A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. március 22., kedd

You don't know Jack - Dr. Halál

Al Pacino mióta megöregedett meglehetősen remegő kezekkel választ a szerepek között és valljuk be az elmúlt 10-15 évben rendre mellé is nyúlt. A Szemtől szemben óta elég kevés jó filmhez adta a nevét. Viszont úgy tűnik, hogy az HBO híresen magas színvonala őrá is jó hatással van, hiszen mostanság csak HBO produkciókban nyújtott jó alakítást. Viszont a Dr. Halálra azt mondani, hogy jó film, vagy Pacinora, hogy jól játszik benne, túl kevés. Mert, hogy 70 évesen ebben a tv-filmben bizonyítja, hogy miért is volt ő generációk színész ikonja. Élete egyik legjobb alakítását hozza egy lenyűgöző filmben.

Egy életrajzi filmről van szó, ami egy olyan emberről szól, aki csak időskorára vált érdekessé, még pedig amiatt, hogy a börtöntől sem visszarettenve kiállt az elveiért, megvívta milliók harcát és végül fel is áldozta magát egy magasabb cél oltárán. Értünk tette. Dr. Jack Kevorkian (Al Pacino) eutanázia párti orvos, mindig és mindenkor a betegei érdekeit nézi, főleg akkor, amikor már nincs visszaút és a megoldást többé már nem az élet jelenti. Látványos és egyben botrányos harcot indít a médiában az eutanázia legalizálása érdekében, ő maga a film során 160-szor gyakorolja is azt, mindig vállalva a pereket, mindig megnyerve azokat, hogy aztán a végén mindent egy lapra feltéve indítsa végső rohamát. Ezzel ő is, és a film is nagyon ingoványos terepre tévedt, hiszen a 21. században még mindig ott tartunk, hogy az állam próbálja meg szabályozni, hogy ki élhet, és ki halhat meg, ez még mindig nem a mi döntésünk. Ő már jóval korábban megkezdte eme paradigma lebontását, és ahogy ő mondta, csakis a történelem fog ítélkezni tetteink felett, nem 12 ember.



A róla szóló film legnagyobb erénye, hogy tényleg róla szól. Nem helyeződik át a hangsúly a történet esszenciáját adó, erkölcsi problematikára, hanem Dr. Kevorkiant ismerjük meg, és persze az ő nézeteit e témában. Könnyen elmehetett volna valamiféle önálló szabadságharc irányába a film, ami csak besegít Kevorkiannak és nem pedig prezentálja őt. Ebből kifolyólag, hogy az eutanáziával csak közvetett módon foglalkozik Barry Levinson rendező, eléri azt, hogy a film kikerüljön mindenféle szentimentalizmust vagy éppen bigott vallásosságból fakadó boszorkányüldözést, és megtartsa azt a két lépés távolságot, ami kell ahhoz, hogy objektíven lássuk a témát, mindkét fél érveit megismerve, magunk döntsünk arról, hogy Dr. Kevorkianra nézve egy gyilkost, vagy egy, a legvégsőkig empatikus és kötelességtudó orvost látunk. Ezzel párhuzamosan az eutanázia ügyében is állást foglalunk, de erre kicsit már rányomja a bélyegét Al Pacino lenyűgöző alakítása.

Olyan fantasztikus átalakuláson ment keresztül, hogy egy pillanatig sem érzi a néző, hogy Al Pacinot nézi, csakis a megtöpörödött, zsémbes, nehéz természetű Dr. Kevorkian van a vásznon. Annyira természetes és őszinte a játéka, annyira mentes mindenféle manírtól, hogy már nem is színészi játékról beszélünk, hanem egy átalakulásról, nem játssza Dr. Kevorkiant, hanem ő maga Dr. Kevorkian. Végig nagyon visszafogott és realista, ahogyan az egész film is az. Annak ellenére, hogy sok fájdalomtól szenvedő embert és gyászoló családtagot látunk, a filmben nincs egyetlen jelenet sem, amiben túlcsordulnának az érzelmek. Érezzük végig, hogy egy-egy eset, nem csak egy csatája ennek a szabadságharcnak, hanem emberi tragédia is, de mégsem tolódik el a hangulat ebbe az irányba. Végig objektív tud maradni, megmutatja az eseményeket, a tetteket, amik Kevorkian nevéhez fűződnek, de nem akarja érzelmileg manipulálni a nézőt, mert egyik esetben sem a beteg van a középpontban, hanem végig Dr. Kevorkianról szól a film. Nem az eutanázia intézménye fölött kell ítélkeznie a nézőnek, hanem Dr. Kevorkian az alany. Ehhez pedig az objektivitás, a remek karakterábrázolás, a tökéletesen eltalált játékidő és tempó, elegendő támpontot biztosít számunkra. Gyönyörű képeket és emlékezetes jelenetek sokaságát adja a film, úgy, hogy mindez „csak” tévéképernyőre készült. Minőségét tekintve azonban jobb, mint a mozifilmek zöme.

Persze igazságtalan lenne, ha nem említenénk meg John Goodman, Danny Huston, Brenda Vaccaro vagy Susan Sarandon nevét, akik szintén legjobbjukat hozzák. Utóbbi lassan tökélyre fejleszti a rákban haldokló asszony karakterét. Persze ilyen gondos irányítás alatt, ennyire letisztult és elegáns filmben könnyű jól játszani. Dr. Kevorkian a film vége felé azt mondja, hogy ez az egész csakis róla szól, csakis magáért teszi, amit tesz, de ha másoknak is jól jön majd, az külön jó. Ha csak a filmre értelmezzük, akkor igaza van, ez tényleg róla szól, és tényleg jól jön nekünk, még sok ilyen kéne.

2011. február 16., szerda

A cég elenged - The Company Men

Annak ellenére, hogy már lassan 3 éve húzódik és, hogy milyen sok ember életére volt negatív hatással napjaink gazdasági világválsága, viszonylag kevés filmes vette a bátorságot, hogy valamilyen formában hozzányúljon a témához. Ezen kevés alkotás közül talán a George Clooney nevével fémjelzett Up in the Air című mozi volt eddig a legjobb hiánypótló darab, és ezek után is az marad.

A The Company Men-nel tulajdonképpen nincs is olyan nagy baj, csak egyszerűen megragadt a rendezője (John Wells) által megszokott enyhén drámai, de azért mindig boldogság centrikus sorozatok (Vészhelyzet, Harmadik műszak) színvonalán. Nem mer újat mondani, amit mond, azt viszont a lehető legdidaktikusabb módón teszi. Ennek ellenére nem egy rossz filmről van szó. Már csak azért sem lehet az, mert a szereposztás parádésra sikerült. A sokad virágzását élő Tommy Lee Jones, Chris Cooper vagy a J.Lo korszaka után szintén újra feltámadó (rendezőként és színészként egyaránt) Ben Affleck neve garancia a jó filmre. Ha meg még hozzájuk vesszük a bántóan megöregedett Kevin Cosnert és a 40 felett is szexis Maria Bellot is, akkor még biztosabban ülhetünk le e film elé, hogy megtudjuk mi is a helyzet a nagyvilágban.

A történet főhősei mind ugyanannál a vállalatnál dolgoznak a ranglétra különböző szintjein, de mind jól fizető, vezető beosztásban, ahol is sokáig biztonságban vélték magukat, mindennemű leépítés elöl. A nagy válság azonban átírja a megszokott törvényeket és a hierarchiát, most nem csak a kétkezi munkások feje hullik, hanem a részlegvezetőké is. Már csak azért is, mert az ő fizetésükön még jobban lehet spórolni. Így hát néhány hónapos különbséggel mind az utcára kerülnek, hogy aztán ott hatványozottan szembesüljenek a munkanélküliség problémáival.


Szokatlan módon John Wells egyszerre teszi meg bűnbaknak és áldozatnak azokat az embereket, akik valamilyen szinten mind okolhatóak a válság kialakulásáért, de ez így nem teljesen igaz. Valójában csak én érzem őket is hibásnak, de a rendező szerint nem azok, hiszen látjuk jól, hogy ők mind küzdöttek az embereikért, becsületesek voltak, sőt még elveik is voltak. No meg büszkeségük, ami viszont kifejezetten hátráltathatja a munkakeresést. A balhét itt egyértelműen a cégvezér szerepében néha megvillanó Craig T. Nelsonnak kell elvinnie, aki még olyan kétségtelenül gonosz cselekedetekre is képes, hogy inkább kirúg 5000 embert csak, hogy a cég új irodaépületét meg tudják építeni, mert kell egy nagyobb iroda neki. Szóval ott spórol, ahol tud, persze ez nem az ő fizetése. Annál inkább Ben Affleckéké, akik eddig ugyan nem panaszkodhattak, de most rájönnek, hogy bizony magasról nagyobbat lehet esni. Ezzel el is jutottunk oda, amiről a film valójában szólni akar. Nem érdekli annyira a válság vagy annak erkölcsi, gazdasági felelősségének kérdése, csak azt szeretné bemutatni, hogyan értékelődik át egy szemtelenül gazdag ember számára minden az égvilágon, a pénztől az emberi kapcsolatokig, ha odáig jut, hogy a milliódollárosból a szülői házba kell költöznie.

És ebben tényleg jó a film. Sikerül megtalálnia az aranyközéputat karaktereinek folyamatos puszilgatása és sajnáltatása, valamint a valóságos dráma és jellemfejlődés között. Persze a happy end nem maradhat el, főhőseink megtisztulva a globalizált világ és az 500 dolláros ebédek túlértékelt kényelmétől, felszabadult lélekkel állnak neki egy szép új világ megépítésének. Az öreg bika Tommy Lee Jones is megtehetné, hogy csak éli a milliomos nyugdíjasok, ki tudja hol nyaralós, nyugodt életét, de inkább önálló üzletbe kezd, lehetőséget adva bajtársainak is az újrakezdéshez, no meg persze azért, mert be kell vallania, (ez talán a film legerősebb mondata) hogy szereti az 500 dolláros ebédeket. De ez az út rögös, és amíg a végéig elérnek, addig kellőképpen érdekes is számunkra. Alkalmas arra, hogy úgy töltsünk el vele kellemesen 2 órát, hogy végül elégedetten álljunk fel a karosszékből. Ma is megtudtunk valami újat.



Bajcsináló

2011. január 19., szerda

Mary és Max - Nem minden gyurma, ami annak látszik


Adam Elliot és csapata több mint 5 évig dolgozott ezen a filmen, és szerencsére ez idő alatt nem csak a gyurma animációval pepecseltek, hanem a forgatókönyvre is sok időt fordítottak, olyannyira, hogy azt sikerült tökéletesre csiszolgatniuk. Ennek köszönhetően a Mary és Max az év legkellemesebb meglepetése lett. Egy olyan animációs film, ami komolyabb és szomorúbb, mint bármely más mese. A technikai megvalósítást leszámítva pedig semmiben sem emlékeztet egy klasszikus animációs filmre. Egy igazán komoly és szívbemarkoló dráma lett, gyurma helyett igazi könnyekkel.

Ez a legjobb és egyben a legfurcsább is ebben a filmben, hogy a története és a hangnem, amiben ezt a készítők elmesélik, abszolút műfajidegen. Csupa olyan dolgot kap a néző, amit ettől a műfajtól előzetesen nem várna. Drámai sorsokat, szomorú, reményt vesztet - és néha reményt találó – könnyes szemű karaktereket, akik úgy élnek le egy életet, hogy igazi emberi kapcsolatokat csak a tévében láttak. Egymástól sok ezer kilométerre, évtizedeken keresztül csak papíron, betűkkel tartott kapcsolatban lelnek rá az igazi barátságra, amit aztán majdnem sikerül elszúrniuk.


Egy talán élőszereplős filmben nem túl szokatlan alapszituációt ágyaznak animációs formába. Teljesen emberi történetet láthatunk igazi csodák vagy mesés furcsaságok nélkül. Olyannyira, hogy még a színek is hiányoznak. Mary története – ő Ausztráliában él egy pipogya apuka egy alkoholista anyuka, no meg egy hatalmas fos színű anyajegy társaságába. Barátai nincsenek, az élete nem tart sehová. De egy nap találomra levelet ír valakinek Amerikába és így végre egy barátra lel -, barnás homokszínű, ausztrál színekben pompázik, míg Max világa, - aki New Yorkban lakik, egyedül, magányosan és a csoki iránt érzett szerelemszerű olthatatlan vágy következtében túlsúlyosan, az ő világa szürke, lehangoló, akár csak a szerinte hangos, büdös és koszos város.


Persze azért nem egy érfelvágós drámáról van szó, ami annyira lehangoló, hogy nézni se lehet. Itt is vannak jó poénok, ahogyan azt a műfaj megköveteli, de ezek nem olyan önfeledtek, hanem mindig egy kis keserédes ízt kapnak. Csak arra szolgál, hogy lássuk ezeknek a karaktereknek az esendő, szerethető emberi mivoltukat is, és ne csak szánalmat érezzünk velük kapcsolatban. Sikerül a gyökereinél megragadni a főszereplők jellemét, bemutatni mindegyik arcukat, az életüket, sorsukat egy évtized viszonylatában. Ahogy már említettem a dramaturgiája is tökéletes a filmnek, minden apró rezdülésnek szerepe van és később értelmet nyenekr. Így lehetséges az is, hogy ennyire szép, megható és végtelenül elegáns befejezést sikerült kreálni a filmnek. A már említett műfajidegen elemek halmozása pedig egyáltalán nem zavaró, mert a néző rájön, hogy ezt a filmet teljesen másképp kell befogadnia, mint ahogy azt a keretek előre sejtetik.

Adam Elliot már előző rövidfilmjeivel is magasra tette a mércét, amit most sikerült megugrania és még tovább emelni. Gyakorlatilag ugyanazokat a figurákat viszi sikerre, mint eddig, egy szokatlanul szomorú, őszinte és letisztult animációs filmben, ami elfeledteti a közönséggel, hogy mit is néz, és megkapóbb, mint számtalan élőszereplős társa.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0978762/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=MgRjB8PEDkM

Bajcsináló

2010. december 24., péntek

Fekete hattyú (Black Swan - 2010)



Talán nem véletlen, hogy Darren Aronofsky minden új filmjét hatalmas várakozás előzi meg. Minden alkotásával hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárnak, és szinte mindig emel is azon. Ez akkor is így van, ha minden filmje nagyon különbözik a másiktól, nemcsak fabulában, stílusban de műfajukban is: volt már megrázó drogfilm, transzcendens/történelmi szálakkal is operáló szerelmi történet, sportkarrierbe oltott dráma. A Fekete hattyú egy újabb állomása, és bár sokan féltek, hogy ez már tényleg nem lesz az igazi, olyan ez mint a világvége-várás: egy újabb fordulónál ki kell jelenteni, hogy arra még várni kell egy kicsit.


A főszereplő Nina (Natalie Portman) fiatal, nagyon tehetséges balerina, aki megkapja A hattyúk tavának főszerepét: ő fogja egyszerre játszani a jó fehér és a gonosz fekete hattyút. De a premier előtt nemcsak kényszernyugdíjazott elődjével, Beth-el (Winona Ryder), lányát még mindig gyereknek tekintő szigorú anyjával, hanem a rendező (Vincent Cassel) iránt táplált furcsa érzelmeivel is meg kell küzdenie. De elsősorban saját magával, hiszen ki kell lépnie addigi személyiségéből, hogy eljátssza a fehér és fekete hattyút. De a színpadi kettős én egyre jobban kihat valódi énjére is.


Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy a én-kettőződés, doppelgänger-témában már mindent elmondtak, megmutattak amit lehet. Ha nem akarok az lenni, akkor is ezt mondanám, azzal a kitétellel, hogy Aronofsky szerencsére elkerülte azokat a kliséket, amiket szinte megkíván egy ilyen történet. Sőt, maga a történet lép ki ebből toposzból, és sokkal inkább egy felnőtté válásról, az anya-gyerek kapcsolat válságáról, és az ember fizikai és elmei tűrőképességének határairól szól a film. Ninának a kedves, szűzies, frigid fehérhattyú-életéből át kell változnia a szenvedélyes, sötét indulatokkal teli fekete hattyúvá. Ez a hattyúk tava történet és a Nina átváltozása szinte kéz a kézben jár együtt a film alatt, tökéletesen illeszkedve egymásba.


Az egyetlen zavaró elem, hogy Aronofsky kissé felhígítja ezt a mély drámát, és megpakolja százszor eldurrogtatott doppelgänger-horror-tükör klisékkel. Persze valahogy be kell csalogatnia a szélesebb rétegeket is a moziba, és egy ütős trailerből sem hiányozhat az ijesztgetés, de ez nem tesz jót a filmnek. Még szerencse, hogy a Fekete hattyú nagy része nem ebből áll, úgyhogy aki itt horrorfilmre várt, annak csalatkoznia kell. A feszültség viszont így sem hiányzik belőle, épp elég izgalmat ad Nina lassú testi és lelki átváltozásainak jelei, amik viszont hátborzongatóak. Semmi olcsó hatásvadászat nincs bennük, ellentétben a kissé szájbarágósan a néző orra elé odarakott tükör-halmokkal és a tükörképet felhasználó kameraállások pofátlanul nagyszámú és sokatmondó felhasználásával. Talán a legtöbb filmnéző ennek a töredékéből is sok mindenre rájöhet, nem kell ehhez minden jelenetben egy ilyen árulkodó jelet elé rakni.



Ezzel együtt nem mondanám, hogy felhígult Aronofsky stílusa, szerencsére a többi pozitívum elviszi a hátán a filmet, mint Clint Mansell szokásosan gyönyörű, de ezúttal kevésbé előtérbe rakott zenéje, vagy a csodálatosan megkomponált koreográfiák, színpadi táncjelenetek. Na meg persze a kiváló színészgárda: a hálátlanul kevés szerepet kapott Winona Ryder, a tesztoszterontól dübörgő Vincent Cassel, és persze Natalie Portman, akinek alakítása láttán nem lepne meg az a bizonyos aranyszobrocska odaítélése: gyönyörű látni, ahogy a kislányos frigid és sebezhető énjéből átvedlik erotikus majd egyre sötétebb démonná. Sokszor, mindezt akár egy jeleneten belül is.
Nem hiszem, hogy minden Aronofsky-fan el lesz ájulva a Fekete hattyútól, de egy biztos: kevés ilyen színvonalú film kerül ki mostanság, ami megérdemli a nagy hype-ot, de ez biztos, hogy ezek közé tartozik.
verdeleth

2010. október 15., péntek

Vihar (Storm - 2009)



Hans Chrsitian Schmid-től eddig csak egyetlen filmet láttam. A Rekviem egy lányért az 1970-as években játszódó lányon elvégzett ördögűzésről szól. Meg persze még sokkal többről, mert itt szó sincs túlvilági lényekről, sokkal inkább az emberben rejtőző ösztönökről és a vallásos családok elnyomásáról.


Schmid társadalomkritikája a Vihar-ban már egészen másfelé fordul: a (szerintem kissé megtévesztően) politikai thrillernek kikiáltott film a Hágai Nemzetközi Bíróság működésébe enged bepillantást egy a délszláv háborúban tevékenykedő tiszt, Goran Duric pere kapcsán. A háborús bűnökkel megvádolt férfi ellen kevés a bizonyíték, és a vád utolsó mentsváráról, egy tanúnak önként jelentkezett fiatal bosnyák férfiról is kiderül, hogy nem mond igazat.
A középkorú ügyésznő nem érti, mi vezette a fiút a hamis tanúskodásra és nemsokkal későbbi öngyilkosságra. Megismerkedik a tanú nővérével, Mirával, aki kezdetben zárkózott, de egyre jobban megnyílik az ügyésznőnek. Hamarosan kiderül, hogy Duric és csapata a háborúban még a perben tárgyaltaknál is sokkal szörnyűbb tetteket követett el. Felelősségre vonását viszont a bürokratikus bíróság és a lány érzelmei is hátráltatják.


A Vihar elsőre egyszerűnek tűnő története sokkal többet rejt magában, mint egy egyszerű társadalomkritikus (vagy Hága-kritikus) történetet. Többrétű filmként működik, ahol egyszerre megismerhetjük a karrierista, de kissé sikertelen ügyésznőt, aki kevésbé foglalkozik embertársaival, és a per is csak egy segítség, hogy magasabbra másszon a ranglétrán. Az ügy során, de méginkább Mira megismerése után egyre több érzelmi szállal kezd kötődni a tanúhoz és saját tekintélyét és karrierjét kockáztatja, hogy a háború rémtetteit ne lehessen a szőnyeg alá söpörni és Duric ne ússza meg enyhe ítélettel.

További drámai szál az ehhez szorosan kapcsolódó Mira (Anamaria Marinca - 4 hónap, 3 hét, 2 nap) története. Egy nőé, aki túlélte a háborút, de elmenekül hazájából. Békés életét és családja biztonságát kezdetben nem akarja kockáztatni, de az ügyésznő kérlelésére felszakadnak a sebei és tudja, hogy minden hallgató (vagy halott) társa nevében is beszélnie kell. De a bíróság, a vád és a védelem alkukötései egyre jobban abba a helyzetbe sodorják Mirát, hogy tanúvallomása érdektelen lesz. Az ügyésznő érzi, hogy nem hagyhatja a lányt egy ekkora teherrel, nem fojthatja magába, amit tíz év után előásott.


A film nemcsak a háborút átéltek szenvedéseit, de magát a mai helyzetet is bemutatja. Gondolom senkinek sem újdonság, hogy sokan megúszhatják minden tettüket és egy másik rendszerben élvezik a gyümölcsét annak, amit a háborúban vagy az elnyomásban vetettek. De a film megmutatja, hogy háborús haszonszerzők és mészárosok is érinthetetlenül élvezik az életet, még a bíróság karmai közül is kiszabadulhatnak, hiszen a politikai nyugalom sokkal fontosabb, mint az igazságszolgáltatás. A nagypolitikához és a diplomáciai tussoláshoz pedig maga bíróság, annak a jogi paragrafusokban és szabályokban elvesző testülete asszisztál. Már nem fontos, hogy kiderüljön, mi is történt valójában, hiszen az Európai Unió a megbékélésről szól. De hogy eközben hány gyilkos lesz ártatlan és hány áldozat szenved, az már nem kerül bele a statisztikába.


Nem tökéletes, sokszor kisarkított történet a Viharé, és biztos sokan eltúlzottnak fogják tartani. De ha nyitott szemmel járunk a világban, tudjuk, hogy nem is lehetetlen az, ami itt történik. Talán mindennapos. És a film kiáll amellett, hogy nem kell mindig így történnie.

verdeleth

2010. szeptember 18., szombat

Christiane F (Christiane F. - Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - 1981)



Chrstiane egy átlagos német (pontosabban nyugat-német) tinédzser. Az épp tizennégyet betöltő lány barátnőivel próbálja ki a felnőttséget. A szombat esti bulik a Sound nevű diszkóban megtestesítik a felnőtt életvitelt: zene, buli, cigaretta és alkohol. De ahhoz, hogy Christiane ugyanolyan menő legyen, mint a többi lány, és ne lógjon ki a sorból, a drogot is ki kell próbálnia.
Kezdetben csak ártatlannak tűnő partidrogokat szed, de megismerkedik egy fiúval, akit nem akar elveszíteni. A fiú viszont heroinista, így a lány azt is kipróbálja, és kettejüket kapcsolatát látszólag csak a szer tartja ebben. Pont ezért egyre lehetetlenebbnek tűnik, hogy bármelyikük is leszokjon, és egyre mélyebbre jutnak a földi pokol köreiben.


Szinte hihetetlen, de a film 1981-ben (!) készült. Innentől a mára kissé kifulladt és túlpörgetett drogfilm műfajában megszokott történetsémákat felesleges felhánytorgatni. Természetesen 1981 előtt is készültek drogfilmek, de egyfelől ezek inkább a hippikor bevett drogjainak (fű, LSD) ha nem is propagálására de a szerek pozitívabb oldalainak bemutatását szolgálták.
Ugyanakkor szinte hihetetlen, hogy a film talán elsőként mutatta be az egyre népszerűbb heroint, és egyből annak legsötétebb látlelete lett, ezt talán ezt azóta sem sikerült megfejelni. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a film nem zenével, sokkoló képekkel próbál hatást elérni, sokkal inkább az egyre borzalmasabb ugyanakkor realisztikus események bemutatásával.


A film Christiane F önéletrajzi regényének adaptációja, így sejteni lehet, hogy a lány túlélte a borzalmakat. Mégsem nevezném ezt happy endnek.
Úgy tudom, a könyv egyik fő része a heroinhasználatba menekülő fiatalok ábrázolásán kívül nagy hangsúlyt fordít az akkori társadalmi kérdésekre: mi vezet oda, hogy a fiatalok nem találják a helyüket, hogy a generációs problémák ide vezetnek, és hogy ebből a felnőtt társadalom miért nem vesz észre semmi? Fontos kérdések, de Uli Edel filmjében ez szinte csak implicit módon van benne: Chrsitiane anyja a film második felére szinte eltűnik, csakúgy mint a felnőtt társadalom. Őket csak az utcán látni, ahogy szánalommal vagy undorral néznek a lezüllött, kábítószerre éhes remegő testekre, a beesett arcokra és az üres tekintetekre. Pedig ezek a fiatalok nem is olyan régen még egészen máshogy néztek ki: a film elején a főszereplők még bulizós, pörgős droghasználók, akik szintén megvetik a lezüllött heroinosokat. Aztán mindenki kipróbálja, és onnantól elindulnak a lejtőn.


Christiane is így tett, és innentől már nem volt semmi, ami visszatartsa. Csak egyszer lesznek tiszták barátjával, de az sem önszántukból történik, mivel egy kisebb túladagolás után Christiane anyja és annak pasija felfedezik a fecskendőt. Talán a néző számára a következő jelenet a legszörnyűbb, ahol a két fiatal egy szobába zárva, üvöltve vonaglik a fájdalomtól, hányás és ájulás közben tisztítják ki testükből a mérget. És egy pár percig úgy tűnik, tiszták is maradnak ez után. De a párbeszéd köztük és s még függő barátaik közt elárulja, amit ők is nagyon jól tudnak: sohasem fogják abbahagyni.


A folyamatos belövések között nemcsak testük, hanem egész személyiségük és lelkük is leépül. A kezdetben a heroinistákat megvető Chrstiane ugyanolyan függő lesz, mint bárki más. És ugyanaz a Christiane, akik megvetette barátját (amiért pénzért idősebb melegeknek "veri ki") egy idő után áruba bocsájtja kezét, száját majd végül egész testét is. Nincsenek erkölcsi határok, és ezt ők ugyanúgy érzékelik. Tudják, hogy korábban sohasem tudták volna megtenni, és szemen is köpnék magukat. De a heroin nagy úr, aki uralkodik rajtuk, és ők meg sem próbálnak ellene már küzdeni. Még akkor sem, mikor egy-egy társuk túllövi magát. Megsiratják, és félnek, talán ők lesznek a következők.



A Bahnhof Zoo, egy pályaudvar és annak aluljárója szimbolikus hely a filmben: itt élnek a drogos fiatalok. Itt szerzik a pénzt (mindegy hogy hogyan), itt lövik be magukat. És itt élnek a társadalom legaljával együtt. A felszín alatt.
Rettentően szomorú film emberi sorsokról, csődbe ment életekről és reményekről. De Uli Edel érezhetően nem akarja mentegetni őket: ők is ugyanolyan fiatalok, mint bármelyik korban. lázadó, felnőtté válni akaró nemzedék. Csak jó páran közülük túllőttek a célon. De a lejtőn már senki sem áll mellettük. Szüleik nem foglalkoznak velük, nem látják vagy nem akarják látni, mi is történik. És ezért tűnnek el. A film végén a felnőtt társadalmat már csak a fiatal prostikat felszedő autós és a fiatalok viselkedésen felháborodó idősek képviselik. És a szakadék köztük ugyanolyan mély, mint szüleikkel.
Bár Christiane túlélte, talán ő az egyetlen a bemutatottak közül. Talán csak ő maradt, hogy elmesélje a Bahnhof Zoo gyermekeinek történetét.



verdeleth

2010. július 17., szombat

Út a vadonba


Út a vadonba

Into the wild

amerikai, 2007

rendezte: Sean Penn

IMDb


Mi a szabadság? Szabadság a társadalomtól? Szabadság másoktól? Nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Az út a vadonba főszereplőjének, Chrisnek a magányt jelenti a vadonban. Ahol nem létezik pénz, karrier, megalománia, birtoklási kényszer. Minden letisztult, egyetlen érték marad, maga az élet kvintesszenciája.

A film, mint minden művészeti forma, számára mindig nagy kihívás egy életérzés átadása. Jelen esetben sincs ez másként, Sean Penn rendezőként hatalmas kihívást tűzött ki maga elé, amikor egy megtörtént eseményt feldolgozva, megpróbálta 2 óra 22 perc alatt képpel, hanggal és zenével átadni a szabadság mindent elsöprő érzését. Az út a vadonba című film pedig káprázatosan bizonyítja, hogy az öregedő rosszfiú képes rá.


Chris, végzős egyetemistaként, a Harvard helyett a végtelen szabadságot választja. Hátrahagyja megnyomorított családját, a hazugságokra felépült életüket. Úgy dönt, hogy élete nem a társadalmi ranglétrán való örökös kapaszkodásról fog szólni. A film pedig mindezt úgy ábrázolja, hogy kis idő után a néző csak bódultan kérdezgeti magától: te jó ég, nincs neki igaza?

Penn filmjével a 68-as generáció lázadó attitűdjét képes átmenteni világunkba, ahol a lázadás, a szabadságra való törekvés kiveszni látszik. Nekik még volt bátorságuk máshogy élni, mint ahogy azt a szüleik tették. Máshogy élni, mint ahogy azt a tv mutatta. Elvetették a hazugságra, megalkuvásra épülő társadalmi berendezkedést. A lázadáson túl azonban nem futotta többre erejükből. Ráeszméltek, hogy elhibázott az egész, viszont nem tudtak működőképes alternatívát találni. Ideáik úgy értek tragikus véget, hogy végül ők is betagozódtak az általuk elítélt világba.


Chris is hasonló utat jár be. Korábbi életét hátrahagyva, szülei és világ elleni haraggal a szívében, nekivág a vadonnak. Örökmozgó utazóvá válik, lelkében a természetből nyert nyugodt harmóniával vészel át minden nehézséget. Viszont ő is elkövet egy tragikus hibát. A legnagyobb öröm, boldogság sem ér semmit, ha azt nincs kivel megosztani. Abban igaza van, hogy a társadalom romlott, de abban nincs, hogy egyedül is képes élni. Az ember társas lény, és az emberi fajnak eme legalapvetőbb tulajdonságát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Chris mire rájön erre, már túl későn. Túl későn eszmél rá, hogy szeretettel vezérelve, meg kell tanulni megbocsátani másoknak, és együtt élni velük, minden hibájuk ellenére.

A 68-as generáció és Chris útja is végletes megoldást jelent. Csakúgy, mint azok a fogalmak, amik ellen harcoltak. Mint mindig, a végletes megoldások most sem jók. Az igazság köztük, valahol félúton található.


9/10

HaBzsol

2010. június 14., hétfő

A szarvasvadász


A háborús-történelmi film második legkedveltebb (az első természetesen a II. világháború) témája a közel 10 évig tartó céltalan vietnámi bolyongás volt. A poszt-vietnámi filmek aranykora azonban a 80-as évekre datálható, de a legjobbak mégis rögtön a háború befejezését követő években, szinte „up to date” reakcióként készültek. Ezen művek közül, pedig kétségtelenül kiemelkedik Michael Cimino filmje, amely talán elsőként beszélt nyíltan a háború emberpróbáló, - tönkretevő oldaláról is.

A szarvasvadász sztorija meglehetősen egyszerűnek mondható. Adott 3 ipari munkás jó barát, Mike (Robert de Niro), Nick (Christopher Walken) és Steve (John Savage), valahonnan Pennsylvania mélyéről, egy roppant lehangoló, állandó ipari szmogtól szürke kisvárosból, amit azonban szarvasokkal teli, festői hegyek vesznek körbe. Mindhárman egy orosz közösség büszke, amerikai tagjai, akik úgy döntenek, hogy régi-új hazájuk színeiben háborúba is vonulnak. De néhány nappal előtte még van egy fontos jelenésük Steve esküvőjén. Az esküvő után megejtenek egy utolsó közös vadászatot a haverokkal, majd egy éles vágással máris a vietnámi pokolban járunk. A három barát, (nem tudjuk meg hogyan) hadifogságba esik, ahol a válogatott kínzások csúcspontja az orosz rulett (forgótáras pisztolyba egy golyót tesznek, megpörgetik a tárat, a csövet a fejhez emelik, aztán vagy kattanás, vagy dörrenés következik). Szerencséjükre nekik csak kattan, végül sikerül megszökniük. Steve és Mike visszatérnek Amerikába, Nicket azonban elnyeli a Saigoni éjszaka, ahol hivatalos orosz rulett játékos lesz belőle.

A már az előbbiekben említett esküvő jelenet a leghosszabb az egész filmben, lassú, nagyon lassú (ahogyan az egész film is), de ez a tempó lehetővé teszi a néző számára, hogy minden apró részletet felleljen a képen. Olyan hatásos és részletes mikro-realizmussal van dolgunk a film bő egyórás első felében, amilyennel Tarr Béla 80-as években készült, a családi élet minden rezdülését bemutató alkotásaiban találkozhatunk. Láthatjuk, hogy nem csak az ifjú párt ünneplik, hanem azon fiaik képei is kint vannak a falon, akik Vietnámba mennek. Belekóstolhatunk egy amerikai külsőségekbe bújtatott, orosz lakodalom hangulatába, megismerhetjük azokat a srácokat, akik bevonulnak, és rájöhetünk, arra, hogy ezek a „jellemóriások” is közrejátszottak, Amerika vereségébe.

Cimino egy szociológus szemével mutatja be azt a kispolgári, ingerszegény környezetet, ahonnan a háborúban az amerikai oldalon harcoló katonák érkeztek. A társadalom legaljáról vonultak be, egy szebb jövő reményében, hogy talán odaát számítanak valamit, de, ahogyan a szarvasvadász is bemutatja, Vietnámban csak a pokol várt rájuk, ami így vagy úgy, de mindenkit megtört. Ahogyan az a közvetlenül a háború után készült filmekre jellemző, a szarvasvadász is inkább amerikai földön játszódik. A Vietnámi harcokból szinte semmit nem mutat meg, a hadifogság is csak egy rövid részét képezi a cselekménynek. A hangsúly azon van, hogy ezek az emberek ugyan, sosem álltak, sem anyagi, sem szellemi javak terén, a társadalom csúcsán, de egytől egyig rendes emberek voltak, akik aztán vagy testi, vagy lelki nyomorékként tértek haza egy vitatható jogosságú háborúból. Steve elveszíti a lábait, míg Nick egyenesen a józan eszét, Michael ugyan egyben és ép ésszel tér haza, de tökéletes prototípusát jelenti a vietnámi veteránnak. Többé nem találja a helyét abban a közegben, ahonnan kiszakadt, és ők, - akik nem jártak Vietnámban - nem érthetik meg őt. Így hát egy vadászat után, - ahol elengedi a szarvast – maga is visszatér Saigonba egy utolsó játékra.

A három főszereplő játéka lenyűgöző. Elképesztő pontossággal hozzák a bunkó, jómunkás ember figuráját. Párbeszédeik kellőképpen suták, és sokszor az improvizáció érzetét keltik. Ennek ellenére a filmet akkoriban rengeteg kritika érte amiatt, hogy sok elemzés háborúpártinak találta, ugyanakkor a filmet az első igazi pacifista alkotásnak is lehet tekinteni. Valószínűleg, akik nem ezt teszik, azok vagy A szakasz szájbarágós, didaktikus narratívjára vártak, vagy félreértették a film végi dalt. A keleti blokk országait, inkább az sértette, hogy a film kegyetlenkedő, primitív állatokként ábrázolja az észak-vietnámiakat, de ez némiképp megbocsátható neki, hiszen ez a történet nem róluk szól. Ettől függetlenül, szerintem egy igazán okos, érzékeny és a vietnámi konfliktus pusztításának az igazi arcára jól rátapintó, rendkívüli filmmel van dolgunk, aminek mindig is ott lesz a helye a műfaj klasszikusai között.


Bajcsináló

2010. május 9., vasárnap

A pimasz barátnőm (2003)



Egyre jobban hiszem, hogy az emberek megcsömörlöttek az amerikai romantikus vígjátékoktól. Én soha sem voltam híve nagyon a műfajnak, tengerentúli művelőiknek meg főleg nem, de azért egy rajongó is elismeri, hogy egy tű keresése a kazalban mégiscsak könnyebb, mint jó filmet találni a műfajban. A legnagyobb baj ezekkel a filmekkel, hogy egyszerre romantikus és vicces is akar lenni, de sajnos egyik sem sikerül és a bárgyú, ostoba és százszor elcsattant poénokból észrevétlenül olyan nyáltengerbe futunk, aminek nem sok köze van a valódi érzelmekhez. Üdítő kivétel volt az (500) Days of Summer, de ez még mindig nagyon kevés. Vigyázó szemeinket tehát érdemes más országok filmjei felé vetnünk, és máris megtalálhatjuk azt, amire vágyunk: színvonalas, humoros és megható filmet egyszerre.


A pimasz barátnőm 2003-ban hatalmas siker volt, amit Koreában azóta is csak kevés filmnek sikerült felülmúlni, rendezőjét pedig máig a műfaj ikonjaként tartjuk számon, bár ezt a színvonalat csak egy filmjében tudta tartania (Windstruck-A szerelem kísértete, mely A pimasz barátnőm előzményének is tekinthető)
A film egy fiatal srác blogja alapján készült könyvből lett adaptálva. Gyeon-woo kétbalkezes fiatal egyetemista, aki egy este a metrón összeakad egy részeg fiatal lánnyal, megpróbálja egy hotelbe vinni, amiből hatalmas botrány kerekedik. A két fiatal kapcsolata ezután sem lesz zökkenőmentes: a nagyhangú, veszekedős, verekedős lány rengeteg kínos helyzetbe hozza Gyeon-woo-t, aki egyre nehezebben viseli a lány különcködését.
Ugyanakkor a sok próbatétel alatt mégiscsak egyre közelebb kerülnek egymáshoz, de az ambivalens kapcsolat végig megmarad kettejük között, és a fiú soha nem lehet biztos abban, hogy valóban együtt vannak.


Nem is lenne koreai film, ha nem vegyítené a humort és a drámát egyszerre: a film első fele inkább a helyzetkomikumra épülő abszurd jelenetekből áll, míg a második fele egy gyönyörű szimbólumokkal telepakolt vérbeli romantikus dráma. Mégsem homogén ennyire, mindkettő részben megtalálunk valamit a másikból, így soha nem megy el túlságosan egyik irányba sem. A rendezői változat tartalmat néhány fölösleges jelenetet, de a röpke 130 perc nagyon hamar elrepül. Ehhez asszisztál a nagyon eltalált filmzene és a színészek is (főleg a szemet gyönyörködtető Gianna Jun).


Jae-young Kwak filmje nem véletlenül lett etalon az ottani romkomok világában: értelmes, szórakoztató, ugyanakkor nagyon mély érzelmeket bemutató film A pimasz barátnőm, ami bátran ajánlható az izzadságszag nélküli, ostoba, idegesítő, elcsépelt és nyálas filmekbtől megcsömörlött nézőknek. Persze ha még nem késő, hiszen Szeszélyes szerelem címmel már ez is újra lett forgatva Amerikában, amiben Elisabeth Cuthbert-en kívül nem sok pozitívumot lehet felfedezni.

verdeleth

2010. április 18., vasárnap

Az alagút (Der Tunnel - 2001)



Bár egyre több német film szól a náci korszakkal való szembenézésről, a világháború utáni keletnémet, Kelet-berlini kommunista éra már kevésbé feldolgozott. A mások élete a téma egyik csúcspontja, de hasonló színvonalú filmért érdemes visszamenni pár évet.

Az alagút a berlini fal építésekor (1961) játszódik. A várost kettéválasztó monstrum célja az egyre több nyugatra szökő lakos feltartóztatása. A fegyveres őrök által védett határon csak a életük kockáztatásával lehetett átjutni, és sok száz ember itt lelte halálát.
Harry Melchior keletnémet úszóbajnok hamis papírokkal átjut a határon, de át akarja hozni húgát is. A korábban átszökött barátai is több családtagért, feleségért, barátért és barátnőért aggódnak, és elhatározzák: egy alagutat ásnak a fal alatt, és azon keresztül szöktetik át szeretteiket.
Az elsőre komolytalannak és lehetetlennek tűnő történet valós eseményeken alapul, és bár valamennyire biztosan ki lett színezve, mégiscsak elképesztő, hogy 10-20 férfi és nő hónapokon keresztül a föld alatt élnek, ásnak, mind egy közös cél érdekében.
A kicsit sem veszélytelen vállalkozás többször is meghiúsulni látszik, és egyre több kockázatot vállalnak mind a nyugaton ásók, mind a keleten ragadt családtagok, akik jól megszervezett titkos üzenetváltások útján kommunikálnak a grandiózus tervről. Eközben a keletnémet rendőrség jól bevált eszközeivel (fenyegetés, megfélemlítés, beszervezés) próbálja a megneszelt tervet felgöngyölíteni.

Amikor tehát nem az alagutat ásók elkeseredett harcát látjuk, megismerkedhetünk a város keleti felével és a Német "Demokratikus" Köztársaság mindennapjaival. Az állandóan rettegésben élő családtagokat folyamatosan zaklatja a rendőrség elszökött szeretteik ügyében. És nem számít, hogy milyen eszközzel, de szóra bírják őket. Nem szent egy anya-gyerek, egy férj-feleség kapcsolat, mert ebben az országban az a jó állampolgár és elvtárs, aki a politikának és az ideológiának hűséges, nem pedig egy másik emberhez.

Ebből a megközelítésből is egyértelmű, ami talán nem mindig olyan nyilvánvaló: ezek az emberek nem a tejjel-mézzel folyó, kóla és rágószagú rózsaszín nyugatra vágynak, mint azt a kommunista propaganda hangoztatta. Jólétre vágynak, de a szó másik értelmében: egy olyan életre, ahol az ember és családja élete nem embertelen pártitkároktól, titkosrendőröktől, ügynököktől függ. Egy olyan országban akarnak élni, ahol nem annyit lép a ranglétrán, ahány barátját vagy szerettét árulta el. Tudják, hogy odaát sem a Paradicsom van, és tudják, hogy addigi házukat, munkájukat is elvesztik, ha átszöknek. De a történelem már sokszor bebizonyította, hogy van, akinek sokkal fontosabb a szabadság és a valóban emberhez méltó élet, mint bármi más.

Az alagút nem lenne ilyen értékes film, ha ezt nem ábrázolná ilyen erősen. És bár igaz, hogy nagy hangsúlyt fektet az izgalmakra, a csavarokra, de ezek nagy része is erősen kapcsolódik a történelmi helyzethez, másrészt sokkal hangsúlyosabb a fal és nem az, ami alatta történik. Mert ez a fal nem olyan, mint bármelyik más. Nemcsak egy szimbólum. Nemcsak egy határ. Ez egy emberi kéz által kreált szörnyeteg, aki családokat, szakít szét, szerelmeket és életeket tesz tönkre. Nem véletlenül időzítették a filmet a fal építésének 40. évfordulójára, és Az alagút méltó emléke ennek a szörnyű korszaknak és csúfos végzetének is.

verdeleth

2010. április 7., szerda

Air Doll (Kûki ningyô - 2009)


Hirokazu Koreeda japán rendező hétköznapi emberek drámáival várt ismertté (Maborosi-Lidércfény, Distance, vagy a nálunk TV-ben is játszott Anyátlanok). Mostanában mintha távolodna eddigi stílusától: legutóbbi filmje egy rendhagyó szamurájfilm volt, most pedig egy elsőre furcsának tűnő történettel állt elő.
Az Air Doll főszereplője egy guminő, ami (aki) egy magányos férfi estéit teszi szebbé. Egy nap a baba életre kel, és elkezdi megismerni az emberek világát, Tokióban bolyongva felfedezi a várost és az embereket, de estére visszatér, és újra élettelen guminőt játszik, egyre nagyobb boldogtalansággal.


Bár az alapötlet ismerős lehet a Próbaba című amerikai filmből, a hasonló szituáción kívül nem köti semmi össze a két filmet, itt ugyanis az Air Doll nem egy romantikus vígjáték hanem egy igen mély emberi dráma. Bár paradoxonnak tűnhet egy guminő és az emberi jelző összekapcsolása, mégsem az.
Nozomi (a baba neve) gazdájának fétis-ruháiban (takarítónő, iskoláslány) a városban bolyongva megpróbál beilleszkedni, kapcsolatokat keresni. Mintha vonzaná magához a hozzá hasonlóan magányos embereket: egy költői vénával megáldott szegény öregúr, egy bolond idős nő és egy középkorú nő, aki képtelen elviselni az évek múlását. És bár Nozomi egyikükkel sem fog mély kapcsolatot kiépíteni, mégis kissé szebbé tudja varázsolni napjaikat. Mégsem érzi úgy, hogy addigi szerepéből ki kellene lépni, és estére visszatér "szeretőjéhez". Egy nap a városban bolyongva betér egy videotékába, és hamarosan munkát vállal, a fiatal eladófiúval pedig új kapcsolata kezdődik.


Nem tagadom, hogy elsőre elég abszurdnak tűnik a cselekmény, ugyanakkor érdemes továbbgondolni a látottakat, így hamar rájöhetünk, hogy inkább egy allegorikus filmmel van dolgunk. Mert bár hiába egy élettelen tárgy a főszereplő, mégis több érzelemmel rendelkezik, mint a város lakói, akik mind megtört, magányos, zárkózott és szomorú emberek. Nozomi pedig olyan, mint egy kisgyermek: fel akarja fedezni az emberek világát, mindent meg akar tudni, és még a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is tud örülni, ellentétben a lelki sérült mellékszereplőkkel. Hiába tárgy csak, mégis sokkal több élet szorult bele, mint bárki másba környezetében.

Nozomi a boldogság és a remény szimbóluma, egy olyan ember képe, aki kihalni látszik az egyre modernebb és egyre kényelmesebb, de végletekig üres életünkben, akinek az okoz örömöt, ha egy vízcsepp fut végig testén, ha felismer egy virágot vagy egy csillagot.
Elgondolkodtató és nagyon megható emberi dráma ez a saját életünkről és a nagyvárosi magányról és boldogtalanságról, ami egyre több filmben megjelenik (elég ha az általam bemutatott Castaway on the Moon vagy a Tokyo Sonata c. filmekre gondolunk).
És bár a film vége elsőre a remény elvesztésének tűnik, Nozomi bukása nem hiábavaló, aki utolsó leheletével átad magából egy kis darabot mindenkinek.


Az eddigi gondolatokkal még sok mindent nem mondtam el a filmről, hiszen Nozomi és a fiú közti szürreális szerelmi-testi kapcsolat szinte ugyanolyan erősen van ábrázolva. Az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a guminő (és azt szinte élőnek tekintő gazdája, aki ugyanolyan szánni való, magányos ember, mint az összes többi, talán még jobban is) és Nozomi kapcsolata a nőket tárgynak tekintő "kapcsolat" és szexualitás szimbólumává válik, ez szintén nagyon erősen van reprezentálva.


Talán túlzónak tűnnek a nagy szavak, de a Departures óta nem láttam ilyen megrázó, mélyen emberi filmet, és bár kevésbé direkt és könnyfakasztó, mint az ázsiai drámák egy része, mégis eléri a kívánt célját: akár egy percre is elgondolkozzunk saját életünkön és boldogságunkon. Külön érdem, hogy ezt egy abszurdnak tűnő történettel és karakterrel érte el Koreeda. Tetejébe még az elmúlt évek egyik legjobb alakítása is a filmmé: Nozomit a koreai Doona Bae (A gazdatest, A bosszú ura) alakítja, és olyan természetességgel játssza az életre kelt guminőt, mintha egész életében az lett volna.

verdeleth

2010. március 31., szerda

A hírnök (The Messenger)



A jelenleg is zajló afganisztáni és iraki háborúval, Hollywood nem igazán tud mit kezdeni, ezért sorra születnek azok az egyébként színvonalas alkotások, amik ugyan a háború témáját használják fel, de nem konkrétan ezekkel a háborúkkal foglalkoznak, hanem olyan jelenségekkel, amik minden modern háborúnak a velejárói. A The Messenger is ezek közé a filmek közé tartozik.

Főszereplői, olyan katonák, akiknek a munkájával együtt jár a díszegyenruha is, hogy ezzel is megadják a kellő tiszteletet elesett bajtársaiknak. Mert, hogy ők azok a hírnökök, akik már oly sok filmben felbukkantak pár perc vagy csak pillanat erejéig, hogy közöljék a hozzátartozókkal, hogy a rokonuk harc közben meghalt. Most kaptak közel két órát, amit szerintem sikeresen ki is használtak. Természetesen a film nem csak arról szól, hogy jön a két főszereplő és közli a rossz híreket, az emberek meg vagy így vagy úgy reagálnak rá. Van benne ilyen is, ezek sok esetben eléggé megindító jelenetek, bár szerintem a többsége inkább döbbenetes. Nem tudom, hogy ezzel átlag reakciókat mutatnak be vagy csupa extrém esetet, mindenesetre meglepő, hogy az emberek milyen durván reagálják le a hírt és, hogy a mondás miszerint ne a hírnököt gyűlöld, komoly alappal bír. A film első felében ezeken a kiszállásokon van a hangsúly.

Will Montgomery őrmester (Ben foster), pár hónapon belül leszerel. Ő egy igazi hős, aki a hőstette közben súlyos sérüléseket szenvedet, emiatt nem kell visszatérnie a frontra. Addig azonban beosztják a hírnökök közé, mert erre a pozícióra kemény, szikár, szinte érzéketlen emberekre van szükség, pont olyanokra, mint ő. Természetesen itt is vannak fontos szabályok, amiket be kell gyakorolni, ebben segíti őt Tony Stone kapitány (Woody Harrelson). Párban járják a körzetüket egymásról szinte mit sem tudva, már-már rutinszerűen közölve a híreket. A film első fele, a betanításról és a különböző esetek bemutatásáról szól, a főszereplők szinte teljes kizárásával. Mindkét katonáról csak nagyon kevés információt tudunk meg. A film felénél viszont jön egy fordulat. Stone és Will kezdenek összebarátkozni, eljárnak együtt sörözni, dumálnak egymással telefonon, magánéleti tanácsokat adnak a másiknak. Végül egy „jól” sikerült közös hétvégén végképp kitárulkoznak egymás előtt, és a néző is rájön, hogy nem csak azok a katonák a háború áldozatai, akik koporsóban tértek haza…

A Messenger egy végletekig jól kiegyensúlyozott, intelligens alkotás. Képes arra, hogy egyszerre legyen távolságtartó és érzelmes, anélkül, hogy bármelyik irányba elbillenne a mérleg nyelve. Egyszerre több dologra is fókuszál, bekerül a képbe egy morálisan megkérdőjelezhető szerelmi szál is, amit végül nagyon elegánsan varr el a rendező. Az áldozatoknak megadja a kellő tiszteletet, de valahogy minden alkalommal, amikor a rossz hírt közlik, a tragédia és a gyász mögül átsejlik a választás felelőssége is. Mindeközben mégis két lelkileg sérült katona megtörésének a történetét meséli el. Ebből is látszik, hogy nagyon kemény terepre tévedt a film, amin azonban nem vérzik el. Ebben nagy szerepe van a színészeknek is. Woody Harrelson újfent bizonyítja, hogy nagyszerű karakter színész, most is tökéletesen hozza a szeretetre és a lőtt sérülés általi tiszteletre vágyó, marcona katonát, akinek az élete egy felfelé buktatással jutott zátonyra. Ben Foster pedig annak ellenére, hogy a szerepválasztások során sokszor nyúl mellé, most igazán tündököl, végig kiegyensúlyozott a játéka és abszolút hihető.

A The Messenger azon filmek táborát gazdagítja, amelyek a háború borzalmait, nem csak a fronton, kifordult belsők közt, térdig a vérben gázolva képes bemutatni. Hanem azok közé, amelyek meglátják, és be is tudják mutatni a borzalmas felszín mögött az igazi veszteséget. Mindezt úgy, hogy a film utolsó jelenetében elhangzó verbális csatajelenet húsbavágóbb, mint a Ryan közlegény partraszállós jelenete, pedig az se semmi. Ha jó filmet akartok nézni, akkor ezt nézzétek, de ha mégsem tetszett, ne a hírmondód büntessétek!



Bajcsináló

2010. március 16., kedd

Központi pályaudvar (1998)


Nem kell a brazil filmművészetben jártasnak lenni, hogy összefussunk Walter Salles nevével összefussunk. Che Guevara-A motoros naplója, Senkiföldjén a híresebb filmjei, de részt vett szkeccsfilmekben is (To Each His Cinema, Párizs, szeretlek!). Egyetlen tévedése talán a Fekete víz, a japán Sötét víz szánalmas remake-je.

A Központi pályaudvar című filmje vérbeli szociodrámaként indul: a Riói pályaudvaron kavargó tömeg igazi képet nyújt a nyüzsgő és színes országról: mindeféle korú, nemű, bőrszínű és nemzetiségű ember megfordul itt. Itt dolgozik egy kis standnál Dora, a nyugdíjas tanárnő, aki pénzért leveleket ír az átutazó írástudatlanoknak. A személyes hangvételű levelek diktálása a film talán legszebb része: a csalódott feleség, a magányos öregúr és a szívtipró szenvedélyes vallomása tovább mélyíti a film eleji társadalomábrázolást.

Sajnos a levelek mégsem kerülnek soha címzettjeikhez. Dora a munka után szomszédnőjével elolvassa az összeset és azután vagy a fiók mélyére vagy a kukába kerül. Egy nap Josué és anyja diktál levelet egy férfinak, aki évekkel ezelőtt elhagyta őket, és a nő fiával újra kapcsolatba akar lépni vele. A megható történet azonban Dora áldásos tevékenységének hála itt meg is szakadna. Azonban az anyát végzetes baleset éri, és a pályaudvaron egyedül tengődő fiút Dora megsajnálja, magához veszi, majd nevelőszülőket keres. A közvetítők azonban szervkereskedők, és Dora egy akciófilmbe illő jelenettel kiszabadítja Josuét, és elindulnak, hogy a levél címzettje alapján megtalálják Josué apját.


A film eddig a pontig egy átlagos dráma árva gyermekkel, magányos nővel, aki megsajnálja és a szárnyai alá veszi. Innentől a film egy csendes road movievá válik, végigvezetve minket Brazília kietlen tájain. A szociológiai pontosságú ábrázolás továbbra is megmarad: képet kapunk az apró, kietlen falvak szegénységéről, az egyszerű emberek életmódjáról, a vallási ünnepek, körmenetek hipnotizáló világáról, és az út során rövid ideig új szereplő is bekapcsolódik: a mélyen vallásos kamionsofőr, aki egyszerre vetíti elénk az apa és férfiszerepet is. Jól kijön a fiúval, Dora és közte pedig vibrál a levegő. Ám egy gyors vágással ő is kikerül a képből és a történetből, és a két főszereplő újra magára marad. Az út közbeni kisebb-nagyobb szerencsétlenségek, csavarok kettejük hűvös viszonyát lassan igazi barátsággá változtatja, és mikor már az apa végleg megtalálhatatlannak tűnik, és kettejük jövője végleg összekapcsolódna, mintegy mesebeli csodás elemként vagy isteni beavatkozásként a véletlen mégis közbeszól.


Aztán következik az utolsó végső csavar is, ami szinte ellentmond minden addiginak, és bebizonyosodik, hogy Dora minden mély érzelme ellenére is egy gyenge nő, aki fél a felelősségtől és a változástól. Vagy csak Josuénak akart jót?
Miközben a néző ezen rágódik, és a könnyáztatta arcok lassan a stáblistába merülnek, felvetődik az a kis gonosz kérdés: Jó ez a film? És erre bizony nem lehetne egy mondatban válaszolni. Bátor film és mégsem: kísérletező stílusában, műfajában és narratívában is. Ugyanakkor a sok fordulat, váltás, véletlenek sora és megmagyarázhatatlan cselekedetek mögött is ott lapul a kiszámítható cél: meghatni a nézőt. És ez a nemes cél sajnos sokszor csak a giccs árán valósul meg. De aki kevésbé érzékeny erre, azt más fogja zavarni: a lassú tempó, a töredezett elbeszélés és a túlságosan nyakatekert cselekmények.


Mindezek ellenére a film mégiscsak megtalálta a közönségét, de jól kimutatható erényein kívül azért hibái sem maradnak senki számára rejtve.

verdeleth

2010. március 14., vasárnap

Secret Sunshine (Milyang - 2007)


Chang-dong Lee, Dél-Korea egyik legismertebb művészfilmese (Oasis, Peppermint Candy) által készített film az utóbbi évek legjobb korai drámájaként emlegetik, nem véletlenül. Ugyanakkor a kitűnő színészgárdával készült film (Kang-ho Song - A gazdatest, Thirst, Memories of Murder, JSA... és Do-yeon Jeon - Happy End) azonban nem könnyű darab, és még a sokat látott, művészfilmeken edződött közönség idegeit is megtornáztatja.


Egy 30-as éveiben járó anya kisfiával egy koreai kisvárosba, Milyangba, meghalt férje szülővárosába költözik. Hamar összebarátkozik a helybeliekkel, kiváltképp egy autószerelővel, Jong-al, aki mindenben segít neki és érzelmeket is táplál a nő iránt.
Zongoraiskolát nyit, telket vásárol, de életét egy szörnyű tragédia borítja fel. Miközben újdonsült barátnőivel egy görbe estét csap, fiát elrabolják és váltságdíjat követelnek. Miután Shin-ae ezt teljesíti, fia előkerül: holttestét a folyóban találják meg. A megtört anya szótlanságba burkolózik. Elkeveredik egy keresztény gyülekezetbe, ahol kitör belőle minden fájdalom, és az isteni szeretet feledtetni látszik minden kínját. Mikor azonban meglátogatja fia gyilkosát, hogy megbocsásson neki, újabb lelki megpróbáltatások várnak rá...


Akinek kedvét szegné, hogy az itt leírtak alapján minden érdekes fordulat fel lett fedve, annak nem árt tudni, hogy a Secret Sunshine nem a történettel próbál meggyőzni. Hagyományos narratíváról jelen esetben nem is beszélhetünk: egymást váltják az epizodikus, eseménytelen (vagy csak elsőre annak tűnő) jelenetek, lassabbnál lassabb kis változások, melyek olykor egy csúcspontban törnek ki.
Pont emiatt is nehéz ez a film. Távol áll a divatos műfaji filmektől, de még koreai romantikus és drámai filmektől, ahol sokszor a túlzott érzelmek és szirupos jelenetek dominálnak. Itt viszont egy végletekig lecsupaszított, minden dísztől megfosztott történettel állunk szemben, amiből hiányoznak az alapvető narratív jellemzők: a szereplők múltját homály fedi, a motivációkat szintén (hogy a kedvesnek látszó férfi miért rabolta és ölte meg a fiút, az nem fog kiderülni), és a szereplők közötti érzelmek, kapcsolatok sincsenek kidolgozva.


És ebben rejlik a film zsenialitása: mindenről csak annyit tudunk, mint a főszereplő nő, vagy még kevesebbet. Nem kapunk semmilyen kapaszkodót, és így együtt sodródunk Shin-ae-val a boldogság, a kétségbeesés, a gyász, a vallási révület, a remény és a teljes őrület örvényébe. És a film vége sem hoz feloldozást, sem a nézőnek, sem a nőnek. Nagyon kevés film tudja egy ilyen cselekménytelen történettel és lassú tempóval a néző figyelmét fenntartani, itt mégis sikerül, és közben teljesen azonosulunk az anyával.
Persze ehhez kell egy olyan zseniális színésznő is, Do-yeon Jeon, aki a szerető és gyászoló anyát, a magányos szinglit, a vallási fanatikust és az őrült nőt ugyanolyan mély érzelmekkel és átéléssel tudja alakítani, minden felesleges megjátszás és túlzás nélkül. (Nem véletlen, hogy Cannesban ezért megkapta a legjobb női színésznőnek járó díjat).


Mostanság távol-keleten láthattunk jó pár női karakter-központú drámai filmet (Mother, Failan, A bosszú asszonya, Beautiful, Cyborg vagyok...), de ez mind közül az egyik legerősebb és legnehezebb is.
Figyelmet kívánó dráma a Secret Sunshine, de mindenképp maradandó és mély nyomokat hagy az emberben, ha nyitott rá, és még nem felejtette el, hogy nemcsak az a film, ami rád erőszakolja az érzelmeket, hanem ami rejtetten adja oda magát.

verdeleth