The Book of Stone (El libro de piedra - 1969)

-->

Carlos Enrique Taboada mexikói rendező, aki hírnevét a 60-as években készült gótikus horrorfilmjeinek köszönheti. Az 1968-as Amikor a szél is retteg című alkotása sokak szerint Guillermo del Toro Ördöggerincének az eredetije. Bár ezt az alkotást még nem láttam, de az 1969-es Book of Stone (El libro de piedra) megtekintése után valóban észrevehetők hasonlóságok a két rendező munkái között. A most tárgyalt film történetében is vannak hasonlóságok pl. A Faun labirintusához képest (bár azt sokan A méhkas szelleme c. szintén régebbi film feldolgozásának tartják).

Eme kis bevezető után nézzük, mit kínál a kereken 40 éves horrorfilm. Egy özvegyen maradt gazdag férfi kislányával és új feleségévek vidékre költözik, ahol nevelőnőt fogadnak a gyermek mellé. A nő munkája azonban nem könnyű: neki , és az egész családnak meg kell küzdeni a kislány dús fantáziavilágával, képzelődésivel, ami egy bizonyos Hugo köré csoportosul. Ez a képzeletbeli barát, egy kisfiú 500 éves szobra, mely egy osztrák kisvárosból származik. Kezdetben mindenki csak a lány mentális gyengeségének gondolja az egyre szövevényesebb és borzasztóbb történeteket Hugóról, de a film folyamán a fiú alakja már nyugtalanítani, rémíteni kezdi a birtokon élőket, és egyre több baljós, tragikus jel mutat arra, hogy Hugó talán nem is csak egy szobor…

Nem szeretném a film poénját lelőni, és a történet részleteibe sem mennék bele, mivel elég fordulatos (bár ezek néha túl kiszámíthatóak), sok minden történik benne, és ezekben egy közös van: a történések egyre mélyebben visznek bele a kislány és Hugo által kreált földi pokolba.

Nem mondanám, hogy a film teljesen időtálló, hiszen sokszor (persze a mai horrorfilmekhez képest) lassú az elbeszélés, mégis olyan történetet tár elénk, melynek képei még sokáig az ember fejében maradnak. Itt nem a vér, vagy az idegesítő hanggal ijesztgetés adja a film hangulatát, egy gótikus horrortól nem is ezt várjuk. Olyan a film, mint egy Poe novella: elsőre réginek, idétlennek, már-már nevetségesnek tűnik, de ha jobban belegondolunk, a borzalmak sűrű és hátborzongató leírása.

Aki nem ódzkodik régi, néhol megkopott horrorfilmtől, és kíváncsi rá, milyen lehet egy del Toro film történelmi háttér nélkül,(de annak hangulatát és pszichológiáját nem nélkülözve) annak bátram ajánlom ezt a hangulatos alkotást.

verdeleth

Crying Fist (Jumeogi unda - 2005)

Az utóbbi évek koreai filmtermésére mennyiségileg nem lehetett panasz, minőségileg már inkább. A legtöbb drámai műfaj átment szentimentális romantikázásba, sok műfajba beférkőzött az infantilis humor túlzott használata, és bár ez utóbbi néhány filmnek jót tett (A gazdatest), alapvetően túlzásban vitték a heterogén filmkészítést. Ezért is hatott rám üdítően a 2005-ben készült Crying Fist. Több helyen olvasható a film műfajára a sportfilm meghatározás. Ez (a magyar filmben kevéssé ismert, de a távol-keleti filmművészetben igen népszerű műfaj) azonban nem igazán helytálló a filmre nézve, bár kétségtelen, hogy az ökölvívás fontos szerepet játszik benne.

A történet egyszerre két szálon fut: egy 40-es éveiben járó amatőr bokszoló (Min-sik Choi – Oldboy), aki annak idején ezüstérmes lett az Ázsiai Játékokon, de most nincs miből eltartania a családját, és gengsztereknek is tartozik pénzzel. Elkeseredettségében kiáll az utcára, és pénzért bokszol, de ő nem üt vissza senkinek, csak védekezik. Számomra egyébként ezek a részek a film csúcspontjai: látjuk, ahogy véresre vereti az arcát, megalázzák, miközben ő annak idején ezüstérmes bokszoló volt. A szánalom érzete azonban csak a nézőben alakul ki a férfi iránt, mindenki más megalázza, kineveti, mert egész életének büszkesége abban az egy éremben rejtőzik.
A másik egy fiatal férfi, aki egy rablás során gyilkosságba keveredik, és bár apja halála után kiengedik a börtönből (ahol a boksz volt az egyetlen módszer, melyben kiadhatta féktelen dühét), nem tudja beteg nagymamája kórházi költségeit fizetni. A két férfi elindul egy bokszgálán, és a döntőben kettejük összecsapását láthatjuk.

Ha tényleg csak ennyiről szólna a film, el is intézhetnénk egy amerikai bokszolós film utánzatának címkéjével, de a film felépítése ezt megakadályozza: a két férfi párhuzamosan futó története, a pénztelenséggel, a számukra élhetetlen világgal való drámai küzdelem végül a néző számára két szimpatikus hőst teremt, és a végső összecsapásukkor az alapvető jó-gonosz felállás a hagyományos nézői hozzáállástól eltérő reakciót vált ki. Ebből kifolyólag a film nem is erre a mérkőzésre és annak kimenetelére épít, sokkal inkább a két férfi, két élettörténet drámai bemutatását tűzi ki célul.
A film technikai megoldásiban nem újító, ugyanakkor az ökölvívás filmes bemutatásában teljesen eltér a megszokott (főleg az amerikai Rocky-féle realitást nélkülöző) formától. Szinte reális időben követhetjük végig a meneteket, és nemcsak a hatalmas pofonokat, hanem minden mozdulatot. Szinte érezzük a két férfiról lehulló verejtéket, ahogy egyre elkeseredettebben küzdenek egymás ellen. Ezzel nem unalmassá válik a meccs ábrázolása, hanem a lehető legéletszerűbbé. Ehhez járul az Oldboy főszereplőjének az említett filmhez hasonlóan drámai, de kevésbé túlzó játéka, és a fiatalabb férfit játszó, számomra eddig ismeretlen Ryu Seung-beom kiemelkedő alakítása.

A Crying Fist tehát egy szentimentalitást és felesleges drámaiságot nélkülöző életszagú film, melyben minden benne van, amiért szerethetjük a koreai drámákat.
A film rendezője ( Ryoo Seung-wan) nem sok ismert filmet készített, de a Crying Fisttel valószínűleg beírja a nevét a figyelemre méltó koreai rendezők sorába.

verdeleth

District 9

Amerikai – új-zélandi, 2009

Rendezte: Neill Blomkamp

Rasszizmus. Gettó. Intolerancia. Menekülttábor. Népirtás. Ma a világon ezeknél kevés égetőbb probléma létezik, annak ellenére, hogy ritkán hallani felénk ezekről. Kényelmetlen témák ezek, a tv előtt pöffeszkedő, némileg meghízott európai/amerikai polgárok számára.

Nem csoda, hogy az utóbbi időkben csak egy ilyen témájú, hollywoodi produkció került a mozikba, a Hotel Ruanda, de az is annyira didaktikus, annyira felületes, hogy nem is érdemes több szót pazarolni rá.

Persze van élet Amerikán túl is, ahogy erre Bajcsináló filmajánlói rámutatnak. Mindamellett muszáj szólnom az egészen kiemelkedő, izraeli Libanoni keringő-ről (animációs! dokumentumfilm, örök kedvenc) is, ami az ilyen témák iránt érzékeny nézők számára alapmű.

Szóval nincs egyedül a District 9 a témájával. De arról, hogy mindezt sci-fi-be ültessék, nem hiszem, hogy sok példa volt rá (Metropolis?). Aztán jött egy úriember, név szerint Peter Jackson, aki megdobott egy ismeretlen rendezőt pár millióval, hogy készítsen egy ilyen filmet. És milyen jól tette?!

Röviden a helyzet a következő: egy ismeretlen eredetű űrhajó érkezett bolygónkra, és vele együtt több millió, éhező idegen. Természetesen megkezdődött a hatalmas humanitárius (ez esetben milyen furcsán hangzik a szó) akció, aminek keretében létrehoztak egy menekülttábort számukra, ahol szigorú őrizett alatt élhettek a földönkívüliek. Természetesen egyre több és több összezördülésre került sor a földlakók és az idegenek között, aminek elsősorban az intolerancia, az arrogancia és a butaság szolgáltatott alapot.

A filmben szereplő ENSZ-hasonmás, UMA nevű szervezet, ezért megkapja a megbízást, hogy telepítsék ki a jövevényeket egy új táborba, ami 200 km-re fekszik a várostól. Eme elegáns, “amit nem látok, az nem is létezik”megoldás kivitelezése során persze egyre több és több visszás szituációba keveredik a némileg ügyefogyott “főhősünk”, akinek a történtek során teljesen megváltozik az élete.

Mindezek gyors, dokumentarista stílusban kerülnek tálalásra, de nem mehetünk el a drámai és akciójelenetek mellett szó nélkül. Az előbbiek jól adagolva jutnak el a nézőhöz, az utóbbiak pedig nagyon profin és látványosan. Nem is értem, hogy ilyen kicsi költségvetésből (30 millió dollár szemben Peter Jackson King Kong-jával, ami 207 millióból készült) hogyan lehetett ennyire élethűen létrehozni az idegeneket és az effekteket.

Bámulatos, hogy a valóságtól ennyire elütő film, milyen erősen tud reflektálni a valóságra. Az utóbbi idők legjobb sci-fi-jéről van szó, amit nem csak a műfaj szerelmeseinek lehet bátran ajánlani. Talán nem túlzás állítani, hogy egy klasszikussal van dolgunk.

IMDb: http://www.imdb.com/title/tt1136608/

HaBzsolHáp

p.s.: Muszáj még egyszer kiemelnem a Libanoni keringőt is. Must see kategória.

Utolsó idők (2009)

Újabb „búval baszott” magyar művészfilm kis hazánk könyörtelen rögvalójáról – gondolhatjuk, amikor az októberi moziműsort böngészve felfedezzük Mátyássy Áron első nagyjátékfilmjét. Hiszen Szemle-győztes alkotásról van szó, s ha ez a tény nem indokolná eléggé előfeltevésünket, szemügyre vehetjük plakátját. Ettől aztán egészen biztosan újraélednek elvárásaink, melyeket hasonszőrű mozikon edződve kiaknáztunk már néhányszor. És valóban nem tévedünk sokat, megjelenik minden kötelező elem, amire számítunk (szépen fényképezett táj, madárrajjal az égen; fogatlan bácsi a falusi késdobálóban; börtönből szabadult, vagy éppen oda tartó alakok; teljes és végleges kilátástalanság). Valami azonban mégis más: ez a film ugyanis működik! Lássuk csak, mi okozhatja ezt az óriási meglepetést.
Nem hiszem, hogy szerencsés lenne a színészi játék alapján megítélni egy filmet, de azt mind tudjuk, hogy a magyar filmek többségével kapcsolatban sajnos tapasztalhatjuk, mennyit ront az élvezhetőségen egy-egy rossz alakítás. Az Utolsó idők esetében viszont éppen erősségként említhető a színészek jelenléte, ennek köszönhetően meghökkentően kevés a hamiskás jelenet, kiszóló mozzanat. Már ezért megéri megnézni. Kádas József például egészen hitelesen és hatásosan hozza a vidéki csirkefogót, akinek nyakán maradt autista nővére (Vass Teréz, aki egyébként nemrég a Cinepécsen zsebelhette be a legjobb női alakításért járó díjat), miután szüleik meghaltak.
Jót tesz a filmnek a lány megerőszakolása után kibontakozó krimi-szál, mely kapocsként tartja egyben, s engedi sűríteni az egyébként néha kissé csapongó cselekményt. A hangsúly szerencsére mégsem tolódik el a rejtély megoldása felé, egészen visszafogott képsorokból értesülünk az erőszaktevők kilétről. Tragikus nagyjelenet helyett inkább a fiú lassú, érzékletesen bemutatott lelki leépülésére van kihegyezve a film, ahogy a kitöréshez szükséges kapaszkodók sorra kicsúsznak kezei közül. A „minden mindegy” állapotot elérve pedig semmi más módja nem marad a tehetetlenség dühének kiélésére, mint az értelmetlen bosszú. Ám abból is csak amolyan egyszerűen és kegyetlenül kivitelezett fajta, mindenféle túllihegés nélkül.Érdekes módon kiemelt szerephez jut a zene, és magára vállalja a képekből hiányzó puhaságot. Végre nem a megszokott tücsökciripelést és békakuruttyolást kell hallgatnunk végig. Harcsa Veronika éneke elemeli konkrét vérvalós közegéből az eseményeket, főleg a film utolsó jelenetében, és egészen érdekes értelmezést ad neki. No, de nem akarok lelőni minden poént. Tessék megnézni! ;)

Gettó a gettóban (La Zona)

A privát filmnapok másik ékköve a mexikói Rodrigo Plá Velencében győztes első filmje, A Zóna volt. A szociális érzékenység ennek a filmnek az esetében is szükséges, továbbá itt is egy tipikus dél-amerikai problémával van dolgunk. A gettóvilág és a gazdagok világa közti összeütközéssel. A zóna egy hatalmas kerítésekkel körülvett, kamerákkal biztosított lakónegyed a felső 10 ezer számára, a Mexikóváros látképét uraló nyomornegyedek közepén.
Az itt lakó elit különleges előjogokat kapott az államtól. Gyakorlatilag saját törvényeik vannak és még a rendőrök sem jöhetnek be engedély nélkül. Egy viharos éjszakán leszakad a kerítés egy darabja és 3 gettókölyök szökik be egy kis alamizsnáért. A rablás azonban lövöldözésbe fullad, ketten meghalnak, egyikük pedig bent ragad a Zónában. A lakók pedig hajtóvadászatot indítanak utána azzal a céllal, hogy megöljék. Nem derülhet ki, hogy mi történt, mert akkor elveszítenék előjogaikat. A burzsoázia "jól megérdemelt" nyugalmáért pedig bármire képes.
A film viszonylag lassú, megfontolt előrehaladással biztosít rálátást mindenkinek erre a különleges osztályharcra. Az izgalom végig a tetőfokon marad. A karakterek viszont csak egyre árnyaltabbak lesznek, míg végül senkit sem lehet valamelyik oldalra állítani. A cselekmény viszont egyre kegyetlenebb, hogy végül a happy end helyett a lesújtó döbbenet kapjon főszerepet. Ez a film sem foglal állást a kérdésben, csupán elgondolkoztat, hogy vajon mi mit tennénk az egyik vagy a másik fél helyében. Nem ítélkezik a rendező, de a véleménye azért érezhető, szerencsére csak a film kidolgozottságán keresztül.
Ez is egy tipikusan olyan film, ami után még órákig ez jár az ember fejében a szociálisan kőkeményre sikerült befejezésnek köszönhetően is. A velencei győzelme meg sokkal inkább érthetőbb, mint a Március locarni diadala. :)
http://www.imdb.com/title/tt1039652/

Elit osztag

A múlt héten - Rio sikeres olimpiai pályázatán felbuzdulva - dél-amerikai filmnapokat tartottam. Gondoltam belenézek kicsit a hétköznapjaikba. Eszembe jutott egy cím, ami pár éve nagy siker volt a fesztiválokon, gondoltam itt az idő, hogy elővegyem.

Az Elit osztag (Tropa de Elite) remek lehetőség bepillantani egy kicsit a rio-i mindennapok felszíne alá és fölé is. A film dióhéjban arról szól, hogy az elit osztag, - ami hivatalosan a rendőrséghez tartozik, de valójában valahol afölött áll - egyik kapitánya kiszállna, de ehhez találnia kell maga helyett valakit. Tartott is egy castingot, és a győztes páros történetét meséli el nekünk. Azt, hogy először a rendőrséghez kerültek, majd onnan -miután túl becsületesek és tettre készek voltak-, átvette őket az elit osztag (ők a legkeményebbek, akkor hívják őket, ha már túl nagy a baj és a rendőrség sem tudja megfékezni a nyomornegyedek bűnözőit). A film döbbenetes realizmussal és részletességgel tárja fel a brazil rendőrséget rothadásig átható korrupció és a favellákat irányító drogbárók közti kapcsolatot. Nem bíráskodik a rendszer felett és nem is jajgat, hogy ez így mennyire rossz, egyszerűen csak bemutatja működés közben, a néző meg döbbenten ül, amikor megérti, hogy a korrupció és a

piszkos kis alkuk annyira a részévé váltak, hogy már csak ez tartja össze. No meg az elit osztag, amelynek a tagjai látszólag kegyetlenebbek és kiüresedettebbek, mint ellenségeik. Más-más társadalmi hátterű emberek csoportja, akiket csak a becsületességük tart össze.

Nem lehet rá egy rossz szavam sem, a dokumentarista stílus beszippant, a jól felépített narratíva élvezetessé teszi a filmet, és még humora is van (a legdurvább dolgokat már kínjában nevetve ábrázolja). Mindemellett nem ismer kompromisszumokat, és az Isten városa brutalitása is fellelhető benne. A záró kép meg csak úgy a nyomatékosítás kedvéért szó szerint a képedbe robban.

Az első post!

Pokolba taszítva –Drag me to hell

amerikai, 2009.

rendezte: Sam Raimi

A horror szerelmeseinek bizonyára ismerősen cseng Sam Raimi neve. A már egyes körökben ikonná váló rendező a Gonosz halott trilógiával olyan magasra tette a lécet, hogy annak megugrása bármilyen rendezőnek dicséretére válna.

Az időközben becsúszott Pókembert elfeledve Raimi újra a horror műfajához nyúlt, és a kedves horror-rajongó reménykedhetett, hátha egy újabb gyöngyszemre lelhet. Azonban a film az elvárásoknak egyáltalán nem képes megfelelni. A film elképesztően sablonos története még megbocsátható is lenne Raimi-re korábban jellemző zseniális megoldások miatt, de ezekkel sem találkozhatunk a Drag me to hell-ben. Hiányzik az az újító kedv, amivel a minimálbüdzséből elkészített Gonosz halott című filmet anno kiemelte a tömegből.

Így csak egy kevés pénzből, ámde mégis iparos alapossággal leforgatott jelenetek halmazával találkozhatunk, miközben kibontakozik előttünk a gyenge történetecske. Adott egy fiatal lány, akinek bizonyítania kell rátermettségét munkahelyén az előléptetés érdekében: egy öreg asszonynak kell elutasítania a hitelhosszabbítási kérelmét. Szerencsétlenségére nem egy egyszerű kisnyugdíjasról van szó, akinek egy gyerekzáras gyógyszeresdoboz kibontása is nehézséget okoz, hanem egy – halálos – átkokat szóró cigányasszonyról. Ez még rendben is lenne, de innentől kezdve csak a kiszámítható, némi mágiával fűszerezett ijesztegetés következik. Karcsú.

Ezek után mégis kinek ajánlható a film? Nyugodt szívvel senkinek, csak akkor érdemes megtekintésre, ha egy hosszú hétvége előtt kipucolt videótékában már semmi sem maradt. Vagy talán kérdezzük meg bociszemeket meresztve, hátha egy eldugott sarokban ott lapul a Gonosz halott. Biztos jobban járunk vele.

Összegezve a Drag me to hell:

iMDb: http://www.imdb.com/title/tt1127180/

HaBzsolHáP

A kezdet

Sziasztok!

Na, hát elindult az oldal. Remélhetőleg idővel megszépül, egyelőre a lényeg, hogy elértük az online állapotot! :)
Mindenki kap majd hozzáférést, aki szeretne írogatni! Csak kérni kell! :)
Az olvasóknak pedig kellemes böngészést!

HaBzsolHáp