2010. május 23., vasárnap

Valhalla Rising (2009)



Nicolas Winding Refn számomra az eddig ismeretlen rendezők kategóriájába tartozott. Bár a dán rendező klasszikusnak kikiáltott filmje(i) mellett (Elátkozott város-trilógia, mely a dán alvilágról szól) több, Amerikában is sikeres, véres-erőszakos drámákat (Vérveszteség, Fear X) rakott le az asztalra, nem lennék meglepve, ha sokan csak a Valhalla Rising című új filmje kapcsán találkoznának vele először. A hangulatos trailer, a viking időkben játszódó történet és Mads Mikkelsen (Ádám almái, Esküvő után) főszereplő kellően felkeltették az érdeklődést azokban is, akik nem ismerik Refn munkásságát.
A skót felföldön játszódó történetben egy csapat viking rabszolgáik gladiátorjátékával múlatja az időt. A félmeztelen, erős harcosok között is kiemelkedik Egyszemű, a néma és fél szemére vak harcos, aki még láncra verve is legyőzi (és többnyire meg is öli) ellenfeleit. A vikingek eladják a harcost egy másik törzsnek, de az út közben mindenkivel végez.
Az életben maradt viking kisfiúval visszatérnek a törzshöz, hogy Egyszemű bosszút álljon, de mások már megelőzték: kereszteslovagok a pogánynak tartott vikingek lemészárlása után a szótlan harcost magukhoz veszik, hogy a Szentföldre induljanak bűnbocsánat (és némi vagyon) reményében. A végtelennek tűnő utazást ködbe burkolózó hajón teszik meg, de Jeruzsálem helyett ismeretlen földön kötnek ki, ami sokkal inkább a Pokolra hasonlít, mint Krisztus nyughelyére.

Ami talán elsőre feltűnik (és el is üt Refn stílusától) az a film végtelen lassúsága. Bár nincs 90 perc a Valhalla Rising, mégis nagyon hosszúnak tűnik. Párbeszédek szinte alig vannak, és csak többnyire megfejthetetlen vagy érdektelennek tűnő gondolatokat közölnek a szereplők. Maga a történet is nagyon egyszerű, mindössze három fontos helyszín van (a vikingek lakhelye, a hajó és az ismeretlen föld). A film kezdetén látható véres és nagyon brutális jeleneteket felváltja a cselekménytelen és szinte szótlan utazás, a film harmadik részén pedig a céltalan keresgélés.

Sokan Terence Malick meditatív filmjeihez hasonlítják a Valhalla Risingot, de én még Tarkovszkij mentális utazás-filmjeit is idevenném. Egyetlen kivétellel: mind Malick, mind az orosz óriásrendező filmjeiben a táj, a cselekménytelenség nem önmagában áll, hanem mindig egy mély filozófiai gondolat (vagy gondolatfolyam) rejtőzik mögötte. Sajnos Refn filmjében nem érzem ezt a pluszt: hiába Skócia ködbe burkolózó, sivár hegyeinek látványa, az erdő vészjósló hangulata, a szereplők céltalan vándorlása és logikailag megmagyarázhatatlan cselekvések sora, mégis hiányzik valami.

Refn filmjét sokan egy vershez vagy egy balladához hasonlítják. Mégsem érzem a szép, máskor véres de mindvégig egyedi hangulattal rendelkező külcsín mögött a tartalmat. A legtöbb művész(i)nek nevezett film tartalmaz valamit, és bár ezt sokszor nehéz külsőbe csomagolja, mégsem lehetetlen közel kerülni hozzá, még ha teljesen megérteni, felfogni nem is sikerül. A Valhalla Rising esetében viszont csak a Semmit érzem. Vannak utalások a viking mitológiára, a keresztesek történelmére, a főszereplő Egyszemű titokzatos múltjára vagy a pokol vészjósló közelségére. De mégsem bontja ki egyiket sem, így az az érzésem, hogy a rendezőn kívül más nem fér hozzá ahhoz, amit Refn ki akart filmjével fejezni. Viszont befogadók nélkül nem tudom, van-e értelme művészetet csinálni.

verdeleth

4 megjegyzés:

  1. Magyarul nem tetszett? Egyébként jó írás!

    VálaszTörlés
  2. köszönöm Nem volt rossz, de én valami sokkal ütősebbre számítottam Nem baj hogy nem voltak hatalmas harcok, öldöklés, de sajnos más sem volt Hangulatos film, de ennyi

    VálaszTörlés
  3. Megnéztem a Fear X-et és hát az is kissé kétes. Asszem majd írok róla.

    VálaszTörlés
  4. Én meg a Bleedert (Vérveszteség) de az nagyon jó

    VálaszTörlés