2010. január 28., csütörtök

Ahol a vadak várnak (Where the wild things are)


Az elmúlt évtized eleje óta különösen reneszánszát éli a mesekönyvek feldolgozása. Talán elsősorban azért, mert ezek mind látványos történetek, amiknek a vászonra adaptálásához erre az időszakra érett be a technika. A nagy hollywood-i stúdiók, főleg a fantasy irodalom termékeit preferálják, és azok közül talán már az összes olyan klasszikust átültették filmre, amik elsősorban gyerekeknek készültek. Most viszont előkerült egy régi már-már elfeledett alkotás, ami rövidségében és egyszerűségében is csodálatos történet.
Maurice Sendak, 1963-as, Where the wild things are (Ahol a vadak várnak), című képeskönyvéről van szó, ami állítólag a világ (úgy tűnik Kelet-Közép Európán kívüli részének) legnépszerűbb mesekönyve. Érdekes, hogy ennek ellenére magyarra még mindig nem fordították le. De talán ez nem is olyan nagy probléma, mert egy mindössze 27 oldalas könyvecskéről van szó, szóval azzal nem lehet vádolni, hogy nehéz lenne tartani olvasás közben, ráadásul alig néhány sor szöveg található benne. Na erre talált rá Spike Jonze és David Eggers, és faragtak (bár talán inkább toldani kellett) belőle egy egészestés filmet.

Spike Jonez számára ez nem lehetett nehéz feladat, hiszen pont az ilyen agymenés az ő területe, a tehetséges videoklip rendező, már bőven bizonyította ezt, mindössze 2 darab! filmjével, amikor is Charlie Kauffman elvont, agyfurkász történeteit rendezte meg, hozzáadva sajátos vizuális látásmódját.
Az Ahol a vadak várnakban is jelentős teret kap a látvány, már csak azért is, mert a történet meglehetősen egyszerű. Max, egy kissé hiperaktív, nehezen kezelhető és agresszív, de annál nagyobb képzelőerővel megáldott gyerek, aki egyik este összeveszik az anyukájával (Catherine Keener), emiatt elrohan otthonról egy közeli tóhoz. Itt talál egy kis csónakot, amivel egy hatalmas és nagyon erős szőrmókokkal teli szigetre hajózik át. Itt e furcsa szerzetek megválasztják királyuknak, akitől azt remélik, hogy uralkodása során sikerül újra összefognia őket és elhozni számukra a boldogságot.
Persze az egész királyság és uralkodósdi csak egy nagy játék, egy csapat kissé túlméretezett és Maxhez hasonlóan agresszív gyerek között, ami viszont jó lehetőség a tapasztalatszerzésre. Mint minden gyerekeknek szóló fantasy és mesekönyv, úgy ez a film és történet is oktatni akar. Arról mesél, hogy az állandó verekedés, rombolás, és engedetlenség, vissza fog ütni ránk. Nem ezek azok az eszközök, amivel bármiféle eredményt el lehetne érni, mondjuk egy közösség összetartásában vagy azért, hogy több figyelmet követeljünk ki magunknak. Viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy játszani kell, abból még sosem lett baj.

A Spike Jonez teremtette „másik” világ lenyűgöző, még úgy is, hogy meglehetősen szikár és nyers a képi világ, valamint tört, fakó színek és fények jellemzik. Teljesen hétköznapi erdő és sivatagos tengerpart keveréke a táj. Nem a megszokott varázslatos, mindenféle csodálatos lényekkel tele tömött, abszolút a képzeletünk szülte világról van itt szó. Sőt nagyban hasonlít egy szimpla mérsékeltövi szigetre, talán csak a szőrmókok által készített, a fizika törvényeit meghazudtoló gömböcök juttatják eszünkbe, hogy ez csak a kissrác képzelete által teremtett föld. Pozitívum, hogy a csekély alapanyagból készült történetet nem méretezték túl, nem húzták el. Gyakorlatilag egyetlen időhúzó, felesleges jelenet sincs a filmben. A tempója teljesen rendben van, elég feszes, a dramaturgia jól adagolt.
Külön kiemelném a főhőst alakító Max Records játékát. A kisrác úgy néz ki, ahogy Johnny Depp nézhetett ki gyerekként, és tehetség is körülbelül annyi szorult belé. Tulajdonképpen ő az egyetlen igazi szereplő, aki ráadásul végig a vásznon van és korához képest rendkívül érett játékával képes elvinni a hátán a filmet. A szőrmókok jelmeze is nagyon jó, legfőképp, azért mert látszik, hogy jelmez, bár az arcjátékukra valószínűleg rásegítettek számítógéppel. Ettől egy kicsit olyan végtelen történetesen „old school” hangulata lett az egész filmnek.

Szóval a lényeg az, hogy a film teljesíti, amit vállalt. Az üzenete nem túl magvas, de amit akar, azt csont nélkül elmeséli. Egy kedves, minden generáció számára szerethető film lett belőle, és nem utolsó sorban bizonyítja, hogy Spike Jonze továbbra is tehetséges rendező, és ha ez azzal jár, hogy hosszú éveket kell várnunk egy-egy filmjére, hát legyen, mert most is megérte várni.



Bajcsináló

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése