A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ausztrál. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. január 19., szerda

Mary és Max - Nem minden gyurma, ami annak látszik


Adam Elliot és csapata több mint 5 évig dolgozott ezen a filmen, és szerencsére ez idő alatt nem csak a gyurma animációval pepecseltek, hanem a forgatókönyvre is sok időt fordítottak, olyannyira, hogy azt sikerült tökéletesre csiszolgatniuk. Ennek köszönhetően a Mary és Max az év legkellemesebb meglepetése lett. Egy olyan animációs film, ami komolyabb és szomorúbb, mint bármely más mese. A technikai megvalósítást leszámítva pedig semmiben sem emlékeztet egy klasszikus animációs filmre. Egy igazán komoly és szívbemarkoló dráma lett, gyurma helyett igazi könnyekkel.

Ez a legjobb és egyben a legfurcsább is ebben a filmben, hogy a története és a hangnem, amiben ezt a készítők elmesélik, abszolút műfajidegen. Csupa olyan dolgot kap a néző, amit ettől a műfajtól előzetesen nem várna. Drámai sorsokat, szomorú, reményt vesztet - és néha reményt találó – könnyes szemű karaktereket, akik úgy élnek le egy életet, hogy igazi emberi kapcsolatokat csak a tévében láttak. Egymástól sok ezer kilométerre, évtizedeken keresztül csak papíron, betűkkel tartott kapcsolatban lelnek rá az igazi barátságra, amit aztán majdnem sikerül elszúrniuk.


Egy talán élőszereplős filmben nem túl szokatlan alapszituációt ágyaznak animációs formába. Teljesen emberi történetet láthatunk igazi csodák vagy mesés furcsaságok nélkül. Olyannyira, hogy még a színek is hiányoznak. Mary története – ő Ausztráliában él egy pipogya apuka egy alkoholista anyuka, no meg egy hatalmas fos színű anyajegy társaságába. Barátai nincsenek, az élete nem tart sehová. De egy nap találomra levelet ír valakinek Amerikába és így végre egy barátra lel -, barnás homokszínű, ausztrál színekben pompázik, míg Max világa, - aki New Yorkban lakik, egyedül, magányosan és a csoki iránt érzett szerelemszerű olthatatlan vágy következtében túlsúlyosan, az ő világa szürke, lehangoló, akár csak a szerinte hangos, büdös és koszos város.


Persze azért nem egy érfelvágós drámáról van szó, ami annyira lehangoló, hogy nézni se lehet. Itt is vannak jó poénok, ahogyan azt a műfaj megköveteli, de ezek nem olyan önfeledtek, hanem mindig egy kis keserédes ízt kapnak. Csak arra szolgál, hogy lássuk ezeknek a karaktereknek az esendő, szerethető emberi mivoltukat is, és ne csak szánalmat érezzünk velük kapcsolatban. Sikerül a gyökereinél megragadni a főszereplők jellemét, bemutatni mindegyik arcukat, az életüket, sorsukat egy évtized viszonylatában. Ahogy már említettem a dramaturgiája is tökéletes a filmnek, minden apró rezdülésnek szerepe van és később értelmet nyenekr. Így lehetséges az is, hogy ennyire szép, megható és végtelenül elegáns befejezést sikerült kreálni a filmnek. A már említett műfajidegen elemek halmozása pedig egyáltalán nem zavaró, mert a néző rájön, hogy ezt a filmet teljesen másképp kell befogadnia, mint ahogy azt a keretek előre sejtetik.

Adam Elliot már előző rövidfilmjeivel is magasra tette a mércét, amit most sikerült megugrania és még tovább emelni. Gyakorlatilag ugyanazokat a figurákat viszi sikerre, mint eddig, egy szokatlanul szomorú, őszinte és letisztult animációs filmben, ami elfeledteti a közönséggel, hogy mit is néz, és megkapóbb, mint számtalan élőszereplős társa.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0978762/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM

Bajcsináló

2009. november 1., vasárnap

Mennyei teremtmények (1994)


Ha már a District 9 kapcsán szóbakerült Peter Jackson neve (és Kate Winsleté is a Felolvasó kapcsán), eszembe jutott az említett úriember egyik korai filmje. Két híresebb horror-vígjáték (Bad Taste és a Hullajó) után készítette el az 1994-es Mennyei teremtményeket. A film átmenetnek tekinthető az említett horrorvonal, és a nagyon látványos produkciók (Gyűrűk ura, King Kong) között.


A film igaz történet alapján készült. Egy új-zélandi városban élő két fiatal lány átlagos emberi szemmel már-már betegesen mély barátságát és ennek következményeit követhetjük végig.
Az 1950-es évek szigorúan keresztény-konzervatív légkörében ismerkedik meg a rosszul öltözött, kicsit duci Pauline (Melanie Lynskey), és az értelmiségi és gazdag családból származó Juliet (Kate Winslet). Kettejük gyors és néha már őrültnek tűnő barátsága azonban egyre jobban rosszallást vált ki a két családból, hiszen a kívülállók számára bensőséges kapcsolatuk homoszexuálisnak tűnik, és tanulmányi eredményeik is leromlanak, hiszen egész nap csak közös fantáziaregényük részletein gondolkoznak, tervezik az utat Amerikába. A lányok saját világukban élnek, környezetük nem érdekli, és szembeszállnak azzal, akik céljaik útjában áll. Még ha a legszörnyűbb eszközökhöz is kell folyamodni.


A film nagy erőssége, hogy nem akar ítéletet hozni a főszereplők fölött: nem kárhoztatja a két lányt szörnyű tettükért, de nem is menti fel őket. Környezetükkel már nem ilyen kegyes: jól bemutatja a vaskalapos felnőtt társadalom képmutató és hazug voltát, a beteges féltés értelmetlenségét és az emberi elme szabadságának lerombolását.

A film sokrétű tartalmát hasonlóan változatos forma kíséri: a rengeteg fantáziakép, a furcsa imbolygó-hullámzó kameramozgások, és az arcok szokatlan már-már groteszk beállításai egy profi és egyszersmind kísérletező, de a kaotikusságot elkerülő rendezőre vall.

Aki kíváncsi, mit csinált Jackson a véres hullák és Frodó között, és érdekli, milyen volt Winslet első filmszerepében, annak melegen ajánlott a Mennyei teremtmények. Aki pedig egy jó filmet akar nézni, annak kötelező.

verdeleth