Az I love you Phillip Morrist végignézve, az a legdöbbenetesebb, hogy egy igaz történet alapján készült, ez a tény pedig valahogy még érdekesebbé, még élvezetesebbé teszi a filmet, valamint bizonyítja, hogy az igazságszolgáltatás és a világ különböző államai mennyire vakok és hülyék, vagyis nem kell pánikba esni, ha börtönbe kerülnénk, van remény.
Glenn Ficarra és John Requa filmjének sztorija egyébként nem különbözik sokban egy átlagos szerelmi történettől. Adott Steve (Jim Carrey) a példás életet élő kisvárosi zsaru, aki titkon homokos és amennyire kötelességből csinálja az asszonnyal, annyival élvezetesebb a másik életét alkotó férfiakkal. Az, hogy a másik nemhez vonzódik még nem lenne probléma senki számára, jó persze, az asszony kicsit zokon veszi, de szereti annyira mint embert, hogy megmaradjanak barátnak. Viszont, ahogyan arra a film példásan rávilágít, egy buzi pár élete a napfényes Miamiban, igencsak költséges. Steve viszont nem igazán ismeri magát, nem tudja, hogy ki is ő valójában, ezért előszeretettel bújik más emberek bőrébe, ami persze a csalás különböző módjait is nagyban megkönnyíti számára. A szükséges egzisztenciát innentől kezdve illegális úton teremti meg, a baj csak ott van, hogy sosem tudja, hogy mikor kell kiszállni. Így hát börtönbe kerül, ahol hamarosan megismerkedik a szintén pitiáner bűnök miatt rács mögé került Phillip Morrissal (Ewan McGregor), kettejük között pedig azonnal fellángol a szerelem.
Ettől kezdve a film átvált egy minden akadályt legyőző szerelem krónikájává, ami tulajdonképpen ugyanolyan szépen és eredetien van ábrázolva, mint akármelyik másik. A különbség csupán az extrém körülményekben rejlik, abban, hogy az egyik fél mindig börtönben van. Ez a fél többnyire Steve, aki ugyan a szerelemre rátalál, de önmagára nem, így hát újra és újra enged a vérének és sosem saját magát adja a munkavállalásnál. Emiatt élete jó részét bentlakásos intézményben tölti, távol szerelmétől. Steve azonban nem csak a szabad világban, de a rácsok mögött is feltalálja magát, és sorban valósítja meg az elképesztőbbnél elképesztőbb szökéseket, hogy újra karjaiban tarthassa szerelmét. Az utolsó szökésével pedig felteszi a koronát addigi pályafutására, és ezzel együtt csúnyán meg is alázza Michael Scofield 4 évadnyi munkásságát.
Ez utóbbi elemnek köszönhetően a film végig egy komoly romantikus dráma és egy könnyed vígjáték határán egyensúlyoz, megalkotva a kettő tökéletes elegyét. Jim Carreynek újra lehetősége van arra, hogy úgy szórakoztasson, hogy nem kell közben idiótává válnia, - egyébként személy szerint jobban is szeretem, amikor komoly filmekben látom őt, hiszen eddigi munkássága a tökéletes bizonyíték arra, hogy egy jó komikus drámai szerepekben is megállja a helyét (Truman show, Ember a holdon) – meg hát ő is öregszik, a korához pedig már nem illik egy ace venturai karakter. Ewan McGregornak, - mint a kitartott, otthonülő, unatkozó feleség - nem jut sok tér, inkább csak a szerelmét és a vágy tárgyának szerepét adja ebbe a kapcsolatba és a filmbe, de mint mindig most is tökéletes. Szégyenlős kislány mosolyával, a homoszexuális karakterek „Andrássy úti” végét fogta meg, ellenben a férfiasabb és realisztikusabb birkapásztoréval, de ez egy félvígjátéknál talán jobb is.
A film ugyan, egy olyan szerelem történetét meséli el, amiből jó néhány hétköznapjainkban is körül vesz bennünket, de az igazi hangsúly a modern emberen van, aki a jéghátán is megél, és megítélésében, tehetségével tökéletesen ellensúlyozza tevékenységének törvénytelen jellegét. Ő a hangya, aki dacol a vásott kisfiúval, akinek nagyító van a kezében. Ennek ellenére, a film egy pillanatig sem veszi túl komolyan magát, tisztában van vele, hogy Steve alapjában véve egy balek, aki zseniális és egyben szórakoztató mutatványaival (életével) számunkra is utat mutat. Legalábbis a moziba, egy kellemes 2 órás szórakozáshoz.
Bajcsináló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése