2010. augusztus 21., szombat

A kilencedik légió (Centurion)

Neil Marshall neve eddig egyet jelentett a populáris, könnyen fogyasztható és mondjuk ki, felejthető popcorn mozikkal. (A barlang 1-2., Doomsday) Legújabb filmjével kapcsolatban már az is előrelépés, hogy nem egy horror filmről van szó, de azt is meg kell állapítanunk, hogy az előbb felsorolt jelzők most is érvényesek rá.

Legújabb munkájában a kosztümös kalandfilmek, közönség kedvenc műfajába tett kirándulást, most is gondosan kerülve az egyediségnek még a látszatát is. Gyakorlatilag már, A kilencedik légió főcíme alatt is tisztán látszik, hogy mely filmek voltak rá nagy hatással. A hegyek fölött elhúzó kamera és a főhősök kis csapatának rohanása, egy az egyben megidézi A Gyűrűk ura szellemét. De mivel egy római légió történetéről van szó, természetesen a Gladiátor vagy éppen a 300 hatása mellet sem mehetünk el szó nélkül.


Röviden a történetről, ami egyébként sem túl bonyolult. Egy előretolt helyőrséget támadás ér, felmentésükre kiküldik a York városában állomásozó kilencedik „elit” légiót. A légiót kísérő, pikt felderítő árulása miatt, azonban csapdába kerülnek, és 7 ember kivételével mindenki odaveszik. A nagy hetes vezetője az a Quintus Dias, akit éppen útközben sikerült kiszabadítani a barbárok fogságából. Ez a kis csapat neki vág, hogy kimentse az elhurcolt Virilius parancsnokot, azonban az akció nem sikerül, és egy közben elkövetett túlkapás miatt, hőseinket vérszomjas piktek veszik üldözőbe, ők pedig jobb híján menekülnek és menekülnek és menekülnek…


A film vizualitása mindezek mellett kifejezetten élvezetesre sikerült, a díszletül szolgáló kopár, havas, barátságtalan skót felvidék hegyei alapból egy sajátos atmoszférát teremtenek, erre sikerült ráerősíteni a film kékes, hideg színekben kulmináló fényezésével. A pozitívumokból itt nagyjából ki is fogytunk. A film nagy része, egy road movie szerű meneküléstörténet, ami gondosan követi a megszokott kliséket, vagyis, hogy a főhőseink szépen lassan elfogynak, kivéve persze, - egy kis képzavarral élve - a „final girl” szerepét betöltő Quintus Diast (Michael Fassbender). Ezt a menekülést néha megszakítja egy-egy összecsapás, ahol bántóan előtérbe kerül a piros szín, ráadásul a vér (amiből van bőven), úgy fröccsen, mintha rajzolták volna. Az jól érezhető, hogy Neil Marshall különösen örömét lelte ezekben a harci szcénákban, és, hogy az ő részéről az egész film erről szól, és ezért készült. Ennek megfelelően nem is lehet rájuk panaszunk, jól megkomponáltak és a végletekig brutálisak, más kérdés, hogy ez az öncélúság a film egészének kifejezetten rosszat tesz. Végül is a cselekménybe képtelen volt legalább minimális feszültséget belevinni, és a sztori sem hoz semmi újat, az elkerülhetetlen, végső összecsapás pedig annyira banálisra sikerült, hogy talán nem kockáztatok vele nagyot, ha azt mondom, hogy az egész filmet kiheréli. A mostanában meredeken felfelé ívelő karrierű Michael Fassbenderre egyébként nem lehet panasz, ahogyan például a Drótból ismert Dominic West játékára sem, más kérdés, hogy ez a film nem a színészi játékról szól, esélyük sincs egy „Maximusi” alakításra.

Összességében megállapítható, hogy - e jó iparos Neil Marshall -, erejéből most sem sikerült összehozni semmi emlékezeteset, csupán egy könnyed, jó nyáresti szórakozást nyújtó, látványfilmről van szó, ami meg sem tudja közelíteni, bármelyik, már említett példaképének a színvonalát. De ha fáradt az ember és nem vágyik nagy dolgokra, akkor pont jó választás.



Bajcsináló

1 megjegyzés:

  1. Egyébként most vagy mindenki nagyon hasonlóan látja ezt a filmet, vagy a filmbuzis csávó olvasta az írásomat, mindenesetre nagyon hasonlít.

    VálaszTörlés