Számtalan oka lehet annak, ha egy középkorú férfi egyedülálló. Előfordulhat, hogy olyan alkat, aki nem képes hosszútávon párkapcsolatban élni, meg az is lehet, hogy egyszerűen csak nincs szerencséje és nem talált rá az igaz szerelemre, vagy mondjuk olyan a munkája, ami az elköteleződést egy nő irányába lehetetlenné teszi (értsd: titkosügynök). De talán amire a legtöbben elsőre gondolnak az az, hogy meleg. 1962-ben talán még kevesebben gondoltak erre első körben, de attól még lehetséges volt akkor is. George Falconer professzor középkorú, egyedülálló, és igen, homoszexuális. De a film nem róla szól, nem arról, hogy egyedülálló vagy, hogy meleg, hanem az igaz szerelemről és arról, hogy vajon hogyan képes annak elvesztését feldolgozni egy férfi, aki igazán szeret.Sokakban manapság is viszolygást kelt, ha egy film melegekről szól, ezért fontosnak tartom újra megjegyezni, hogy ez nem a meleg büszkeség újabb mozgóképes alkotása, hanem egy nagyszerű kamaradráma szerelemről és veszteségről. Külön érdekessége a filmnek, hogy a rendezője, Tom Ford, nem is „igazi” filmes, hanem divattervező. 49 évesen debütált ezzel az alkotással nem is akárhogyan. A film mély érzékenysége és gyönyörűen komponált képei is valószínűleg a rendező beavatottságából és jobb rálátásából fakad, hiszen ő maga egy meglehetősen nőies világból érkezett, mint középkorú, meleg férfi.
A főszerepben Colin Firth tökéletes alakítást nyújt, minden pillanatban precíz és érzelem dús a játéka. Semmi buzisan hivalkodó vagy ripacs nincs benne. Egy szenvedő férfit látunk, akit veszteségének súlya a földre teper, ez a veszteség pedig a nagy betűs szerelem, az igazi társ elvesztése miatt érzett kín. Ugyan így a filmre is igaz mindez, nem egy tanmesével van dolgunk, ami próbálja nekünk elmesélni, hogy a melegek is emberek és ők is éreznek így, fogadjuk el. Nem tűntet semmi mellett és semmi ellen, csupán egy szerelmi történet utolsó napját mutatja be, az egyik fél egy hétköznapján keresztül.
George ízig-vérig londoni férfi, aki Los Angelesbe menekült, hogy ott kezdjen új életet, mint egyetemi professzor. Döntése jónak bizonyult, hiszen a nagy szerelmet is megtalálta itt, kapcsolatuk ugyan sosem lehetett nyilvános, de annál őszintébb és mélyebb volt. A történet maga ott kezdőik, hogy George hívást kap, amiből megtudja, hogy Jim autóbalesetben meghalt. A hír természetesen megrendíti, ám mégis úgy dönt, hogy megpróbálja tovább élni az eddig megszokott életét. Egy ilyen rutinszerű napját követjük nyomon, ami azonban kevésbé szokványos végéhez közeledik. Nem tud úgy tenni mintha mi sem történt volna, az emlékek újra és újra rátörnek, no meg külső erők is kizökkentik a mindennapi rutinból. Ennek ellenére alig várja, hogy a nap végén véget vessen saját életének. Ezek a már említett külső erők viszont pont ez ellen dolgoznak…
Mindenképpen meg kell említeni a film magába szippantó miliőjét. 1962 úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha csak egy Fellini filmbe csöppentünk volna. A film keretes szerkezete egy kissé elvont, de annál szebb foglalatot ad a filmnek. A zenéje olyan érzelmi többlettel ruházza fel, ami nélkül szinte értelmezhetetlen lenne a film. A filmzene ennyire erős jelenlétét, utoljára csak a Forrás című Aronofsky remekműnél éreztem. De nem csak zenéből áll ez a film, hanem rendkívüli aprólékossággal és kifejezőerővel komponált, valamint gyönyörűen fényképezett képekből is. Ezen is érződik a rendező eredeti szakmájából adódó tökéletes esztétikai érzéke. Tom Ford nagyon sok vágást használ, de ebből olyan kollázs alakul ki a film során, ami képes bármiféle szó nélkül átadni mindent, amit a főhős érez. Nem kell megijedni a film nem csak halál és szomorúság, humor is van benne, de a film egészéhez illő elegáns, kifinomult formában. Ha már Colin Firth játékát méltattuk ne menjünk el szó nélkül a többiek mellett sem. Az idő múlásával csak egyre szebb Julianne Moore a tőle megszokott színvonalon teljesít, csak úgy, mint a Jimet megformáló Matthew Goode vagy az Egy fiúról-ból is ismert Nicholas Hoult. Azon túl, hogy a történet maga ugyan Amerikában játszódik, a főszereplő karakterek angolsága olyannyira rátelepedik a filmre, hogy az is angollá lesz. Persze ez nem baj, további eleganciát ad a filmhez, ami amúgy is az erénye.
Nem csoda, hogy a premierjén, ami Velencében volt, oda voltak érte (Colin Firth-öt is díjazták), mert tényleg egy szokatlanul érett, már-már tökéletes és megindító filmhez van szerencsénk. Tipikusan az az alkotás, ami letaglóz és napokra befészkeli magát az ember gondolataiba, arra késztetve, hogy újra nézze meg. Lehet nekem is azt kéne, meg mindenki másnak is.
IMDB: http://www.imdb.com/title/tt1315981/
Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=aypyJtHzC70
Bajcsináló
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése