2009. október 30., péntek

Utolsó idők (2009)


Újabb „búval baszott” magyar művészfilm kis hazánk könyörtelen rögvalójáról – gondolhatjuk, amikor az októberi moziműsort böngészve felfedezzük Mátyássy Áron első nagyjátékfilmjét. Hiszen Szemle-győztes alkotásról van szó, s ha ez a tény nem indokolná eléggé előfeltevésünket, szemügyre vehetjük plakátját. Ettől aztán egészen biztosan újraélednek elvárásaink, melyeket hasonszőrű mozikon edződve kiaknáztunk már néhányszor. És valóban nem tévedünk sokat, megjelenik minden kötelező elem, amire számítunk (szépen fényképezett táj, madárrajjal az égen; fogatlan bácsi a falusi késdobálóban; börtönből szabadult, vagy éppen oda tartó alakok; teljes és végleges kilátástalanság). Valami azonban mégis más: ez a film ugyanis működik! Lássuk csak, mi okozhatja ezt az óriási meglepetést.
Nem hiszem, hogy szerencsés lenne a színészi játék alapján megítélni egy filmet, de azt mind tudjuk, hogy a magyar filmek többségével kapcsolatban sajnos tapasztalhatjuk, mennyit ront az élvezhetőségen egy-egy rossz alakítás. Az Utolsó idők esetében viszont éppen erősségként említhető a színészek jelenléte, ennek köszönhetően meghökkentően kevés a hamiskás jelenet, kiszóló mozzanat. Már ezért megéri megnézni. Kádas József például egészen hitelesen és hatásosan hozza a vidéki csirkefogót, akinek nyakán maradt autista nővére (Vass Teréz, aki egyébként nemrég a Cinepécsen zsebelhette be a legjobb női alakításért járó díjat), miután szüleik meghaltak.
Jót tesz a filmnek a lány megerőszakolása után kibontakozó krimi-szál, mely kapocsként tartja egyben, s engedi sűríteni az egyébként néha kissé csapongó cselekményt. A hangsúly szerencsére mégsem tolódik el a rejtély megoldása felé, egészen visszafogott képsorokból értesülünk az erőszaktevők kilétről. Tragikus nagyjelenet helyett inkább a fiú lassú, érzékletesen bemutatott lelki leépülésére van kihegyezve a film, ahogy a kitöréshez szükséges kapaszkodók sorra kicsúsznak kezei közül. A „minden mindegy” állapotot elérve pedig semmi más módja nem marad a tehetetlenség dühének kiélésére, mint az értelmetlen bosszú. Ám abból is csak amolyan egyszerűen és kegyetlenül kivitelezett fajta, mindenféle túllihegés nélkül.Érdekes módon kiemelt szerephez jut a zene, és magára vállalja a képekből hiányzó puhaságot. Végre nem a megszokott tücsökciripelést és békakuruttyolást kell hallgatnunk végig. Harcsa Veronika éneke elemeli konkrét vérvalós közegéből az eseményeket, főleg a film utolsó jelenetében, és egészen érdekes értelmezést ad neki. No, de nem akarok lelőni minden poént. Tessék megnézni! ;)

2 megjegyzés:

  1. Én egyébként pont azt hallottam, hogy a zene (Harcsa Veronika) nagyon elüt a filmtől, túl jó hozzá.

    VálaszTörlés
  2. Én is csupa rosszat olvastam erről a filmről, pedig nem érdemli meg. Szerintem.:)Bizonyos értelemben persze elüt a zene, vagyis nem ez a megszokott, de nem is műfaji filmről van szó, hogy bármiféle megszokást figyelembe kelljen vennünk...egyetlen jelenetet leszámítva nálam stimmelt a zene.

    VálaszTörlés