2010. április 18., vasárnap

Az alagút (Der Tunnel - 2001)



Bár egyre több német film szól a náci korszakkal való szembenézésről, a világháború utáni keletnémet, Kelet-berlini kommunista éra már kevésbé feldolgozott. A mások élete a téma egyik csúcspontja, de hasonló színvonalú filmért érdemes visszamenni pár évet.

Az alagút a berlini fal építésekor (1961) játszódik. A várost kettéválasztó monstrum célja az egyre több nyugatra szökő lakos feltartóztatása. A fegyveres őrök által védett határon csak a életük kockáztatásával lehetett átjutni, és sok száz ember itt lelte halálát.
Harry Melchior keletnémet úszóbajnok hamis papírokkal átjut a határon, de át akarja hozni húgát is. A korábban átszökött barátai is több családtagért, feleségért, barátért és barátnőért aggódnak, és elhatározzák: egy alagutat ásnak a fal alatt, és azon keresztül szöktetik át szeretteiket.
Az elsőre komolytalannak és lehetetlennek tűnő történet valós eseményeken alapul, és bár valamennyire biztosan ki lett színezve, mégiscsak elképesztő, hogy 10-20 férfi és nő hónapokon keresztül a föld alatt élnek, ásnak, mind egy közös cél érdekében.
A kicsit sem veszélytelen vállalkozás többször is meghiúsulni látszik, és egyre több kockázatot vállalnak mind a nyugaton ásók, mind a keleten ragadt családtagok, akik jól megszervezett titkos üzenetváltások útján kommunikálnak a grandiózus tervről. Eközben a keletnémet rendőrség jól bevált eszközeivel (fenyegetés, megfélemlítés, beszervezés) próbálja a megneszelt tervet felgöngyölíteni.

Amikor tehát nem az alagutat ásók elkeseredett harcát látjuk, megismerkedhetünk a város keleti felével és a Német "Demokratikus" Köztársaság mindennapjaival. Az állandóan rettegésben élő családtagokat folyamatosan zaklatja a rendőrség elszökött szeretteik ügyében. És nem számít, hogy milyen eszközzel, de szóra bírják őket. Nem szent egy anya-gyerek, egy férj-feleség kapcsolat, mert ebben az országban az a jó állampolgár és elvtárs, aki a politikának és az ideológiának hűséges, nem pedig egy másik emberhez.

Ebből a megközelítésből is egyértelmű, ami talán nem mindig olyan nyilvánvaló: ezek az emberek nem a tejjel-mézzel folyó, kóla és rágószagú rózsaszín nyugatra vágynak, mint azt a kommunista propaganda hangoztatta. Jólétre vágynak, de a szó másik értelmében: egy olyan életre, ahol az ember és családja élete nem embertelen pártitkároktól, titkosrendőröktől, ügynököktől függ. Egy olyan országban akarnak élni, ahol nem annyit lép a ranglétrán, ahány barátját vagy szerettét árulta el. Tudják, hogy odaát sem a Paradicsom van, és tudják, hogy addigi házukat, munkájukat is elvesztik, ha átszöknek. De a történelem már sokszor bebizonyította, hogy van, akinek sokkal fontosabb a szabadság és a valóban emberhez méltó élet, mint bármi más.

Az alagút nem lenne ilyen értékes film, ha ezt nem ábrázolná ilyen erősen. És bár igaz, hogy nagy hangsúlyt fektet az izgalmakra, a csavarokra, de ezek nagy része is erősen kapcsolódik a történelmi helyzethez, másrészt sokkal hangsúlyosabb a fal és nem az, ami alatta történik. Mert ez a fal nem olyan, mint bármelyik más. Nemcsak egy szimbólum. Nemcsak egy határ. Ez egy emberi kéz által kreált szörnyeteg, aki családokat, szakít szét, szerelmeket és életeket tesz tönkre. Nem véletlenül időzítették a filmet a fal építésének 40. évfordulójára, és Az alagút méltó emléke ennek a szörnyű korszaknak és csúfos végzetének is.

verdeleth

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése