Harry Brown (2009)

Akinek esetleg nem volt elég a Gran Torino idős, mogorva főhősének véres leszámolós karaktere, annak vigasztalást nyújthat egy másik (ezúttal angol) öreg: Harry Brown

A Clint Eastwood alakította Kowalski és a Harry (az idősen is fantasztikus Michael Caine) között sok hasonlóság van: mindketten magányos, idős emberek, múltjukban élnek, és addig nem bántanak senkit, amíg őket is békén hagyják. Ha mégsem, hát akkor bizony senki sem szeretne velük szembekerülni. Persze a Gran Torino nemcsak (vagy főleg nem) erről szól, hiszen ott szóbakerül az elfogadás, a barátság, a törődés. És persze jó sok poén is. (Pont ezért Eastwood nélkül nem is lenne ez olyan fantasztikus film. )


Harry Brown-ból azonban nem tartozik a vicceskedő nyugdíjasok közé. Ő egy unatkozó angol öregember, aki felesége halála után csak egy emberrel van kapcsolatban: öreg barátjával és állandó sakkpartnerével, Leonarddal. Nyugalmát csak a környékbeli drogfogyasztó/áruló, lézengő, fegyverekkel felszerelt fiatalok zavarják, akik állandó rettegésben tartják a környéket, az aluljárót (állandó törzshelyüket) senki sem meri megközelíteni. Mikor Brown barátját megölik az aluljáróban, az öreg véres bosszút esküszik.


Eddig a pillanatig a film egy megdöbbentően realista dráma, mely kimért tempóban meséli el az idős emberek magányát, ugyanakkor bemutatja a generációk közötti szakadékot, és a bűnöző, kegyetlen tinédzserek világát, aki nemcsak rettegésben tartják, de folyamatosan bántalmazzák a környék lakóit, nemegyszer gyilkolnak is. A rendőrség tehetetlen, az összetartó fiúk nem köpnek, bizonyíték meg nincs nagyon. És a rendőrök is félnek ezektől az emberektől. Brown ezért választja az önbíráskodást.
Tengerészgyalogos múltja miatt ért a fegyverekhez, de nincs neki. Elindul hát vásárolni magának: és innen egy nagyon véres, igazi leszámolós bosszúfilm kerekedik ki a történetből, ahol a főhőst még a szívroham sem tudja (csak egy pár óráig) leállítani. Persze nem marad ki a történetből egy ügybuzgó nyomozónő sem, aki sejti, mit is csinál Harry és megpróbálja megállítani. És egy végső, meglepő fordulat után már mindketten bajba kerülnek.


Ha az eddig leírtak alapján egy vicces, totyogós vénember szánalmas bosszújának képe jelent meg, akkor bizony nagyot tévedünk: a film ebben az értelemben is realista: Harry nem szuperhős, de nem is túl öreg: megmaradt erejéből kegyetlenül leszámol mindenkivel, és mindezt úgy teszi, hogy a kedves néző is csak asszisztál hozzá, és ha mi kapnánk meg azt a fegyvert, nem kétséges, hogy gondolatban mi is elsütnénk. Nem volt tehát hiábavaló a film első része, ahol Brown bácsival együtt kellőképpen megundorodtunk a leendő áldozatoktól, és együtt telik be az a bizonyos pohár.


Nem hiszem, hogy lelőttem volna sokat a filmből, mert ez nem egy thriller, és szinte végig lehet érezni, mi is fog történni. Ez a film egy igazi dráma (a véresebb fajtából), mely nemcsak korunk problémáiról szól (a szétesett drogfüggő ábrázolása a film egyik csúcspontja), de a régi értékek válságáról, az igazi emberi tulajdonságok eltűnéséről. És hogy egyre nehezebb (ha nem lehetetlen) emberként élni. És még ha a film vége abszolút pozitív hangulatú, mindannyian érezzük, hogy ez még csak utópia. Csak remélhetjük, hogy nem kell odáig eljutnunk, mint Harry Brown.

verdeleth

Ahol a vadak várnak (Where the wild things are)

Az elmúlt évtized eleje óta különösen reneszánszát éli a mesekönyvek feldolgozása. Talán elsősorban azért, mert ezek mind látványos történetek, amiknek a vászonra adaptálásához erre az időszakra érett be a technika. A nagy hollywood-i stúdiók, főleg a fantasy irodalom termékeit preferálják, és azok közül talán már az összes olyan klasszikust átültették filmre, amik elsősorban gyerekeknek készültek. Most viszont előkerült egy régi már-már elfeledett alkotás, ami rövidségében és egyszerűségében is csodálatos történet.
Maurice Sendak, 1963-as, Where the wild things are (Ahol a vadak várnak), című képeskönyvéről van szó, ami állítólag a világ (úgy tűnik Kelet-Közép Európán kívüli részének) legnépszerűbb mesekönyve. Érdekes, hogy ennek ellenére magyarra még mindig nem fordították le. De talán ez nem is olyan nagy probléma, mert egy mindössze 27 oldalas könyvecskéről van szó, szóval azzal nem lehet vádolni, hogy nehéz lenne tartani olvasás közben, ráadásul alig néhány sor szöveg található benne. Na erre talált rá Spike Jonze és David Eggers, és faragtak (bár talán inkább toldani kellett) belőle egy egészestés filmet.

Spike Jonez számára ez nem lehetett nehéz feladat, hiszen pont az ilyen agymenés az ő területe, a tehetséges videoklip rendező, már bőven bizonyította ezt, mindössze 2 darab! filmjével, amikor is Charlie Kauffman elvont, agyfurkász történeteit rendezte meg, hozzáadva sajátos vizuális látásmódját.
Az Ahol a vadak várnakban is jelentős teret kap a látvány, már csak azért is, mert a történet meglehetősen egyszerű. Max, egy kissé hiperaktív, nehezen kezelhető és agresszív, de annál nagyobb képzelőerővel megáldott gyerek, aki egyik este összeveszik az anyukájával (Catherine Keener), emiatt elrohan otthonról egy közeli tóhoz. Itt talál egy kis csónakot, amivel egy hatalmas és nagyon erős szőrmókokkal teli szigetre hajózik át. Itt e furcsa szerzetek megválasztják királyuknak, akitől azt remélik, hogy uralkodása során sikerül újra összefognia őket és elhozni számukra a boldogságot.
Persze az egész királyság és uralkodósdi csak egy nagy játék, egy csapat kissé túlméretezett és Maxhez hasonlóan agresszív gyerek között, ami viszont jó lehetőség a tapasztalatszerzésre. Mint minden gyerekeknek szóló fantasy és mesekönyv, úgy ez a film és történet is oktatni akar. Arról mesél, hogy az állandó verekedés, rombolás, és engedetlenség, vissza fog ütni ránk. Nem ezek azok az eszközök, amivel bármiféle eredményt el lehetne érni, mondjuk egy közösség összetartásában vagy azért, hogy több figyelmet követeljünk ki magunknak. Viszont arra is felhívja a figyelmet, hogy játszani kell, abból még sosem lett baj.

A Spike Jonez teremtette „másik” világ lenyűgöző, még úgy is, hogy meglehetősen szikár és nyers a képi világ, valamint tört, fakó színek és fények jellemzik. Teljesen hétköznapi erdő és sivatagos tengerpart keveréke a táj. Nem a megszokott varázslatos, mindenféle csodálatos lényekkel tele tömött, abszolút a képzeletünk szülte világról van itt szó. Sőt nagyban hasonlít egy szimpla mérsékeltövi szigetre, talán csak a szőrmókok által készített, a fizika törvényeit meghazudtoló gömböcök juttatják eszünkbe, hogy ez csak a kissrác képzelete által teremtett föld. Pozitívum, hogy a csekély alapanyagból készült történetet nem méretezték túl, nem húzták el. Gyakorlatilag egyetlen időhúzó, felesleges jelenet sincs a filmben. A tempója teljesen rendben van, elég feszes, a dramaturgia jól adagolt.
Külön kiemelném a főhőst alakító Max Records játékát. A kisrác úgy néz ki, ahogy Johnny Depp nézhetett ki gyerekként, és tehetség is körülbelül annyi szorult belé. Tulajdonképpen ő az egyetlen igazi szereplő, aki ráadásul végig a vásznon van és korához képest rendkívül érett játékával képes elvinni a hátán a filmet. A szőrmókok jelmeze is nagyon jó, legfőképp, azért mert látszik, hogy jelmez, bár az arcjátékukra valószínűleg rásegítettek számítógéppel. Ettől egy kicsit olyan végtelen történetesen „old school” hangulata lett az egész filmnek.

Szóval a lényeg az, hogy a film teljesíti, amit vállalt. Az üzenete nem túl magvas, de amit akar, azt csont nélkül elmeséli. Egy kedves, minden generáció számára szerethető film lett belőle, és nem utolsó sorban bizonyítja, hogy Spike Jonze továbbra is tehetséges rendező, és ha ez azzal jár, hogy hosszú éveket kell várnunk egy-egy filmjére, hát legyen, mert most is megérte várni.

IMDB: http://www.imdb.com/title/tt0386117/

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=Rhfywi5Y8TM

Bajcsináló

Doctor Parnassus és a képzelet birodalma (2009)

Terry Gilliam új filmjét, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalmát nagy várakozás előzte meg. A fiatalon elhunyt Heath Ledger utolsó (fél)szerepe a filmben, a neves színészgárda, és trailer ígérete, hogy újra egy nagyon látványos film lesz, hiszen a Tidelandban sokan csalódtak.

A történet középpontjában Doktor Parnassus (Cristopher Plummer) és társulata áll. Az öreg (1000 éves) férfi lányával (Lily Cole), egy fiatal segéddel és egy törpével rója London utcáit öreg, színpaddal felszerelt szekerén, ósdi látványosságokkal szórakoztatva a közönséget, kevés sikerrel. Az alkoholnak élő férfi szánalmas életét csak egy valami zökkenti ki: lánya hamarosan 16 éves lesz, és az Ördöggel (Tom Waits) kötött fogadás miatt gyermekét oda kell adnia. A Gonosz azonban új fogadást ajánl: aki előbb összegyűjt öt lelket, az nyer.

Pont jókor találnak rá egy akasztott emberre, Tonyra (Heath Ledger), aki fiatalos lendületével nemcsak felrázza és teszi jövedelmezővé a társulat produkcióját, de megnyerő modorával a színpadi tükrön túli, Parnassus elméjének fantáziavilágába vezeti, és maradásra bírja a gyanútlan nézők lelkeit. Mikor mára jóra fordulni látszik minden, az ismeretlen múltú fiatalember és vele együtt a társulat is nagy bajba keveredik.


Nem csodálkoznék azon, hogy ebből a leírásból egy zavaros kép alakult ki azokban, akik még nem látták a filmet. Ez talán nem az én hibám: aki egy kicsit is ismeri Gilliam világát és filmjeit, jól tudja, hogy egy átlagosnak induló történet előbb utóbb hatalmas katyvaszba torkollik, és a volt Monty Pythonos sajátosan szürrealista látványvilága lesz a fontos, anélkül, hogy a történet megmaradna közérthetőnek. Így aki ezt kritizálja a Doktor Parnassusban, az nem ismeri a rendező munkáját.

Ugyanakkor felhozható néhány kifogás a film narratív oldalát tekintve: a második fele igazán gilliames, sorjáznak a szürrealista, furcsa képek, fantáziajelenetek, néha mintha egy Dalí képben sétálnánk. De a történet (és maga a film) első fele, mely a valós világban játszódik, kicsit túl van húzva: több teljesen felesleges (főleg Parnassus múltjáról szóló) jelenet került bele, és jópár viccesnek szánt de inkább erőltetett geg. Sokakat megtévesztett a film trailere, hiszen az alapján szinte végig egy látványos fantáziavilágról szól a film, így megértem azokat, akik felróják a hosszú bevezetést ehhez a részhez. Bár én nem untam, de az említett részek tényleg kihagyhatóak lennének.


Másik negatívum szintén ehhez az első részhez kapcsolódik: a direktor szinte végig Parnassus életével és annak nyomorúságával foglalkozik. Nem lenne ezzel baj, csak egy irreális, meseszerű alakkal (mégiscsak halhatatlan) azért nehezebb együttérezni, mint mondjuk a Tideland hús-vér figuráival.

A film második órájában azonban már elfelejtjük minden addigi rosszallást, hiszen bekerülünk Doktor Parnassus (és persze Terry Gilliam) lenyűgözően látványos világába, melyek tényleg összetéveszthetetlenül a rendező védjegyei. A felpörgetett vizualitással párhuzamosan a történet is magasabb sebességre kapcsol: szerelemmel, hazugsággal, üldözéssel és sok fordulattal. És az eddigi színészek mellett feltűnnek a forgatás alatt elhunyt Ledger helyettesítői: Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrell fantasztikus (ugyanakkor hálátlanul kevés) játékukkal, kiegészítve a többieket.



Összességében tehát egy igaz Gilliam-agymenés a film, még ha nagyon szép is. Ugyanakkor van bennem egy kis hiányérzet is: sok felesleges üresjárat nehezíti az amúgy sem könnyű befogadást, és bár én sok mindent elnézek egyik kedvenc rendezőmnek, ebből azért többet (vagy talán jobb ha kevesebbet) is ki lehetett volna hozni. Persze tetszett a film, és érdemes is megnézni, de nem mindent feledtet a látvány és a jó színészek, és a film ennek újabb bizonyítéka.

verdeleth

A fehér szalag

A fehér szalag - Das weiße Band

rendezte: Michael Haneke

osztrák, 2009


Michael Haneke az európai filmművészet egyik legragyogóbb csillaga. Nehezen emészthető, kritikus, rendkívül önreflexív filmjeivel korábban már szétszedte a nyugati, jóléti társadalmat, annak minden jelentősebb problémájára reagált. Az erre épített munkássága során Cannes-ból jóformán minden díjat elhozott, már csak az Arany Pálma hiányzott, amit végül A fehér szalag című filmje hozott meg neki.

Korábban felmerült bennem a kérdés, hogy folytatja-e vajon a korábbi tematikát, vagy valami egészen más irányba fog elmozdulni. Még gyanúsabb lett a bemutató előtt, olvasva a szinopszist, hogy itt valami újról lesz szó. A fehér szalag jelentősen szakít a rendező korábbi filmjeivel. Haneke most először fordul a múltba illetve egy sokkal tágabb mondanivaló áll a középpontban, mint eddig.

A film egy rendkívül elmaradott német faluba kalauzol minket, ahol a feudalizmust nem sokban meghaladó viszonyok uralkodnak. A parasztok többsége a báró hatalmas birtokán dolgozik, ami nemcsak a megélhetést, hanem kilátástalan függőséget is jelent. Csupán három ember nem függ tőle: A hatalmas befolyással bíró, erőskezű pap, a velejéig romlott orvos és a halk szavú falusi tanító.




A családokon belül sem jobb a helyzet. Hihetetlen elnyomásban élnek a jóformán emberszámba sem vett nők, a gyermekek nevelésében a terrort, erőszakot, fenyítést tartják a legjobb módszernek. Még bőven a női emancipáció és az emberségesebb gyermekkép előtti korszakról van szó. Mindezeket csak a világháborúk során megnőtt női szerepvállalás és a gyermeki élet felértékelődése tud majd évtizedekkel később felbontani. Addig is itt szó sincs bájos, paraszti idillről. Ebben a faluban minden ajtó mögött erőszak lapul: gyerekek fizikai fenyítése/megrontása, vérfertőzés, megszégyenítés, zsarnokság.

Ezt a több száz éve konzerválódott helyzetet Haneke filmjében azonban különös balesetek bolygatják meg. Megjelenik egy korábban nem ismert bűnös erő, amit a velejéig romlott társadalmuk szült meg. Mégis az ilyen környezetben felnövő gyerekekre milyen örökséget hagyhatnak?! A társadalom egy nyomorék, lelkileg sérült nemzedéket hozott a világra. A rideg, érzéketlen világban felnövő gyerekek csak rombolni tanultak meg, szeretetre nem képesek. A felelősségről beszélő pap, a tisztességről beszélő arisztokrata milyen világot hagytak gyermekeikre, akikben a társadalom létrehozza a saját magát elpusztító erőt?

Haneke eszköztára korábbi filmjeihez képest rendkívül konzervatív, klasszicizálódott. A tipikus modernségre jellemző elemek (lényeg eltakarása, hosszú beállítás), a kiemelkedő operatőri munka és a rendkívül hiteles alakítások mellett a rendkívül lineáris - a falusi tanító visszaemlékezésén alapuló - történetvezetésről beszélhetünk csak. Szó sincs a korábbi filmekre oly jellemző bonyolult megoldásokról, A fehér szalag nem provokál, csak mesél.


Mindezeket figyelembe véve a film elüt a rendező korábbi munkásságától. Hagyományosabb az eszköztára, az önreflexió hiánya, az elbeszélési stílusa miatt kevésbé sokkoló, amit látunk. A korábbi arculcsapást felváltotta a lassan növekvő intenzitású érzés, ami jól szolgálja az alulról lassan szétrohadó világ témáját. A nagy tűzijáték elmaradása miatt ugyan nagyobb nézőközönséghez szólhat Haneke, viszont kérdés, hogy megéri-e ezért feláldozni az intelligens megformáltságot. Annak ellenére, hogy egy erős filmről van szó, némileg csalódott vagyok.

Habzsol

A Grönholm-módszer (El método - 2005)

Érdekel, milyen lehet a 12 dühös ember napjainkban, egy multicég csoportos állásinterjúján? A Grönholm-módszer a te filmed, mely újabb ékes darabja a napjaink (szinte minden műfajban virágzó) spanyol filmművészetnek.

Egy multinacionális cég álláshirdetésére (több forduló után) hét embert hívnak vissza. Egy monitorokkal felszerelt irodában várják az interjú kezdetét, de hamar kiderül, hogy a cég a vezetői pozícióra nem hagyományos módszerekkel választja ki a megfelelő embert. A Grönholm-módszer lényege, hogy a jelentkezőknek közösen kell feladatokat elvégezni.
Néha együttműködésre, csapatmunkára van szükség, máskor a másik ellen kell fordulni. A közös a feladatokban, hogy a végére egy embert ki kell szavazni, hogy a legvégén egy ember maradjon: övé munka.
A jelentkezők mit sem sejtve kezdenek neki a feladatoknak, amit kezdetben egyszerűen rendhagyónak és viccesnek tűnnek, de hamar rádöbben mindenki, hogy ez a verseny nemcsak megalázza az embereket, de a cégnek megfelelni akarás saját személyiségüket is eltorzítja.


Az egyes szituációkban, feladatokban mindenkinek olyan döntést kell hoznia, mely a cég számára előnyös, még ha ez ütközik a jelentkezők személyes véleményével, erkölcsi meggyőződésével, így a kezdetben jó kedélyű és szimpatikus jelentkezők lassan árulókká, kegyetlenekké, érzéketlenné, bunkóvá válnak.
A megalázó feladatok mellett a hét ember teljes bizonytalanságba kerül: lehet, hogy van közöttük egy, aki a cég embere, és ő figyeli minden lépésüket, ő irányítja viselkedésüket. Úrrá lesz mindenkin a teljes bizalmatlanság, még azok között is, akik régebbről ismerik egymást.
Ahogy haladunk az egyes feladatokban, a jelentkezők száma úgy csökken, de a feszültség egyre nő közöttük, egészen addig, míg csak egy, utolsó jelölt marad: de mi volt az ára annak, hogy ő kapta a munkát? Ugyanaz az ember maradt, mint a verseny előtt?


Sok hasonló kérdést tesz föl még a film, melyek válasza sokszor egyértelmű, máskor viszont a néző is bizonytalan. Én mit tettem volna az ő helyében? Elárulok egy ismeretlen által rám bízott titkot, csak hogy megkapjam a munkát? Megsérthetek e egy nőt, csak azért, hogy ellene érveljek? Egy erkölcsileg feddhetetlen embert is kiszavazhatok-e azért, mert túl becsületes egy ilyen cég számára?

Nehéz kérdések ezek, és bár elsőre távolinak tűnnek ezek a öltönyös emberek a csillogó felhőkarcolóban, egy multicég vezetői állásáért folytatott versenyben, nem lehet elfelejteni, hogy akár mi is kerülhetünk hasonló helyzetbe, hiszen a munkáért folytatott harc mára hatalmas méreteket öltött. Bár a filmben tárgyalt módszer kitalált, mégis teljesen életszerű a pszichológusok bevonásával készült hatékony de kegyetlen rendszer, mely hamarosan talán nemcsak fikció lesz...


A hét ember kálváriájának tere szinte csak az irodára és a mosdóra redukálódik, és a zárt szituációs forma nemcsak okos, feszes felépítést de kitűnő színészi játékot igényel, és ebben a film nem teljesít alul, a híres (Eduardo Noriega - Nyisd ki a szemed, Ördöggerinc) és kevésbé ismert spanyol színészek pontosan hozzák a karakterüket, bámulatosan hiteles párbeszédekkel.

A film egyetlen negatívumaként a - szinte csak jelzésszerűen tálalt de pont ezért felesleges - politikai szál (globalizáció-ellenes tüntetés) bevonása említhető, de ez eltörpül a film többi erényes mellett.

verdeleth

Egek ura (Up in the air)

Úgy látszik Jason Reitman vonzódik olyan emberek történeteihez, akiknek taszító, ellenszenves munkája van. Előző filmjében (Thank you for smoking) a dohányipar, érvelő zseni szóvivőjének rövid történetét ismerhettük meg, most pedig egy olyan férfiét, akinek az a foglalkozása, hogy embereket rúgjon ki, gyáva főnökeik helyett.

Ehhez nagyszerű partnerre talált George Clooney személyében, aki személyes véleményem szerint, az egyik legtehetségesebb ember ma Hollywoodban. Még sosem csalódtam benne, most sem.

A film pikantériáját az adja, hogy pont olyan időket élünk, amikor az ilyen project nagy üzlet, hiszen a gazdasági válság következtében van melójuk bőven. Ők egy 10 ezres elbocsátás híréhez kissé másképp (pezsgő durrogtatással) állnak hozzá, mint az utca embere. Éppen ezért, sokan, sok helyen, a válság első filmjeként aposztrofálták ezt az alkotást, ami tulajdonképpen helyes is, de nem kell megijedni, mert nem egy unalmas, politikai szatírához van szerencsénk, ami a válság gazdasági és politikai okait elemzi, hanem egy életerős vígjátékkal kevert drámához, amely bíztat és felnyitja a szemed. Éppen ezért én inkább reményfilmnek hívnám a válságfilm kifejezés helyett.

A történet középpontjában Ryan Bingham (George Clooney) áll, aki a szakma legjobbja. Olyan könnyedséggel és profizmussal képes kirúgni bárkit, hogy az illető a végén, már szerencsésnek érzi magát, hogy elhagyhatja a céget. (Furcsa, de mintha Jason Reitmannál, még a képeknél is fontosabbak lennének a szavak. Gyakorlatilag az érvelés képessége áll a történetei középpontjában.) Ryan munkája azonban rengeteg utazással telik (évi 322 nap), így nincs is igazi otthona és igaz élete. A munkájának él és az összegyűjtött mérföldeknek. A cég, azonban egy fiatal üdvöske Natalie (Anna Kendrick), ötlete alapján, át kívánja szervezni a munkát. Mostantól mindenki marad az irodában, és videó beszélgetésen keresztül kell felmondaniuk az embereknek. A rendszert először még ki kell próbálni, így Ryan, - aki ellenzi ezt az egészet -, magával viszi Natalie-t egy túrára, hogy bebizonyítsa neki, hogy ezt a munkát csak személyesen lehet elvégezni. Mindeközben megismerkedik Alex-el (Vera Farmiga), - aki szintén a repülőkön éli az életét -, és talán életében először szerelembe esik, és elgondolkozik azon, hogy a munkán kívül is vannak még fontos dolgok az életben…

Gyakorlatilag életfilozófiájává válik, hogy minden olyan személy, aki hátráltathat minket a munkánkban, csak teher, akitől meg kell szabadulni. (Legyen a hátizsák üres.) Így tehát a szerelmet és egy család fontosságát elvből elveti. Amikor embereket rúg ki és próbál bíztatni, ott is mindig csak a lehetséges karrierre koncentrál, és megpróbálja az egyént előtérbe helyezni. Ennek a filmnek a gazdasági válság okozta tömeges elbocsátások, csak a hátteret szolgáltatják. Valójában egy örökérvényű és sokkal univerzálisabb, urambocsá egyszerűbb mondanivalóval szolgál. A család és a barátok szerepét hangsúlyozza ki, és mindezt képes szórakoztatóan, mindenféle klisé vagy szájbarágósan egyértelmű utalás, és magyarázás nélkül elmondani. Nem érzi a néző tolakodónak vagy jól ismertnek. Tulajdonképpen csak a cselekmény finisbe fordulásával esik le a nézőnek, hogy miről is van itt szó. Érdekes, hogy ez az üzenet párhuzamosan jut el a főhős és a néző számára is, és amíg nekünk talán még jókor jön, addig Ryan számára már késő. Túl öreg ahhoz, hogy felnőjön, hiába ismeri fel maga is az igazságot, az ő otthona már az egekben van.

Ha valakit kirúgnak az állásából, akkor, abban a pillanatban az tűnik a világ legnagyobb problémájának, de valójában nem ez a legrosszabb dolog, ami történhet velünk, amíg van kihez hazamenni. Ryan is rájön, hogy a visszautasítás a szeretett nő részéről, talán még ennél is rosszabb. Viszont neki nincs más, ami segíthetne átvészelni, csak a munka. Jason Reitman filmje egy rendkívül kiegyensúlyozott és intelligens alkotás, ami nem nézi hülyének a közönségét. Az üzenetét, amit rendkívül puhán juttat keresztül a vásznon, már láthattuk korábban is, csak más megközelítésben. (De szintén zseniális alkotásban.)

Nem a bankszámlád vagy!

IMDB:http://www.imdb.com/find?s=all&q=Up+in+the+Air

Trailer: http://www.youtube.com/watch?v=_m-Da8Tz4_E

Bajcsináló

Intim fejlövés (2009)

Lehet, hogy a feleségemnek nem vagyok már elég? Vagy csak egyszerűen valami mást szeretnék, és ezért nem is figyelek már oda rá? Talán el se kellett volna vennem. Biztos nem véletlenül nem beszél vele az apja sem… Ha kisebb lenne, talán nem is mertem volna megszólítani, és akkor most nyugodtabban járhatnék sztriptízbárba, meg naplózhatnám a cseteléseim az otthoni gépen is…

Biztosan mindenkinek a fejében megfordultak már ezekhez hasonló gondolatok, vagy meg fognak néhány év múlva. Szajki Péter „nagyon low-budget” filmjében (7 millió Ft-ból forgatta) négy különböző korú férfi egy napját mutatja be. Ami közös bennük, hogy komoly bajok vannak a szexuális életükkel, és estére mindannyian egy sztriptízbárban kötnek ki. Ezen az egy ponton érintkezik csak a négy önálló történet. Négy olyan történet, ami sokakat érdekel, szívesen meglesnének másokat ezekben a helyzetekben, de senki nem szeretne részesük lenni.

Ákos az ötvenes üzletember hónapok óta egy csetszobában csalja a feleségét (Nagy-Kálózy Eszter), és most végre személyesen is találkozik Gabival, akit Szilvinek hívnak. Hamar kiderül, hogy a virtuális világban nem csak a neve más, hanem a személyisége is.

Tomi (Kovács Lehel) most költözött be első lakóként a lakóparkban a szüleitől kapott új lakásába. Egyedül van, csak a laptopja, meztelen lányok fényképei és a komplexusai vannak vele. Romantikusnak nem nevezhető magányát azonban megbolygatja Kati (Gáspár Kata), az új szomszédlány, aki fürdőruhában sétálgat a folyosón a medence fölavatása után. Tomi leissza magát és átcsönget a lányhoz.

Gábor (Szabó Győző) az esküvőjére készül élete szerelmével. Évának azonban van egy nagy titka, amit eddig nem mondott el. Őszintén akarja kezdeni a házas életet, ezért a nagy nap előtti estén úgy érzi, nem hallgathat tovább. Mindezt anyja kérése ellenére teszi.

Balázs rájön, hogy felesége (Botos Éva) megcsalja. Ráadásul a munkatársával és barátjával (Nagy Zsolt) teszi mindezt. Az üzleti út helyett úgy dönt, hogy rajtakapja őket. Az akció során előkerül bilincs, pisztoly és egy lövés is eldördül.

A történetek bevezetésekor még gyorsan ugrálunk egyik helyszínről a másikra, a bonyodalmak kibontakozását azonban már fejezetekre osztva látjuk. A film képi világa nagyon egyszerű, az egészet egy digitális kézikamerával rögzítették. Sok a közeli a szereplőkről és a fontos tárgyakról, amit nem egyszer zoom-olással oldanak meg. Ez a dogmás világ egy darabig érdekes is, de helyenként már zavaró. A tér lényegében négy szűk belső tér, ami csak pillanatokra nyílik ki. Minden a szövegen és a színész játékon múlik. És ezekben nem kell csalódnia a nézőnek. A humorát a rendező-író leginkább a Tomi-Kati szálban mutatja meg, viszont én ezt a részt a színészek részéről kicsit túljátszottnak érzem. Ahogy idősödnek a karakterek, úgy lesz egyre drámaibb a történetük. A filmnek még érdekessége, hogy Szajki Péter sem tudta elkerülni azt, vagy talán nem is akarta, ami az elsőfilmesekre gyakran jellemző: a rengeteg utalást a filmkészítésre, arra hogy ez egy elsőfilm. Szerencsére ezek annyira árnyaltak, hogy nem zavaróak.

Aki szeretne belesni mások hálószobájába, vagy nem fél attól, hogy magára ismer a filmben, vagy csak egyszerűen kíváncsi egy ár-érték arányban kiemelkedően jó magyar filmre, az nézze meg az Intim fejlövést, nem fog csalódni. Ha valakinek az ajánlómtól még nem jött meg a kedve a filmhez, az olvasson bele a hozzá kapcsolódó blogba. Ha ezután sem kapott kedvet, akkor ez a film nem neki szól.