Rögtön azzal kezdeném, hogy rétegfilmről van szó. Még hozzá azt a réteget célozza meg, akiknek van szíve. (Szóval kőszívű TTK-sok kizárva. :) ) A viccet félretéve egy rendkívül érzékeny, visszafogott, inteligens szerelmes filmről van szó, ami egy olyan korosztálynak és egy olyan korosztályról szól, akikről ebben a témában már jó ideje megfeledkeztek.
Nem is olyan régen, (legalábbis Amerikában, mert Magyarországon még nem mutatták be) már kaptunk egy ötletes és az átlagot messze felülmúló, kedves szerelmes filmet a Summer 500 napja személyében. De az is inkább egy fiatalabb korcsoporthoz szólt, ráadásul a központi probléma is inkább az igaz szerelem és a nagy ő megtalálása körül forgott. Itt már nem ez a gond.
A Továbbállók furcsa, kedves az amerikai átlagpolgártól távol, Junohoz annál közelebb álló főszereplő párocskája, már megtalálta a nagy őt. Szerelmük erős és bizonytalan. Harmincas éveik elején járnak, Verona hasán már látszik egy új kor hajnala és az ezzel szorosan együttjáró felelősségé is. Család lesznek, de hol és meddig? Verona (Maya Rudolph) szülei már régen meghaltak, Burt (John Krasinski) felmenői pedig éppen beteljesítik régi vágyukat, és elköltöznek Belgiumba, így tulajdonképpen nekik sem marad rá okuk, hogy itt verjenek gyökeret, ahol eddig éltek. A baba érkezéséig még van egy kis idő, ezért felkerekednek, hogy meglátogassanak néhány távoli családtagot és barátot és, hogy közben találjanak egy helyet az eljövendő Farlander családnak. Bejárják keresztül-kasul az államokat, hogy rádöbbenjenek, hogy az igaz szerelem és a boldog család képzete már csak egy illúzió. Senki sem szerelmes, de ha mégis az, akkor meg van valami olyan nyomasztó, személyes tragédia a háttérben, ami miatt nem képesek a boldogságra. Ennek ellenére hőseink az út során felismerik szerelmük erejét és megfogadják, hogy nekik sikerülni fog, ők nagybetűs család lesznek Az út végén pedig, amikor a gyökereikhez visszatérnek, még az otthont is megtalálják...
Senki ne ijedjen meg, ezzel nem lőttem le a poént, mert az első perctől kezdve tudja, érzi mindenki, hogy itt happy end lesz. Sam Mendes életművére jellemző, hogy szereti megmondani, hogy Amerika mennyire sekélyes és, hogy az amerikai élet mennyire semmitmondó és álságos. Legutóbbi filmjében (A szabadság útjai) is az idillikus, kertvárosi házaséletet vette gorcső alá, bizonyítandó annak menthetetlen elveszettségét. Most azonban hirtelen egy utolsó, vékony szalmaszálat dob a közönség felé. Tesz még egy kísérletet, hogy reméljen, hogy mindannyian remélhessünk, hogy az igaz szerelem, talán mégis létezik.
Ez a road movieba oltott szerelemesfilm, olyan visszafogottan és mégis elementáris erővel mesél erről, hogy nincs az az ember, aki ne hinne nekik. Csak végig kell nézni a főszereplő páron és egyből látszik, hogy az isten is egymásnak teremtette őket. Kicsit furcsák, gyerekesek, szókimondóak, de végig szimpatikusak és hihetők. Ugyanez elmondható a történetről is. Nincs benne semmi eltúlozva, viszont annál vicesebb. A régen látott rokonok szerepeiben, pedig igazi nagynevek cameóznak, tovább színesítve a filmet. Ez a film ajánlott hideg téli és fülledt nyári estékre is, párosban vagy egyedül az mindegy. Legalábbis a film elején... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése