatja, hogy a film hazug képet mutat be. Mert hiába voltak a japánok a legelvakultabb harcosok, attól még sokan megmaradtak embernek. Soha nem volt és nem is lesz teljesen arctalan tömeg.

A film másik főszereplője a tábornok, aki igazi katonaként viselkedik, és visszaemlékezései után érzi csak az néző, hogy nem lehetett könnyű azokat az embereket gyilkolni, akiknek honfitársaival a háború előtt barátságot kötött. Kuribayashi még ellenségként is emberségesen bánik egy megsebesült amerikai katonával, és tudja, hogy talán életében utoljára beszélget angol nyelven. De azt is láthatjuk, hogy mindezek ellenére is igazi japán maradt, és rangjához méltó halát választ.
A film, mely a tábornok megtalált levelei alapján készült, és bár nem forradalmian új, mégis üde színfolt a háborús filmek között, ugyanakkor szinte példa nélküli próbálkozás a másik oldal bemutatására, ami bizony nagyon erősre sikerült.

verdeleth

2010. július 26., hétfő

Szellemíró (The Ghost Writer 2010)



Roman Polanski legutóbbi svájci esetével újra előtérbe került régóta tartó száműzetése-bujkálása (kinek hogy tetszik), és ebből kifolyólag új filmje is nagyobb reflektorfényt kapott. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy az idős rendező újra a thriller vizére evezett a Szellemíróval, így sokan felkapták a fejüket. Ne hitte senki hogy 2010-ben lehet olyan filmeket forgatni, mint a Rosemary gyermeke vagy A lakó, de azért mindenki titkon reménykedett. Sajnos a film nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, még ha nem is lett rossz alkotás.

A Szellemíró (aki híres emberek önéletrajzi könyvét írja saját neve feltüntetése nélkül) ígéretes megbízatást kap: az angol exminiszterelnök (Pierce Brosnan) önéletrajzát kell befejeznie, ugyanis az előző író rejtélyes körülmények között meghalt. Az egyszerűnek tűnő munka a megbízó villájában folyik, mely egy vészjósló szigeten játszódik. A szinte állandó eső, köd és borongó idő kedvez az elmélyült írásnak, de hősünk (Ewan McGregor) nem igazán tud koncentrálni: elődje hátrahagyott dokumentumaiból egyre különösebb dolgok derülnek ki a miniszterelnökről és titkos kapcsolatairól, melyek megmagyarázhatják az időközben kitört (az ex-elnököt érintő) politikai botrányt. Az író önkényes nyomozása azonban láthatólag nem mindenkinek tetszik és az élete is veszélybe kerül.


Ígéretesnek hangzik a történet, és minden benne van, mai egy jó politikai thrillerhez kell: sötét múlt, üldözés, zsarolás, gyanús alakok és egyre több titok felfedezése. Az már más kérdés, hogy ezek nagy része csak egy jó órás (lényegi események nélküli) felvezető után következik. Persze nem baj, ha Polanski nem hódol be az eszeveszett tempójú, csavarokkal tűzdelt mai műfajnak. Valahogy azonban mégsem működik az, amit szeretett volna. És ez nem csak a hatalmas vizuális élményekhez és a "minden percben történik valami" típusú filmekhez szokott nézők hibája, hanem a rendezőé is: hiába, több mint 40 éves filmjei még mindig sokkal izgalmasabbak, mint a Szellemíró. Ott működnek az apró kis elcsepegtetett jelek, utalások, és mindezt úgy, hogy látszólag nem sok minden történik.


A Szellemíróban viszont az első óra tényleg a tétlenség jegyében forog, és pár kivételtől eltekintve sem tör fel az izgatottság a nézőből. Ahol mégis, az viszont szinte zseniális (GPS-es rész), de ez sajnos nagyon kevés. A gyönyörűen fényképezett vészjósló hangulatú sziget ugyan ad egy atmoszférát a filmnek, de egyfelől nem újdonság, másfelől  kevés a rosszul felépített történet mellé (mögé). Érzésem szerint már maga az alapanyag sem lehetett túl jó (Robert Harris regénye), és Polanski nem mert túlságosan eltávolodni tőle. Ezért lehet, hogy kevésbé ütnek az utolsó pár percre időzített eldurrogtatott meglepetések.

Bár sokak szerint a Szellemíró azért zseniális, mert utal az iraki háborúra és az amerikai szervek angolokkal való titkos kapcsolatára (és Tony Blairre) nem hiszem, hogy egy politikai thrillerben ez hatalmas újdonság lehet, másfelől ez nem menti meg attól, hogy filmként (pláne thrillerként) nem igazán működik. És hogy a történet egy része maga Polanski száműzetésére reflektál, nekem furcsa egybeesés, de ha mégsem az, attól még nem lesz érdekesebb film. Egy egyszer nézhetős iparosmunka, igazi íz és kézjegy nélkül, ami azért a Roman Polanski név esetében ha nem is megbocsáthatatlan, de mindenképp csalódáskeltő.

verdeleth

2010. július 19., hétfő

Koji Wakamatsu portré 1.



1. rész

Koji Wakamatsu a japán újhullám talán egyik leghírhedtebb alakja, és nem is véletlenül. Nemcsak hihetetlenül termékeny (1969-ben 11 filmet készített), de filmjei tocsognak a vérben, az egy percre eső nemi erőszak is igen magas, a bántalmazás, gyilkosság és kínzás is közkedvelt téma nála. Alkotásai ettől még nem lennének szokatlanok a japán film világában, hiszen az ehhez hasonló témák tömkelegével találkozhatunk a 60-as évek felhozatalából, Wakamatsu mégis kitűnik közülük: nyers, már-már amatőr jellegű fekete-fehér filmjeiben látszólag nincsenek szimbólumok, kulturális utalások, az erőszak ábrázolása öncélúnak és provokatívnak tűnik. Bár Wakamatsu fénykora óta jó negyven év eltelt, még mindig nincs egyértelmű helye a filmtörténetben és megítélése azóta is vegyes: egyesek szerint az 1960-as évek óriási gazdasági fellendülésének következményeit, a fiatal generáció érzéseit, a (szélső)baloldali diákmozgalmak világát mutatja be sajátos eszközeivel, míg mások csak öncélúan erőszakos provokatőrnek tartják. A vita tehát nincs eldöntve, de a tény mégis megmarad: a "filmterrorista" (bár már kisebb tempóban, de) készít még filmeket, és a alakja a japán filmtörténetben megkerülhetetlen.

Secrets Behind the Wall (1965)


Wakamatsu első híresebb filmje a rendezőt egy csapásra hírhedté tette: külföldi fesztiválszereplése után Japánban betiltották és Wakamatsut beskatulyázták a erőszak-szex témájú filmek rendezői közé.
A történetben egy fiatal fiú egyetemi felvételi vizsgáira tanul (ami a japánok életében a legnagyobb megmérettetés). A forróság, a szűkös lakás, nővére hangoskodása egyre jobban frusztrálja, és kikapcsolódásként a szemközti szomszéd-ház egyik lakását figyeli távcsővel, ahol egy 40-es nő fogadja szeretőjét minden nap. Közben megismerkedünk a nővel is, aki fiatal korában radikális baloldali eszméket vallott, és egykori lázadó diáktársával Sztálin képe alatt vallottak szerelmet egymásnak, szex közben is csak mozgalmuk győzelmére gondoltak. Azóta mindketten idősebbek lettek, a nőnek már férje van, és egykori nagy szerelme (és jelenlegi szeretője) is kiábrándult a politikából és a tettvágyak is alábbhagytak. A leselkedő fiú és a nő élete csak a film végén kapcsolódik össze: a voyerizmus őrült szexuális vágyakat gerjeszt a fiúban, és elhatározza: meglátogatja a szomszéd nőt. De ahogy az lenni szokott, elfajulnak a dolgok.


Már Wakamatsu ezen korai filmjéből is látszik, hogy többről van szó, mint puszta erőszakról és pornográf képekről. Az exploitation, pink (japán szoftpornó) filmektől eltérően nem a puszta erőszak a fontos a filmben. Bár az utolsó 10 perc rengeteg erőszakot tartalmaz, addig viszont szinte semmit: meztelen testek, sokatmondó pillantások, hosszú, elmélkedések és párbeszédek. Nincs szó szórakoztatásról: aki arra vágyna, bizonyosan kikapcsolná 20-30 perc után. Aki mégis végigüli, az képet kaphat a japán lakásviszonyokról, és az abból eredő frusztráltságról: az akkori társadalom viszonylagos jólétének és a gazdasági fellendülésnek ára volt: minimalitás mindenben. Helyben, gondolkodásban, egyéniségben. Az akkori fiatalok nemcsak az amerikai biztonsági szerződés miatt tüntettek, hanem lázadtak a komfortos panel-élet és a kényelembe fulladás ellen is.
A Secrets Behind the Wall kitűnő képet ad magáról a mozgalomról és annak kudarcairól, hiszen a nő és szeretője párbeszédeiből kiderül, hogy az akkori radikálisok mára ugyanolyan hasznos és arctalan tagjai a társadalomnak, mint akiket annak idején gyűlöltek, a fiatal generáció pedig már nem tudja, mi ellen is lázad, csak a szorongás, az elfojtott majd kiélt agresszió és perverzitás maradt meg.


Wakamatsu igazi szélsőbaloldali (később filmet készített a Japán Vörös Hadsereg nevű terrorista szervezetről, melynek tagja lett Masao Adachi is, Wakamatsu egykori rendezőtársa, aki a kamerát gépfegyverre cserélte), az egykori mozgalmak résztvevője (jó pár újhullámos rendezővel együtt), aki már első jelentősebb filmben lerakta kézjegyét: olcsón, gyorsan és sok erőszakkal tálalta azt, amit az akkori rendszer gyűlölt: az egyéniséget, a felforgató gondolatokat és a provokációt. És persze még valamit: megmutatta korának igazi arcát, mely kevésbé volt vonzó, mint amit a tokiói olimpiára a turistáknak mutattak.

verdeleth

2010. május 24., hétfő

Kick-Ass (2010)



A szuperhősök, de főleg a szuperhősös képregények rajongóinak nincs oka panaszra: egyre több film dolgozza fel kedvenc hőseiket. Batman, Pókember és még ki tudja mennyi híresség lett többször feldolgozva, de a nálunk kevésbé híres képregények is megtalálták a vásznon a helyüket (Watchmen). A Kick-Ass talán kilóg s sorból, hiszen nem hagyományos. szupererővel rendelkező hősökről szól, hanem hétköznapi emberekről.


A film főszereplője Dave, a képregénymegszállott szemüveges lúzer, aki szuperhős akar lenni. Estéként ő Kick-Ass, aki "ufólibafos" zöld ruhájában veszi fel a bűnözők ellen a harcot, de első akciója során majdnem meg is hal. Felépülve, de immáron elhalt idegvégződésekkel és a csontjait tartó vasakkal újra felveszi a harcot. Egyik komolytalannak induló akcióját azonban vérfürdővé változtatja két másik "profi" hős: a maffiavezéren bosszútállni akaró volt rendőr és tíz éves, fegyvermegszállott kislánya. Chris D'Amico, a maffia főnöke hamar lép, és Kick-Asst kezdi el üldözni, mivel úgy hiszi, ő tizedeli az embereit.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt is mondhatnám hogy a film egy szuperhősös Amerikai pite, és sajnos a film első fele sok bárgyú, szexcentrikus poénnal "kápráztat" el, nem is szólva a lúzer szerelmes lesz-témáról, rengeteg félreértésről. Ehhez jönnek a nagyon kiszámítható (és a trailerekben már ellőtt) gegek, amiket Kick-Ass a hősködés közepette véghezvisz. Szerencsére azért még ebben a részben is találni jól sikerült poénokat, és van egy pár véres akció is.


De ami igazán szerethetővé teszi a Kick-Asst, az inkább az első rész után történik: a volt rendőr (Nicholas Cage) és kislánya (na meg Kick-Ass) szuperhősruhában, állig felfegyverkezve irtja a maffia embereit, és bizony ami ott történik, azt Tarantino is megirigyelhetné: a Kill Bill éttermi jelenetéhez hasonló, sokszor abszurd akciókoreográfiában hullanak a végtagok, fröcsköl, spriccel és ömlik a vér, a golyószóró előtt csak úgy hullanak az emberek. És ezek nagy részét egy aranyos, 10 éves kislány hajtja végre. Nem mondom, hogy ez a legerőszakosabb film, amit valaha láttam, de bizony John Woo legjobb pillanatait idéző jelenetek sorjáznak az utolsó fél órában, és persze az egyik kínzós jelenet sem menne el egy Pókemberben.


Nagyon kétarcú film a Kick-Ass: egyfelől egy elcsépelt vesztes-srác története, aki szuperhős akar lenni (ismerős ez valahonnan?), másfelől egy komoly bosszúfilm, tele véres-erőszakos jelenettel, ahol egy kislány több embert öl meg, mint egy átlagos hős egy akciófilmben. Nem tudom mennyire lesz erre vevő a közönség, de mindenképp újszerű megközelítése a film a szuperhős témának. Na meg szórakoztató is.

verdeleth

2010. május 23., vasárnap

Valhalla Rising (2009)



Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.

Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.

Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth

2010. május 11., kedd

A gazdatest (The Host - Gwoemul - 2006)





A gazdatest kis hazánkban talán az egyik legismertebb dél-koreai film. Az már már kérdés, hogy nagyon vegyes kritikákat kapott: sokan egy igazi szerzői filmnek látták, míg mások egy katasztrofálisan rossz horrornak. Nem segített a hazai forgalmazás sem, ahol horrornak, szörnyfilmnek lett kikiáltva, és jópáran pont ezért csalódtak benne.
Ha elsőre megnézzük, lehet valami alapja. Adott egy elég bugyuta történet: egy vegyi mérgezés miatt a Han folyóban egy halszerű lény mutálódott óriásira, és a szörnyfilmekhez híven tizedelni kezdi a békésen horgászó, sütkérező tömeget. A folyóparton büfét üzemeltető családot (apa két hülye fiával és értelmes lányával, illetve az egyik fiának kislányával) is hatalmas veszteség éri: a kislányt elviszi a szörny. A család elindul megkeresni a lényt, hogy visszaszerezzék a lányt.


Ha ez még nem lenne elég, a filmben csak úgy hemzsegnek a klisék: titkos katonai összeesküvés, amerikai hatóságok jelenléte, fertőzés és karantén, egy mindent túlélő főszereplő. Na és persze a szörny: a sok pénzből készült mégis nagyon gagyi CGI-lábas-hal-mutáns furcsa testmozgással és kinézetével őrzi a műfaj "dicső" hagyományait.


A gazdatest szemére vetették, hogy nem elég, hogy gyenge horror, de a családi dráma és a vígjáték elemeivel további gyengíti az amúgy sem túl magas renoméját. Ugyanakkor itt el is érkeztünk a film egyik kulcspontjához. Ha nem tekintünk a filmre mint horrorra, meglepődünk, mennyi mindent nem is vettünk észre elsőre: A gazdatest nemcsak a mutáns lényből, a tragikus cselekményből, hanem az egész műfajból viccet csinál. Logikátlan cselekmény, abszurdba hajló akciójelenetek, a csúcspontok lerombolása. De ezt úgy viszi véghez, hogy a film egy percig sem lesz unalmas. Hogy is lehetnek egy szörny-horror-akció-paródia az?
A gazdatest
nemcsak ezt a műfajt forgatja ki. A vérkomolynak tűnő családi dráma-vonalat sem képes egy percig sem komolyan venni, és egy gyászoló tömegből ugyanúgy képes viccet csinálni, mint egy a halál torkában álló férfi nevetséges küszködéseiből, vagy a főhős gigászi harcából a szörny ellen.
A film rendezője ugyan inkább komolyabb thrillerjeiről (Memories of Murder vagy a legutóbbi Mother) ismert, de ezekben a filmekben sem átall infantilis humort belevenni. Hozzávehetjük, hogy Dél-Korea egyik legismertebb színésze, Kang-ho Song (Memories of a Murder, Secret Sunshine, The Quiet Family, Thirst) játssza benne az éretlen, kétbalkezes szőke üstökű apát, aki mind tragikus, mind komikus szerepeket el szokott vállalni, és bizony egy hülye pofáért nem kell a szomszédba mennie.


Talán sokaknak nem mond újat a film ezen megközelítése, mégis fontos, hogyne  úgy tekintsünk A gazdatestre, mint műfaji szuperprodukcióra, inkább mint egy zseniális rendező vérbeli szatírájára vagy paródiájára. És akkor máris jobban szórakozunk.

verdeleth

2010. május 9., vasárnap

A pimasz barátnőm (2003)



Egyre jobban hiszem, hogy az emberek megcsömörlöttek az amerikai romantikus vígjátékoktól. Én soha sem voltam híve nagyon a műfajnak, tengerentúli művelőiknek meg főleg nem, de azért egy rajongó is elismeri, hogy egy tű keresése a kazalban mégiscsak könnyebb, mint jó filmet találni a műfajban. A legnagyobb baj ezekkel a filmekkel, hogy egyszerre romantikus és vicces is akar lenni, de sajnos egyik sem sikerül és a bárgyú, ostoba és százszor elcsattant poénokból észrevétlenül olyan nyáltengerbe futunk, aminek nem sok köze van a valódi érzelmekhez. Üdítő kivétel volt az (500) Days of Summer, de ez még mindig nagyon kevés. Vigyázó szemeinket tehát érdemes más országok filmjei felé vetnünk, és máris megtalálhatjuk azt, amire vágyunk: színvonalas, humoros és megható filmet egyszerre.


A pimasz barátnőm 2003-ban hatalmas siker volt, amit Koreában azóta is csak kevés filmnek sikerült felülmúlni, rendezőjét pedig máig a műfaj ikonjaként tartjuk számon, bár ezt a színvonalat csak egy filmjében tudta tartania (Windstruck-A szerelem kísértete, mely A pimasz barátnőm előzményének is tekinthető)
A film egy fiatal srác blogja alapján készült könyvből lett adaptálva. Gyeon-woo kétbalkezes fiatal egyetemista, aki egy este a metrón összeakad egy részeg fiatal lánnyal, megpróbálja egy hotelbe vinni, amiből hatalmas botrány kerekedik. A két fiatal kapcsolata ezután sem lesz zökkenőmentes: a nagyhangú, veszekedős, verekedős lány rengeteg kínos helyzetbe hozza Gyeon-woo-t, aki egyre nehezebben viseli a lány különcködését.
Ugyanakkor a sok próbatétel alatt mégiscsak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az ambivalens kapcsolat végig megmarad kettejük között, és a fiú soha nem lehet biztos abban, hogy valóban együtt vannak.


Nem is lenne koreai film, ha nem vegyítené a humort és a drámát egyszerre: a film első fele inkább a helyzetkomikumra épülő abszurd jelenetekből áll, míg a második fele egy gyönyörű szimbólumokkal telepakolt vérbeli romantikus dráma. Mégsem homogén ennyire, mindkettő részben megtalálunk valamit a másikból, így soha nem megy el túlságosan egyik irányba sem. A rendezői változat tartalmat néhány fölösleges jelenetet, de a röpke 130 perc nagyon hamar elrepül. Ehhez asszisztál a nagyon eltalált filmzene és a színészek is (főleg a szemet gyönyörködtető Gianna Jun).


Jae-young Kwak filmje nem véletlenül lett etalon az ottani romkomok világában: értelmes, szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket bemutató film A pimasz barátnőm, ami bátran ajánlható az izzadságszag nélküli, ostoba, idegesítő, elcsépelt és nyálas filmekbtől megcsömörlött nézőknek. Persze ha még nem késő, hiszen Szeszélyes szerelem címmel már ez is újra lett forgatva Amerikában, amiben Elisabeth Cuthbert-en kívül nem sok pozitívumot lehet felfedezni.

verdeleth