2010. szeptember 18., szombat

Christiane F (Christiane F. - Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - 1981)



Chrstiane egy átlagos német (pontosabban nyugat-német) tinédzser. Az épp tizennégyet betöltő lány barátnőivel próbálja ki a felnőttséget. A szombat esti bulik a Sound nevű diszkóban megtestesítik a felnőtt életvitelt: zene, buli, cigaretta és alkohol. De ahhoz, hogy Christiane ugyanolyan menő legyen, mint a többi lány, és ne lógjon ki a sorból, a drogot is ki kell próbálnia.
Kezdetben csak ártatlannak tűnő partidrogokat szed, de megismerkedik egy fiúval, akit nem akar elveszíteni. A fiú viszont heroinista, így a lány azt is kipróbálja, és kettejüket kapcsolatát látszólag csak a szer tartja ebben. Pont ezért egyre lehetetlenebbnek tűnik, hogy bármelyikük is leszokjon, és egyre mélyebbre jutnak a földi pokol köreiben.


Szinte hihetetlen, de a film 1981-ben (!) készült. Innentől a mára kissé kifulladt és túlpörgetett drogfilm műfajában megszokott történetsémákat felesleges felhánytorgatni. Természetesen 1981 előtt is készültek drogfilmek, de egyfelől ezek inkább a hippikor bevett drogjainak (fű, LSD) ha nem is propagálására de a szerek pozitívabb oldalainak bemutatását szolgálták.
Ugyanakkor szinte hihetetlen, hogy a film talán elsőként mutatta be az egyre népszerűbb heroint, és egyből annak legsötétebb látlelete lett, ezt talán ezt azóta sem sikerült megfejelni. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a film nem zenével, sokkoló képekkel próbál hatást elérni, sokkal inkább az egyre borzalmasabb ugyanakkor realisztikus események bemutatásával.


A film Christiane F önéletrajzi regényének adaptációja, így sejteni lehet, hogy a lány túlélte a borzalmakat. Mégsem nevezném ezt happy endnek.
Úgy tudom, a könyv egyik fő része a heroinhasználatba menekülő fiatalok ábrázolásán kívül nagy hangsúlyt fordít az akkori társadalmi kérdésekre: mi vezet oda, hogy a fiatalok nem találják a helyüket, hogy a generációs problémák ide vezetnek, és hogy ebből a felnőtt társadalom miért nem vesz észre semmi? Fontos kérdések, de Uli Edel filmjében ez szinte csak implicit módon van benne: Chrsitiane anyja a film második felére szinte eltűnik, csakúgy mint a felnőtt társadalom. Őket csak az utcán látni, ahogy szánalommal vagy undorral néznek a lezüllött, kábítószerre éhes remegő testekre, a beesett arcokra és az üres tekintetekre. Pedig ezek a fiatalok nem is olyan régen még egészen máshogy néztek ki: a film elején a főszereplők még bulizós, pörgős droghasználók, akik szintén megvetik a lezüllött heroinosokat. Aztán mindenki kipróbálja, és onnantól elindulnak a lejtőn.


Christiane is így tett, és innentől már nem volt semmi, ami visszatartsa. Csak egyszer lesznek tiszták barátjával, de az sem önszántukból történik, mivel egy kisebb túladagolás után Christiane anyja és annak pasija felfedezik a fecskendőt. Talán a néző számára a következő jelenet a legszörnyűbb, ahol a két fiatal egy szobába zárva, üvöltve vonaglik a fájdalomtól, hányás és ájulás közben tisztítják ki testükből a mérget. És egy pár percig úgy tűnik, tiszták is maradnak ez után. De a párbeszéd köztük és s még függő barátaik közt elárulja, amit ők is nagyon jól tudnak: sohasem fogják abbahagyni.


A folyamatos belövések között nemcsak testük, hanem egész személyiségük és lelkük is leépül. A kezdetben a heroinistákat megvető Chrstiane ugyanolyan függő lesz, mint bárki más. És ugyanaz a Christiane, akik megvetette barátját (amiért pénzért idősebb melegeknek "veri ki") egy idő után áruba bocsájtja kezét, száját majd végül egész testét is. Nincsenek erkölcsi határok, és ezt ők ugyanúgy érzékelik. Tudják, hogy korábban sohasem tudták volna megtenni, és szemen is köpnék magukat. De a heroin nagy úr, aki uralkodik rajtuk, és ők meg sem próbálnak ellene már küzdeni. Még akkor sem, mikor egy-egy társuk túllövi magát. Megsiratják, és félnek, talán ők lesznek a következők.



A Bahnhof Zoo, egy pályaudvar és annak aluljárója szimbolikus hely a filmben: itt élnek a drogos fiatalok. Itt szerzik a pénzt (mindegy hogy hogyan), itt lövik be magukat. És itt élnek a társadalom legaljával együtt. A felszín alatt.
Rettentően szomorú film emberi sorsokról, csődbe ment életekről és reményekről. De Uli Edel érezhetően nem akarja mentegetni őket: ők is ugyanolyan fiatalok, mint bármelyik korban. lázadó, felnőtté válni akaró nemzedék. Csak jó páran közülük túllőttek a célon. De a lejtőn már senki sem áll mellettük. Szüleik nem foglalkoznak velük, nem látják vagy nem akarják látni, mi is történik. És ezért tűnnek el. A film végén a felnőtt társadalmat már csak a fiatal prostikat felszedő autós és a fiatalok viselkedésen felháborodó idősek képviselik. És a szakadék köztük ugyanolyan mély, mint szüleikkel.
Bár Christiane túlélte, talán ő az egyetlen a bemutatottak közül. Talán csak ő maradt, hogy elmesélje a Bahnhof Zoo gyermekeinek történetét.



verdeleth

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése