A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. július 17., szombat

Út a vadonba


Út a vadonba

Into the wild

amerikai, 2007

rendezte: Sean Penn

IMDb


Mi a szabadság? Szabadság a társadalomtól? Szabadság másoktól? Nehezen megfogható fogalom, mindenkinek mást jelent. Az út a vadonba főszereplőjének, Chrisnek a magányt jelenti a vadonban. Ahol nem létezik pénz, karrier, megalománia, birtoklási kényszer. Minden letisztult, egyetlen érték marad, maga az élet kvintesszenciája.

A film, mint minden művészeti forma, számára mindig nagy kihívás egy életérzés átadása. Jelen esetben sincs ez másként, Sean Penn rendezőként hatalmas kihívást tűzött ki maga elé, amikor egy megtörtént eseményt feldolgozva, megpróbálta 2 óra 22 perc alatt képpel, hanggal és zenével átadni a szabadság mindent elsöprő érzését. Az út a vadonba című film pedig káprázatosan bizonyítja, hogy az öregedő rosszfiú képes rá.


Chris, végzős egyetemistaként, a Harvard helyett a végtelen szabadságot választja. Hátrahagyja megnyomorított családját, a hazugságokra felépült életüket. Úgy dönt, hogy élete nem a társadalmi ranglétrán való örökös kapaszkodásról fog szólni. A film pedig mindezt úgy ábrázolja, hogy kis idő után a néző csak bódultan kérdezgeti magától: te jó ég, nincs neki igaza?

Penn filmjével a 68-as generáció lázadó attitűdjét képes átmenteni világunkba, ahol a lázadás, a szabadságra való törekvés kiveszni látszik. Nekik még volt bátorságuk máshogy élni, mint ahogy azt a szüleik tették. Máshogy élni, mint ahogy azt a tv mutatta. Elvetették a hazugságra, megalkuvásra épülő társadalmi berendezkedést. A lázadáson túl azonban nem futotta többre erejükből. Ráeszméltek, hogy elhibázott az egész, viszont nem tudtak működőképes alternatívát találni. Ideáik úgy értek tragikus véget, hogy végül ők is betagozódtak az általuk elítélt világba.


Chris is hasonló utat jár be. Korábbi életét hátrahagyva, szülei és világ elleni haraggal a szívében, nekivág a vadonnak. Örökmozgó utazóvá válik, lelkében a természetből nyert nyugodt harmóniával vészel át minden nehézséget. Viszont ő is elkövet egy tragikus hibát. A legnagyobb öröm, boldogság sem ér semmit, ha azt nincs kivel megosztani. Abban igaza van, hogy a társadalom romlott, de abban nincs, hogy egyedül is képes élni. Az ember társas lény, és az emberi fajnak eme legalapvetőbb tulajdonságát nem lehet figyelmen kívül hagyni. Chris mire rájön erre, már túl későn. Túl későn eszmél rá, hogy szeretettel vezérelve, meg kell tanulni megbocsátani másoknak, és együtt élni velük, minden hibájuk ellenére.

A 68-as generáció és Chris útja is végletes megoldást jelent. Csakúgy, mint azok a fogalmak, amik ellen harcoltak. Mint mindig, a végletes megoldások most sem jók. Az igazság köztük, valahol félúton található.


9/10

HaBzsol

2010. május 23., vasárnap

Valhalla Rising (2009)



Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.

Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.

Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth