Vannak olyan rendezők Hollywoodban, akik elsősorban a műfajiság területén alkotnak (nagyot), és különös érzékük van a giccs ízléses elrendezéséhez. Gondolok itt most elsősorban Buz Luhrmanra, aki ebben a legjobb. A nyálas, romantikus ömlengésből, az érzelmek bárdolatlan felszínre töréséből, műalkotást készít. Peter Jackson is egy jó rendező, ő például nagyon ért a CGI trükkök filmbe illesztéséhez, meg a nagy, grandiózus, akciójelenetek komponálásához, úgy, hogy abból valami igényes és tartalmas szórakozás kerekedjen. Buz Luhrman az Ausztráliával megmutatta, hogy ő is tud látványos, kameraröptetéses filmet csinálni, viszont Peter Jackson a The Lovely Bones-zal bizonyította számomra, hogy ő még mindig nem ért az érzelmekhez.
Persze lehet, hogy a baj ott van, hogy túl nagy elvárásokkal ültem le a film elé, de ezeknek az elvárásoknak az indikátora nem is Jackson személye volt, hanem a film alapja, hogy egy gyerekgyilkosos, családi drámával van dolgunk. Úgy gondolom, hogy az ilyen fajsúlyos témák, - noha ismertek már számunkra számos más film kapcsán - mégis mindig magukban rejtik egy jó film ígéretét. A The Lovely Bones (Komfortos mennyország), – a film megtekintése után, egyik címet sem értem - is ilyen volt, de aztán egy jó nagy csalódás kerekedett belőle.
Susie Salmon egy végtelenül szimpatikus kislány, egy ugyanolyan napon, mint a többi, iskolába ment, hogy tanulói kötelességeinek tegyen eleget. Ugyanezen a napon elhívta őt randira Ray (a végzős szépfiú), aki szintén végtelenül szimpatikus. Minden tökéletes. Hazafelé menet Susie levágja az utat, és a suli melletti kukoricaföldön keresztül indul útnak, ahol is összefut a jóöreg Harvey szomszéddal, a zöld házból, aki megmutatja neki az új földalatti bunkerét, és ott megöli a kislányt. Na de ez nem meglepetés, mert Susie a narrációja során, már a második percben, megemlíti, hogy őt bizony meggyilkolták. Ettől kezdve Susie, egy a világok közé szorult váróteremben várja, hogy visszamehessen vagy legalább tovább.
A film, azt hiszem egy szörnyű családi tragédiáról akar szólni, arról, hogy a szülők, mennyire különböző módokon reagálják le azt. Az anya elhagyja a családját, és az isten háta mögött szedi az almát, az apa nem képes belenyugodni, és egy megszállott zombiként keresi a lánya gyilkosát, a húg csendben gyászol, míg a nagymama kábé le sem szarja, számára elfogadott dolog az elmúlás. De valahogy ez nem jön össze, inkább tobzódik a rendező a számítógépes technika fejlődésének a gyümölcseiben. Minden második percben valamilyen kapcsolatot hoz létre a két világ között, különböző képösszemosásokkal. Ezek tény, hogy szépek és látványosak, sőt még a zene is jó, de semmiről sem szólnak, elhúzzák a filmet és még nyálasak is. Mindeközben valahogy az emberek kimaradnak, pedig, pont az lenne a lényeg. A családtagok egymáshoz fűződő (megváltozott) kapcsolata és az, hogy milyen hatással van rá a legidősebb (ergo a legrégebb óta velük élő) gyermek elvesztése. Ebből nem sokat kapunk, csak fellángolásai vannak a filmnek, néhány jó jelenet, de a többi csak kapkodás és időhúzás. A majdnem kétórás játékidő, simán lerövidíthető lenne 30-40 perccel, bár tény, hogy akkor talán a film cselekményvezetése is feszesebb, pörgősebb és izgalmasabb lett volna. Így viszont marad a felületesség és az újra és újra előkerülő hosszú, unalmas percek
Pozitívum a színészi játék. Mark Wahlberg az apa szerepében ismét az érzékenyebb oldalát mutathatja, csak éppen nem jut neki elég tér. Rachel Weisz, mint anya, most is csodálatos, kár, hogy a film felénél elküldik almát szedni. Susan Sarandon, nos ő meg ott van, csak nem tudni minek. Rajta kívül is van egy pár funkciótlan karakter, akik szintén csak a játékidő kitöltéséhez kellenek. A gyilkos és az áldozat (Stanley Tucci és Saoirse Ronan) azonban mindketten lenyűgözők. Nekik van is lehetőségük a játékra, szerencsére éltek is vele.
Sajnos azonban ez is kevés, ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a filmet, ami szerintem a nagy lehetőségek és a kihagyott ziccerek filmje lett. Több érzékenység és kevesebb érzelmesség kellett volna ide. Azért nem nézhetetlen a film, egynek elmegy. Sőt, akik szeretik a végletekig kihegyezett, könnycsorgatóan szentimentális alkotásokat, - vagyis szeretnek sírni – azoknak ez a film kötelező. Akik, meg inkább a kifinomult, igazi drámát pártolják, azoknak még mindig a Gone Baby Gone-t (Hideg nyomon) ajánlom. Én meg is nézem.
U.I.: amilyen jó a trailere, olyan szar a plakátja
