2010. január 27., szerda

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (2009)



Terry Gilliam új filmjét, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát nagy várakozás előzte meg. A fiatalon elhunyt Heath Ledger utolsó (fél)szerepe a filmben, a neves színészgárda, és trailer ígérete, hogy újra egy nagyon látványos film lesz, hiszen a Tidelandban sokan csalódtak.

A történet középpontjában Doktor Parnassus (Cristopher Plummer) és társulata áll. Az öreg (1000 éves) férfi lányával (Lily Cole), egy fiatal segéddel és egy törpével rója London utcáit öreg, színpaddal felszerelt szekerén, ósdi látványosságokkal szórakoztatva a közönséget, kevés sikerrel. Az alkoholnak élő férfi szánalmas életét csak egy valami zökkenti ki: lánya hamarosan 16 éves lesz, és az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadás miatt gyermekét oda kell adnia. A Gonosz azonban új fogadást ajánl: aki előbb összegyűjt öt lelket, az nyer.

Pont jókor találnak rá egy akasztott emberre, Tonyra (Heath Ledger), aki fiatalos lendületével nemcsak felrázza és teszi jövedelmezővé a társulat produkcióját, de megnyerő modorával a színpadi tükrön túli, Parnassus elméjének fantáziavilágába vezeti, és maradásra bírja a gyanútlan nézők lelkeit. Mikor mára jóra fordulni látszik minden, az ismeretlen múltú fiatalember és vele együtt a társulat is nagy bajba keveredik.


Nem csodálkoznék azon, hogy ebből a leírásból egy zavaros kép alakult ki azokban, akik még nem látták a filmet. Ez talán nem az én hibám: aki egy kicsit is ismeri Gilliam világát és filmjeit, jól tudja, hogy egy átlagosnak induló történet előbb utóbb hatalmas katyvaszba torkollik, és a volt Monty Pythonos sajátosan szürrealista látványvilága lesz a fontos, anélkül, hogy a történet megmaradna közérthetőnek. Így aki ezt kritizálja a Doktor Parnassusban, az nem ismeri a rendező munkáját.

Ugyanakkor felhozható néhány kifogás a film narratív oldalát tekintve: a második fele igazán gilliames, sorjáznak a szürrealista, furcsa képek, fantáziajelenetek, néha mintha egy Dalí képben sétálnánk. De a történet (és maga a film) első fele, mely a valós világban játszódik, kicsit túl van húzva: több teljesen felesleges (főleg Parnassus múltjáról szóló) jelenet került bele, és jópár viccesnek szánt de inkább erőltetett geg. Sokakat megtévesztett a film trailere, hiszen az alapján szinte végig egy látványos fantáziavilágról szól a film, így megértem azokat, akik felróják a hosszú bevezetést ehhez a részhez. Bár én nem untam, de az említett részek tényleg kihagyhatóak lennének.


Másik negatívum szintén ehhez az első részhez kapcsolódik: a direktor szinte végig Parnassus életével és annak nyomorúságával foglalkozik. Nem lenne ezzel baj, csak egy irreális, meseszerű alakkal (mégiscsak halhatatlan) azért nehezebb együttérezni, mint mondjuk a Tideland hús-vér figuráival.

A film második órájában azonban már elfelejtjük minden addigi rosszallást, hiszen bekerülünk Doktor Parnassus (és persze Terry Gilliam) lenyűgözően látványos világába, melyek tényleg összetéveszthetetlenül a rendező védjegyei. A felpörgetett vizualitással párhuzamosan a történet is magasabb sebességre kapcsol: szerelemmel, hazugsággal, üldözéssel és sok fordulattal. És az eddigi színészek mellett feltűnnek a forgatás alatt elhunyt Ledger helyettesítői: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell fantasztikus (ugyanakkor hálátlanul kevés) játékukkal, kiegészítve a többieket.



Összességében tehát egy igaz Gilliam-agymenés a film, még ha nagyon szép is. Ugyanakkor van bennem egy kis hiányérzet is: sok felesleges üresjárat nehezíti az amúgy sem könnyű befogadást, és bár én sok mindent elnézek egyik kedvenc rendezőmnek, ebből azért többet (vagy talán jobb ha kevesebbet) is ki lehetett volna hozni. Persze tetszett a film, és érdemes is megnézni, de nem mindent feledtet a látvány és a jó színészek, és a film ennek újabb bizonyítéka.

verdeleth

2 megjegyzés: