Robert Altman 1970-es klasszikusa közel két évtizeddel később néz vissza a Koreai-félsziget elfelejtett háborújára, és ha már így tesz, gyorsan lép is hátra kettőt, hogy jobban lássa azt, ezzel pedig máris olyan távolságba kerül, hogy még a vietnámi háborút is látja. Ráadásul sokkal élesebben, mint a kor bármely más alkotása. Azt egy pillanatig sem állíthatjuk, hogy minden képkocka a háború valóságát mutatja, vagy legalább a háborúval foglalkozna, sőt, inkább csak arról van szó, hogy megpróbálja úgy bemutatni, hogy ép ésszel túl lehessen élni azt, bár az az igazság, hogy ezeket a fickókat elnézve, az ép ész már rég messze jár.A legegyszerűbb az lesz, ha már itt az elején leszögezzük, hogy aki „vérbeli” háborús filmet akar nézni az ne a MASH-t vegye elő. Szó sincs itt harcokról, hősökről vagy áldozatokról. Helyette viszont a fekete komédiák egyik legjobbjával van dolgunk. Nevetni többet lehet rajta, mint szörnyülködni a háború poklán. Tulajdonképpen a háború csak a szavakban és az időnként tömegesen a kórháztáborba szállított sebesültek képében jelenik meg. De, hogy akkor miről szól a film, nos, hát ezt nehéz lenne megfogalmazni. Valami olyasmiről van itt szó, hogy Robert Altman bemutatja, mi történik akkor, ha valaki, mindig minden helyzetben csak a saját boldogságával foglalkozik. Vicces és egyben nagyon szomorú is.
Hőseink egy M.A.S.H. - alakulat, azaz amerikai mobil sebészeti kórház, rendkívüli orvosi képességekkel bíró tagjai. Nap, mint nap katonák tucatjait próbálják életben tartani 12 órás műszakokban, plusz a túlóra. De ez csak a felszín, valójában egy csapat idióta, akik megpróbálják magukat mindenhol jól érezni, ebben az sem zavarja őket, hogy a front mindössze 3 mérföldre húzódik tőlük és, hogy sok körülöttük a vér meg a halott. Maga a történet lényegében itt véget is ér. Nincs a filmnek klasszikus, filmszerű narratívája, egyszerűen csak háborúidegen és felettébb vicces események epizodikus sora. Az igazi laza, jég hátán is megélő, és mindenhol „otthoni” körülményeket teremtő (már-már globalizáló) amerikai honpolgárok története, akik semmit sem vesznek túl komolyan, hogy aztán le is maradjanak a lényegről. Nem csoda, hogy egy hatalmas sikernek örvendő sorozat is készült belőle, mert ez a szerkezet ordít e tévés műfaj után. (A film zárójelenetében, a hadsereg rádiójában az esti filmként a MASH-t reklámozzák, ami nem csak alternatív stáblistának jó, hanem már előre vetíti annak a lehetőségét, hogy később is lesz mit nézni.)
Szóval egy egész estés sorozattal van dolgunk, ami azonban a vicces felszín alatt néhány jól elhelyezett poénnal vagy csak úgy véletlenszerűen elejtett félmondatokkal, komoly kritikát is fogalmaz meg a koreai és egyben minden háború értelmetlenségével és félig-meddig vesztes mivoltával kapcsolatban. A számtalan humoros jelenetet és vicces karaktert, - itt kell megjegyezni, hogy a színészek egytől egyig zseniálisak, a lehető legnagyobb könnyedséggel csillogtatják komikusi énjüket - átitatja az a sok vér is, ami szinte csak úgy mellékesen van oda vetve, de még a vészhelyzet készítőinek is a becsületére vált volna. Ezek a valósághű elemek, időről időre visszarántják a nézőt a történelem szilárd mezsgyéjére, tökéletesen egyensúlyozva a fekete komédia, a minőségi humor és a háborúkritika határán. Annak ellenére, hogy a film cselekménye meglehetősen esetleges, végig érdekes és sodró tempójú tud maradni. Donald Sutherland pedig kisfiús bájával és remek alakításával a hátán viszi a filmet.
A MASH főhősei egytől egyig az orvosokra jellemző hűvösséggel és hidegvérrel tekintenek a háborúra. Ők igazi profik, akiknek mindegy, hogy földrajzilag hol is van a kórház, a munkájukat végzik, és az életüket élik, úgy ahogy otthon is tennék. Nem foglalkoznak a harcokkal és ez azért veszélyes, mert így nem is tanulnak belőle, ami aztán évtizedekkel később újabb értelmetlen háborúk (Vietnám, Irak) kirobbanásához vezethet.
A filmmel kapcsolatban azt is meg kell említeni, hogy a MASH ugyan a koreai háború díszletei között játszódik, de korántsem erről a konfliktusról vagy legalábbis nem csak erről szól. Ahogyan azt már említettem, 1970-ben, vagyis a vietnámi háború kellős közepén készült, pont akkor, amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni, viszont a vásznon még mindig a zöldsapkások és a háborús pátosz hódított. A trendváltás és a háború értelmének (már ha van neki) a feldolgozása még messze járt, - közel egy évtizedet kell még várni rá - de Robert Altman, még ha bújtatottan is, de már a háború ellen ágált, filmje pedig első fecskeként lassan, de biztosan nyarat csinált.
Nem láttam még olyan mozgóképes alkotást, amely ennyire elegánsan, eredeti módon tudott volna rávilágítani bármilyen háború lényegére. Robert Altman rendezői nagyságát, a filmben elhelyezett apró gegek, filmes, és a művészet egyéb területeiről származó utalások garmadája jelzi, amiket úgy épített be filmjébe, hogy azoktól minden poén ütősebb és minden kritikai felhang élesebb lett. Minőségi humor, minőségi film, minőségi szórakozás, miközben nem csak szórakoztat!
IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0066026/
Trailer:http://www.youtube.com/watch?v=4UeYGS0UU6E
Bajcsináló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése